beszámoló [koncert]  2007. augusztus 26. vasárnap   16:14

nincsen hozzászólás

  2006-ot írunk, nyár van. Kezemben a Sziget-program: este éppen egy időben lép fel a vámpír-black metal apostola, a brit Cradle Of Filth és Robert Plant! E kérdés kitartóan kaparászott koponyámban: no, melyik koncertet válasszam? Minekután a két előadó egyaránt kedves nekem, a metál színpad esetleges kása hangzásától tartva inkább Bob mesterre tettem voksomat. Ha azt mondom, nem bántam meg, alig árultam el valamit abból az életre szóló élményből, amit az öreg aranyhajú adott nekem és a publikumnak! Közel hatvan évesen olyan intenzív és minőségi koncertet produkálni, mint akkor este! (Ezúton karcolhatjuk a Nagy Bulvár Falra azt az üzenetet például a Planttel éppen egykorú Ozzy-nak címezve , miszerint az (el)ismertséghez nem kell feltétlenül szánalmas szappanoperák (anti)hőseként bohóckodni!)
  
  Volt ám egy előétel is, csak erről valahogy elfelejtettek szólni, holott Robert Plant személyesen választotta előzenekarának a moszkvai illetőségű Ethnicát, de sajnos csak az utolsó taktusra sikerült betoppannom. Utánanéztem a zenekarnak, és most már igencsak bosszant, amiért lemaradtam egy vélhetően hangulatos kis koncertről. A csapat muzsikája egyfajta különös hibridjét alkotja az óorosz nyelven eldalolt világzenének, az elektronikus-pszichedeliának és a jazznek. 2005-ös albumuk (Fairy Wood) borítóján pogózó cserfes szöszit pedig a Sziget adta kölcsön, ha már ott jártak három ízben. Legközelebb nem hagyom ki őket, annyi szent!
  
  Robert Anthony Percy Plant neve hallatán 100 emberből 101-nek elsőként a nagy Led Zeppelin ugrik be, holott pályafutásában immáron szólókarrierjének íve a nagyobb, még ha jelentőségében valóban a Led Zep nyom többet a latba. Azért tegyük hozzá azt az ordas nagy közhelyet, hogy ha nincsen a Zeppelin, akkor nem (vagy teljesen más formában) születik meg a The Number Of The Beast (Iron Maiden) vagy a Master Of Puppets (Metallica) album.
   Az olyan klasszikus nóták előtt pedig Tokiótól Nagykátáig fejet hajtanak, mint a Stairway To Heaven, a Whole Lotta Love, a Communication Breakdown vagy a Dazed And Confused. Ám Robert sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az örök anyabanda után alámerült a globális zenei világba; amerikai blues, skót illetve angol népzene, jazz, pszichedelikus rock, ezenkívül pedig arab, marokkói, afrikai és indiai (világ)zene.
  
  Így aztán kaptunk az arcunkba minden jót; az intrót követően nem egy fém-ízű rocknrollba csaptak bele, hanem két lassabb, kimértebb szerzeményt halásztak elő a varázscilinderből: Song To The Siren és az Arthur Lee-féle 7+7. Azért a listen to this mágyár-ral beékelt Black Dog megmutatta, hogy nagypapakorban is lehet hitelesen rockerkedni, nem csak úgy, mint Schuster Lóri!
  
  Plant ugyanazzal a nyafka-hippi csípőmozgással operált, mint 40 éve, nyilván már ő sem akart bőszen léggitározván a közönség tenyerén úszni, de mind kisugárzása (viking isten!), mind szárnyaló hangja azon nyomban megállította az időt, és nem egyszer tapasztaltam, ahogyan mi, jóemberek döbbenten egymásra nézünk: csípj meg, b meg, 2007-et írunk!
  
  Társai. A Portishead-et, a Massive Attack-et és Roni Size csapatát is megjárt zenészek alkotják a Strange Sensationt, innen a modernebb, olykor electro-hangzásképletek, ám a világzenei hatások sem maradtak el, ahogyan arra számíthattunk. És ahogyan a Led Zep klasszikusokra is! Például Going To California, Four Sticks, Baby, Im Gonna Leave You vagy a hihetetlen Gallows Pole! A 2005-ös közös lemezt a Tin Pan Valley és (a) The Enchanter idézte meg, de volt ám Ohio is és a végén az Allah Allah. Természetesen a legnagyobb ovációt a lazább nyelvtörőnek is beillő Whole Lotta Love okozta, noha ennek így is kell lennie; minden nagy együttesnek van legalább egy Paranoid-ja, Born To Be Wild-ja vagy Smoke On The Water-je ha kipattan az agyból A Riff!
  
  Persze, persze, van, aki biztosan a Kashmirt, más pedig a Stairway To Heavent hiányolta, de csend legyen! Mert kérem, itt nem felmelegített dicsőséghajhászásról vagy pénzszagú összeborulásról volt szó, hanem egy örökfiatal zeneművész (és társainak) örömtáncáról!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: