beszámoló [fesztivál]  2000. november 4. szombat   15:33

nincsen hozzászólás

   Csekély rábeszélés és egy kis utazás után a húgomnak kikiáltott evian barátnémmal megérkeztem a nagy Budapestre, némi barangolás után egy fővel gyarapodva befutottunk az Almássy térre, a Kis utazás című új magyar film köré kerekített kis fesztivál színhelyére is.
  
   A film szüleink röpkefürtű ifjúkorát idézi, egy középiskolás osztály NDK-beli építőtáboros, kalandoktól nem éppen mentes nyarát meséli el, és minden ezt az időszak, környezetet, életérzést hivatott felidézni; így 1500-as Ladák, régi Skodák és Trabantok, valamint vurstli fogadta a szándékosan oda tartókat és a véletlenszerűen odatévedőket is. A biztonsági intézkedést jelentő tapizáson és táskaviziten átesve gyarapíthattuk a benn lézengők csekély számát (akiknek legalább a fele ráadásul szervező, vendég, vagy fellépő feliratú bilétával a nyakában a tömeg látszatát próbálta kelteni).
  
   A pult kínálatának megtekintése után kapásból a szervezők számára elkülönített helyet akartuk megrohamozni, majd bekeveredtünk (talán a légáramlatok hatására) a TIT kiállítására, ahol a működésük régi dokumentumait lehetett megtekinteni, kisdobos, úttörő, KISZ tagsági könyvekkel gazdagon tarkítva, remek zenei aláfestés mellett az Európa Kiadó mindig, mindenhol feldob habár ez nem egy bizonyos csoki; de tekintsünk el a reklámpszichológiától, főként azért, mert az első emeleten négy tévéből is ömlöttek a gyermekkoromban nagy hatású reklámfilmek: Pécsi kesztyű, S modell, Fabulon, Biztosítás-Biztonság, Tisza cipő (ugye rémlik?), s egyebek.
  
   Nyolc óra körül felcsendült a nagyteremből valami zene, de nem ösztönzött arra, hogy nagyon közelről szemléljem meg az Amorf Ördögöket (talán mert a zene valahogy a Pancsoló kislányt juttatta eszembe, és azért abból már talán kinőttem egy cseppet, meg egyébként sem volt annyira jó, idő), így Gergővel az italunk mellett lehorgonyozva vártuk vissza elkeveredett húgocskámat, aki éppen addigra került meg, amikor Ági és a fiúk neki kezdtek szeánszuknak, amellyel a Kontroll Csoportot óhajtották megidézni. Nos, vagy a varázsgömbbel volt a gond, vagy az akaratok ütköztek, de nem volt nagy sikere a próbálkozásnak, Ágit kifejezetten nem szerette a közönség, elég éles bírálatokat is kapott a tömeg irányából, amit nem viselt a legjobban. Belátván, hogy ez nem az ő napjuk, hamarost el is távoztak a színtérről, helyüket egy diszkós bácsi vette át, aki igazi és hamisítatlan 60-as, 70-es évekbeli hangulatot idézett. A megenyhült és kellőképpen lerészegedett közönség hálásan kezdett a mulatásba, amit csak fokozott az a néhány ártatlan lufi, amit csak úgy könnyelműen közibénk hajítottak. Vad és ádáz küzdelmek kezdődtek a megszerzésükre irányulva, azután pedig átfogó méretű röp-lufizás indult, amelyben nem voltak szabályok, csak gátak, ez is csak magasság terén és csupán az alacsonyabb növésűek érzékelték ezt.
  
   Fáradtan kullogtunk haza, rezignáltan vitettük magunkat és zsákmányolt lufijainkat szállásunkig az éjszakai busszal, behullottunk az ágyba, ájultan aludtunk, ébredésünk után kellemes gasztronómiai örömöknek hódoltunk, majd filmet néztünk a Tilos Rádióról, kávéztunk a Duna partján, ahol egy külhoni fiatalember okozott némi kellemetlenséget kissé beteges kíváncsiságával; majd mindezen közjátékok után este visszatértünk tegnapi tetteink színhelyére.
  
  
  
   Pontosan a film premier előtti bemutatására estünk be, emiatt nem volt éppen a legideálisabb helyünk, ráadásul az előre bejelentett technikai hiányosságok miatt derékban meghajolva és kisebb megszakításokkal ugyan, de megnéztük az alkotást, és be kell valljam, nekem igazán tetszett. Fenomenális vágások vannak benne, a poénok csattannak, érdekessé teszi a hatást a szereplők által használt felvevőgép képeinek alkalmazása. A cím kapcsán óhatatlanul felmerül bennünk a Nagy utazás, a vonatozásról beugorhat a Szerelmesfilm, a hatalmas pofonról a Ballagás, kóstoló van a Hair-ből is, sok mozzanat tehát utalás valami másra. Én külön röhögtem azon is, hogy a filmet az RTL Klub, a rendezvényt a Csigabiga TV2 támogatta. A vetítés után a jelenlevő alkotókat is meg lehetett csodálni.
  
   A következő attrakció egy zenés divatbemutató volt, szerintem a mi Dzsörzé bálunk mellett azért elbújhatott az egész. Azért volt pár olyan modell, amit elkértem volna, Pesten szinte fel sem tűnne, ha valaki egy olyan darabban vonulna végig a körúton.
  
   A hangszerelés és átállás ideje alatt levonultunk az uszodába, ahol Élet-terem címmel újabb mosolyogtató kiállítást szemrevételezhettünk. A Szokol rádiótól a Matrjoska babán és méhkaptáras mintázatú söröskorsókon át a Rakéta porszívóig minden akkoriban modernnek számító használati tárgy megtalálható volt. Az embert egy pillanatra megcsapta a történelem szele, hiszen engem anno valóban ezek a tárgyak vettek körül és mi tagadás, megható volt őket vitrinbe zártan viszontlátni.

   A végleges elérzékenyüléstől az mentett meg, hogy a Kispál és a Borz nekiállt a muzsikálásnak, szegény Kispál bácsi sérült keze volt a kezdő poén, aki csak ülve volt képes részt venni a sramli-hangulatban, majdhogynem tolókocsit ígértek neki, talán emiatt szállt be Lecsó is a buliba, aki ugyebár köztudottan nem ezen zenekar ismert tagja. Az én jókedvem nem késett soká, már a második szám kedves volt a szívemnek, lendületet vett a buli azon nyomban. A számok egy kevéssé áthangszerelt változatban voltak hallhatóak, talán pont azért, hogy illeszkedjenek a fesztivál keretébe. Bár Lovassy feje szerintem pontosan úgy billegett, mint a kiállításon látott kutyukáé, amit eleink valaha az autók hátsó szélvédőjénél tartottak. Kaptunk a zene mellé szerencsekívánságokat is: Sikerüljön minden, mint Pataky Attilának!. A slusszpoén az utolsó szám előtt robbant, Lovassy igyekezvén megfelelő hangulatot kelteni, egy kissé elkeveredett a szavai között: És most adjátok át magatokat az áradó, hömpölygő é-, é-, é-, - itt tanácstalanul tekintett maga köré mi is ez? A válasz a dobok környékéről érkezett: zene! (A dal egyébiránt é-dúrral kezdődött.)
  
   A szervezők jól kiszámított módon figyeltek arra, hogy mindenki megfelelően kipihenhesse az előző program fáradalmait, így éppen megfelelő méretű hatásszünet után válthattunk zenei stílust, a következőkben ugyanis DJ Palotai és a Yonderboi kvartett ténykedését élvezhette a nagyérdemű. Nem tagadom, hogy kissé szkeptikusan álltam hozzá ehhez az egészhez, bár sohasem vettem még részt egyetlen partyn sem, talán éppen itt volt az ideje. DJ Palotait megcsodálhattam trikóban és talán a saját meglepetésemre, élveztem a zenét. Mégis, bennem volt valahol az a zavaró tudat, hogy nincsen meg az a közvetlen kapcsolat az előadó és a közönség között, mint egy átlag koncerten. Nekem az ilyen zene akkor a legélvezhetőbb, ha egyedül vagyok, lehunyhatom a szemem, nem lökdösnek, nem borítanak fel az előre tolakodók (bár ilyen atrocitások érnek koncerteken is, de akkor mégsem érint ennyire érzékenyen), és nem tudom, a látvány mennyire fontos az ilyen rendezvényeken, de itt nem találtam semmi különlegeset ebben. Talán soknak tűnik a kifogás a végső konklúzióhoz, hogy igenis jó volt.
  
   A csodagyerekként tisztelt és külföldön is ismert és elismert Yonderboi folyamatosan vette át a terepet, először az a srác került a színre, akit én már az előtérben kiröhögtem a szemüvege miatt, most csak behúzott nyakkal lestem, hogy talán pont a nagynevű előadón mulattam ennyire jót. Hiába, én mindig megtalálom a megfelelő alanyt! Aztán megjelent egy gitáros fiatalember, majd egy igen rövid hajú figura váltotta DJ Palotait a lemezjátszó környékén, és egy aprócska figura is előkerült, aki az erősítőkkel (vagy mi is az a szerkentyű) foglalta el magát. Legvégül egy igazi dzsörzé cuccba öltözött fiatalasszony került a mikrofon elé, és már kezdődött, bocsánat folytatódott a zenei továbbképzés. Az első pár percemben azon elmélkedtem, hogy tulajdonképpen melyikük is lehet maga Yonderboi. Nem jöttem rá. És mint utóbb kiderült rosszul is tippeltem. A hangzás bejött, keveredett egy kis jazzes beütés a bárzongorista attitűdjével, itt-ott feltűntek Doors-os hatások. A látványosságról egy szervező gondoskodott, aki (feltehetően vérének alkoholszázalékától hajtva) kezdetben csak a háttérben, végül egészen a színpad szélén táncikált, rázta a pulóverét, csörgette a kulcscsomóját, mosolygásra késztetve ezzel mind az előadókat, mind a közönséget. Jellegzetes bajusza és mozdulatai egyértelműen jelezték, hogy néptáncos, ezt először meglepőnek tartottam, aztán csak vállat vontam, hiszen az, hogy valaki őrzi a nemzeti örökséget, nem feltétlenül jelenti azt, hogy zenei ízlése csak erre a területre korlátozódhat. Igyekeztem mindent kikapcsolni, csak a zenét figyeltem, mikor kellően ellazítottam magam, azt vettem észre, hogy nem is kell mozognom, a többiek ugrálásától annyira rezgett a padló, hogy engem finoman emelgettek a hullámok. És idevág egy idézet egy másik zenekartól: nem hall semmit, ő már csak ilyen, mikor dob meg basszus zakatol a füleiben. Az ilyen magával ragadó zenékről mindig az ugrik be, hogy meg lehet érteni a mesék királykisasszonyait, akik egyetlen éjszaka alatt széttáncolják az újdonatúj cipőjüket.
  
   Valami hasonlót mondtam én is eviannak, amikor az alaposan elfáradt, sajgó lábaimon lépkedve haladtunk a buszmegálló felé, és megfogadtam, hogy ha esetleg még egyszer valami ilyen helyre kerülök, akkor tutira nem azt a kis babacipőmet veszem fel!
   Legeslegvégül nagy és nagyon nagy köszönet érinti Titót és kedves szüleit, akik mindezen rendezvények látogatását lehetővé tették, valamint evian barátnémat, aki elrángatott ezen rendezvényre.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: