beszámoló [koncert]  2000. november 27. hétfő   13:24

nincsen hozzászólás

   Hazamegyek végre, meglepetés vár, egy levél az otthoni színháztól, benne meghívó, nem egészen, nem egészen értettem mire fel, sohasem voltam Színházi Baráti Kör tag, akiknek a levelet címezték, igaz, egy nyáron dolgoztam jegyszedőként, na de ez azért mégsem ugyanaz, mindenesetre hízelgett, hogy kinézik belőlem az érdeklődést egy ilyen eseményre; tehát meghívó EF Zámbó István (általam eleddig csak zenészként ismert személy) kiállítására és az azt követő EF Zámbó Happy Dead Band koncertjére. És ha már felhúzta az agyam a nővérem, és hazajött egy közös barátnőnk Pestről, akkor úgy döntöttem, hogy ilyen szívélyes meghívást nem lehet sutba dobni, felkerekedtem hát és eltökélt szándékom szerint akár egyedül is bementem volna. Szerencsére nem így alakult, találtam ismerősöket, kicsinyke városomban ez nem nehéz; benyomultam hát az előtérbe, a koncertre várakozás közben végignéztem a festményeket, megcsodáltam a békében síelő befalazott hóembereket, a pucér nők combjára kötözött, félig elégett gyufaszálakat, és megállapítottam, hogy ez nálunk nem fog nagy megértésre találni. Nekem azért tetszettek (bár nem tartom magam műértőnek), de elképzeltem, hogy mit szólnának a népek, ha valamelyik képet kiakasztanám a családi nappaliba. Érdekes lenne a hatás.
  
   Sikerült megszereznem a 12-es (!) sorszámú belépőjegyet, majd személyesen az alkotó érvényesítette két ellentétes irányú szamárfül hajtogatásával. Letettem a fenekem egy barna székre, mellém Aurél barátom telepedett, aki köztudottan enyhén autista és kényszermozgásos, előre is bocsánatot kért, ha nem a ritmusra fog billegni, nagylelkűen előre is elnéztem neki; a másik oldalamra egy másik csodabogár került, két dilis között vigyorogva néztem, ahogy a Band előbújik a függönyök mögül és minden kertelés, bevezetés nélkül zenélni kezdenek. Igazi zenei eklektika mászott a hallószerveimbe, egészen más jellegű, mint amit már megismertem egy pesti táncos koncertjük alkalmával, muzsika volt a javából: Balaton, Neurotic, A. E. Bizottság, Miles Davis, csupa jó dolog, és egy idő után azt vettem észre, hogy a piros hangulatfényben hömpölygő füstöt bámulom, ami a zenekar tagjainak cigarettájából szállt felfelé; csak néha zavart meg a szemembe villanó fény a basszusgitár húrrögzítő kulcsairól visszaverődve. Hihetetlen jó volt látni az apám korabeli embereket gyermeki mosollyal az arcukon zenélni, hihetetlen, de baromi jó; és legalább ilyen jó volt látni azt az eszméletlen összeszokottságot, amiből a néző-hallgató csak kóbor áramlásokat fogott fel, két szemvillanás, és a zene vált, de megy tovább, szóló jön és megy, átdobják a szólamot egymásnak, mint egy labdát. Öt perc elég volt, hogy teljesen beleszeressek a szaxofonos fiúba, a fekete nadrágjába, a fekete pulóverébe, a fekete sapkájába, a tündéri gödröcskéjébe az arcán, a mozgásába, a zenéjébe; teljesen és totálisan.
  
   Hiába voltunk összesen harmincan a takarító személyzettel, a világítástechnikussal, a jegyárusító nénivel és talán magával a zenekarral együtt, azért voltak nálam jóval fiatalabbak és sokkal idősebbek is, és a kisvárosi ízlés és zenei ismeret mellett nagy teljesítmény, hogy eljöttek hozzánk, és hogy ennyien voltunk és élveztük a zenét, metastabilok voltunk, de szerelem élet halál, előbb-utóbb valamelyik lekaszál minket is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: