beszámoló [koncert]  2001. június 3. vasárnap   12:38

nincsen hozzászólás

   Idén áprilisban jelent meg Nick Cave „And No More Shall We Part” című albuma. A megjelenést követő turnéból Budapest sem maradhatott ki. Cave május 24-én a Bad Seeds nevű zenekarral lépett színpadra a Körcsarnokban.
   Van egy kedvenc hasonlatom: olyan az este, mint a farkaskutya. Mikor szürkül az égbolt, és a fények ezüstösen csillannak, akkor valahogy nehezebb tisztán látni, a pupillák kitágulnak, a szemhéjak mégis összeszűkülnek az éles ezüstszín miatt. Ilyenkor képtelenség megkülönböztetni egy kutyát egy farkastól. A leghűségesebb társat a vérfogú gyilkostól. Ilyen volt a csütörtök esti koncert is. Képtelen voltam felkészülni a hangokra, a hangulatokra, csak úgy támadtak a dallamok, a hangzatok, a fájdalmasan keserűtől, a csábító édesig. Olyan volt, mint szürkületben autózni, félvakon száguldozni. Van benne valami csalogatóan izgalmas.
  
   A legelső, ami feltűnt, hogy sajnos csalódottan kaptam rajta a Quimby nevű zkr-t, hogy bizony-bizony, nekik is nagyon bejöhet az író-költő-zenész muzsikája. Olykor meglepő hasonlóságot véltem felfedezni a dalok között, leginkább a zongora dallamokban. Egyébként nagyon erős zongora alapra építkezik a Bad Seeds, Nick Cave zenekara. Nem csak erős a zongora, de hihetetlenül magával ragadó. Egyszerű motívumokkal variál, és kedves, kellemes disszonanciával színesít. Az előadók egyik legrenitensebb figurája Waren Ellis volt, aki hegedűjátékával taposta agyon a közönség lelkét. Minden erőt beleadva ragadt húrokat, a vonó pedig szerte-szét szelte az egész színpadot. Sokkal inkább a hegedűszólókból élt meg a koncert, mint a gitárból, bár ez utóbbi sem volt utolsó.
  
   Most jut eszembe, hogy a legkedvesebb és legmeghökkentőbb részletet hagytam eddig ki eme írásból. Mégpedig azt, hogy Nick öltönyben és nyakkendőben lépett föl, (meg kell hagyni, oltári csinos volt) és a zakót még zongoraszólóinál sem vette le magáról. Nick félelmetes jelenség, prédikál a színpadon, olyan volt, mint egy brókerördög. Főleg, hogy a színpadi fényeknek köszönhetően a csarnok hátsó traktusának jobb- és baloldali nézőterén a művész árnyékát legalább tizenötszörös nagyításban lehetett látni. Félelmetes volt, ahogy az a hatalmas száj formálja a szavakat. (A dalszövegek elemzése sajnos csak a cd-megvétele után következik, ehhez azonban még eme sorok írójának kicsit összébb kell húzni önnön nadrágszíját, ehhez pedig kis türelem kéretik, és köszöntetik.) Nick minden egyes szót hangsúlyoz, amit gesztusokkal is segít. Ezért volt olyan a koncert, mint egy vasárnapi nagymise, modern és melodikus felfogásban. Igen, igen, a melódia jó szó. Ez az, ami a legfrissebb albumot jellemzi a latinos dallamokat és progresszív motívumokat is bemutató kilencvenes évek eleji lemezek után. Az elmúlt években leginkább a szerelemben-gyűlöletben, gyengédségben-erőszakban talált magára az ördögi zeneszerző, a mostani album azonban a melódiáké.
   Ezen a koncerten kiderült hogy a zene nem feltétlenül ipar. Nem tudom miért működik nálunk minden máshogy, mint kéne, még egy ilyen egyszerű jelenség is, mint a zene. Pedig a legőszintébb dolognak kéne lennie. A legőszintébbnek. Egy szó, mint száz, ez a koncert visszaadta a hitemet, a hitemet a rockandrollban, meg a többiben, ami ezzel jár.
  
   Csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy vajon mit jelent az after show guest. Vagyis van egyfajta sejtésem, csakhát ezzel a felirattal nem csak csinos, hosszú szőke hajú lányokon láttam És van még valami: miért nem lehet a sört egy pultban kiszolgálni az üdítővel? És bocsánat, de még egy utolsó: tényleg szükséges, hogy a wc-s néni ott üljön a hokedlin a büfé mellett és húsz forintot kérjen egy brunyáért azon a bulin, ami év végén pályázik majd az év legjobb koncertje címre?

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: