beszámoló [koncert]  2001. február 7. szerda   12:31

nincsen hozzászólás

  Szürreális este
  
   Mintha egy hetvenes évek művészvilágában játszódó kisregényben lennék epizódszereplő (aki remélhetőleg nem hal meg a kor divatját jellemző nemi betegségben a mű végén, legalábbis a szerző okosan eltitkolja az olvasó elől). Gyors sminkelés után a Horánszky utca felé vettük az irányt B-vel a szemerkélő esőben. Nem késünk el. 13-as szám, hatalmas kapu, a hirtelen balra kanyar után rozzant lépcsoház bujkál, a csigalépcső elbűvöl, hozzáérek a vörös, átázott vakolattól rojtos falhoz, a másodikra felérve harminc évet utazom vissza a múltba. Álmom valóra válik: parkettázott, mázolt falú, csupa ódon lakásgalériába érünk, mindig is ilyenre vágytam. A hatalmas szobákat művészek töltik meg, boros poharak a kézben, ablakok a dohányfüst menekülési útvonalát biztosítva sarkig nyitva. Egyszerű vonalú borkanapé a parkettán, benne garbós-szemüveges fiatalok, festett festőnők, körös-körül zenészek, művelők és szerzők, költők, szobrászok, képző- és életművészek, filmesek, fotósok, kifejezni és befogadni vágyók a korai húsztól a késői ötvenig, és ki tudja még milyen progresszív metamorfózisok alkotói-birtoklói találták meg maguknak Budapest e kicsiny második emeleti szögletét. A művészeken kívül menedzserek is felbukkannak vörösbort keresve.
  
  ” - Szia, hogy vagy? Rendezel mostanában?
   - Köszi. Ott vagyok a szemlén egy új filmmel, de nem rendezek. Producer vagyok.”
   Hallom a sarokból és eltöprengek: mit is jelent kicsiny hazánkban producernek lenni. És főleg miből.
  
  
  Látomás
  
   A második pohár fehérbor után (rejtegetik a vöröset, kicsit elszámolták magukat a házigazdák) oldódok, zsongani kezdek a tömeggel együtt, egyre otthonosabban mozgok a régi bútorok, fényes festmények között. A hátsó traktusban Tatai Erzsébet, művészettörténész megkezdi Ádám Zoltán festőmuvész kiállításának megnyitóját. Tibetről beszél, arról, hogy ott nincsenek, nem lehetnek csodák, hiszen minden, ami történik rendkívüli. A nyugalomról és békéről mesél, a hegyoldalak éles élni akarásáról. Elvarázsol.
   Ádám Zoltán képei olyanok, mint a napsugár. Bölcsességet súgó tibeti lányok, asszonyok arcképe tekint rám nyugodtan a falakról, narancs, vörös, és napfény-sárga színekben játszó hegyi kunyhók bújnak meg a képeken és minden egyes festmény a fény hangján zeng. Mindből árad valami erő és tér, mint amikor a hegytetőn teleszívom tüdőmet a friss, üde levegővel, aminek ráadásul zöld illata van.
   A kedvencem az öregasszony, kedves ráncaival az arcán. Apró teste sárga keretben fénylik, mint egy glóriába vonva eddigi életét. Az asszony maga a Nap minden tudásával, éltető zamatával együtt.
   Lekapcsolják a villanyt, cd-rom bemutató következik (Ádám Zoltán és Ádám Kálmán Lélegzet című cd-romja). Ikonok láthatók, képek, festmények a múlt évezred utolsó két évtizedéből. Ádám Zoltán kiállításai időrendben, aztán videók. Az egyiken festményt helyeznek egy Wartburg-ra, műalkotássá téve az egykor kétütemű behemót formákat.
  
  
  Jelenés
  
   Teletöltöm megüresedett poharamat és várakozom. Nem telik el sok idő s már táncolok. A szoba sarkában fellépő zenészek váratlan hangokat és ritmusokat csiholnak elo hangszereikből, majd dalra fakadnak. Nem is dal ez, inkább ima. Nem értem hogy lehet ez az egész Budapest szívében egy ódon bérházban. Egészen máshová csalogatnak a dallamok: újra Tibetben vagyok. Mese-jazz repít magával, Grencsó István szaxofonnal, Benkő Róbert bőgővel, Jeszenszky György dobbal, Hajnóczy Csaba gitárral kísér utamon, vezetnek ki a rengetegből, ki a bérházak és városi zajok fergetegéből, nem értem más hogy bírja tánc nélkül, hogy bírja bódulat és ámulat nélkül. A zenekar kedvesen kézen fog és visz magával. A hangszerek nem hangszerek többé hanem érző kis lények, akik énekükkel elvarázsolják a zenészeket, ők sem bírják soká, látom rajtuk, táncolni kezdenek, kezükben a dobverővel, gitárral, szájukban a szaxofonnal, hónuk alatt a bőgővel, most már nem is ok játszanak a hangszereken, hanem a hangszerek a zenészeken, ringatják őket, engem is.
   Felkészültem a váratlan fordulatokra, meglepő ritmusokra és szólamokra, hiszen a jazz olyan spontán, olyan szeleburdi, hogy figyelni kell, mert orvul támad disszonanciájával, meglepő hangzataival. Ez a zene azonban olyan mint egy lélegzetvétel, olyan egyszerű és egyértelmű, mintha az egész csak egy pillanat lenne, valami olyan, ami nem hagy minket meghalni, ami életben tart. Mint egy falat kenyér, vagy bölcsodal oly ismerős. Most hallom eloször, de mindig is bennem volt, egy gondolat, egy érzés, ami életre kel, egy jelenés.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: