beszámoló [koncert]  2007. augusztus 24. péntek   13:18

nincsen hozzászólás

  Esztergomban sűrűn jártam gyerekkoromban. Néha megálltunk a párkányi rokonlátogatás előtt, után és serényen csempésztük a csehszlovák gyártmányú légpisztolyokat, ezt csak azért írtam le, mert akkoriban még nem vettem észre milyen egyedülálló hangulata van ennek a városkának. Duna-parti sétány, vár, Bazilika, óváros és mindezek nagyon szép állapotban.
  
  A koncert helyszíne sem volt rosszabb helyen. Egy palota tőszomszédságában, melyet nem kímélt a második világháború, és amit nem rég gyönyörűen felújítottak, nos ott állt a színpad, fölötte a Bazilika, ahol jó pár királyunkat fölkentek. És most népes nézősereg várta egy másik király, a szaxofon koronázatlan királyának fellépését. Azért hogy összekötöttem Garettett Esztergommal, nem semmi, azt hiszem ekkora képzavarral még nem éltem, na mindegy. Egyszóval nagyon szép környezetben volt a koncert, na. Az estét Fábián Juli, feltörekvő jazz énekesnő, és zenekara a Fábián Juli Jazz Riff nyitotta. A zenekarban elég komoly fiatal szaktekintélyek foglalnak helyet, Kaszás Peti dobon, Papesch Péter basszusgitáron, Csejtey Ákos szaxofonon és Bubenyák Zoltán zongorán működött közre. Öt (ez szilvás gombócból is kevés) számot játszottak Methenytől Sealig kicsit újragondolva, átértelmezve. Jól szólt, de még kissé kiforratlan a zenei világ, olyan mindenből egy kicsit, nem mondanám, hogy ilyen hangnemű formációból még nem hallottam egyet sem. Előzenekarnak tökéletesen megfelelt az estére, majd egyszer ráveszem magam és meghallgatok tőlük egy egészestés produkciót, ennyiből ugyanis nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, öt szám éppen csak bemelegítésnek elég. De nem is miattuk utaztunk, hanem a mai jazz egyik emblematikus figurájára voltunk kíváncsiak, ő pedig nem más mint Kenny Garrett. A szaxofonos mogul 1960-as évjáratú, és Miles Davis utolsó szaxofonistája. Valószínűleg itt ragadt rá az a jótékony és kellemes szokása, hogy szarik a közönségre, de ő nem is a hírnévért és a boldog arcok látványa miatt csinálja, hanem olyan lart pour lart muzsikus. Az hallgassa, akit tényleg érdekel milyen ő valójában. Úgy tanultam, hogy az előadó-művész két fajta lehet alapjáraton: a bohóc (ezt nem szó szerint kell értelmezni természetesen)(pl. Bobby Mcferrin) és a varázsló.
  
  Garrett az utóbbi csoportba tartozik, melynek jellegzetessége, hogy saját egyéniségével, művészetével, szavaival emeli föl a közönséget és engedi be a privát kis világába. A varázslót a közönség kutatja, a bohóc többnyire a közönségét keresi. És a két alaptípus közötti különbség semmiféle minőségi, esztétikai differenciát nem takar, ezek inkább emberi tulajdonságok, ha már nagy szavakkal dobálózom, és a leginkább a művész és közönség közti kommunikációban mutatkozik meg. A varázsló a művészetével képes kapcsolatot teremteni, a bohóc egyéb módokon is. Na elég ebből a féltudományos maszlagból, inkább rátérek a koncertre. Felszambázott a zenekar a színpadra, bőgő, dob és billentyű adta a ritmusszekciót.
  Volt a színpadon még egy billentyű, amin később Garrett keresgélte a hangokat, de erről majd később. Megszólalt egy bebop alap, olyan tempóban, hogy én magam az agyamról kászálódtam lefelé, és pár pillanat múlva felcsendült a félreismerhetetlen szaxofon sound, amire csak Garrett képes. Na az első szélütés után, jött ez a második ami pár percre elfeledtette velem hol is vagyok valójában, a szám közepén tértem újra magamhoz. A következő döbbenet a dobos volt, aki nagyon ismerősnek tűnt valahonnan, aztán otthon megnéztem egy régebbi Joshua Redman (ő is egy csapnivalóan rossz szaxis) videót és láss csodát ugyanaz a szemüveges gyerekképű srác püföli a bőröket mint Garrettnél. Olyan dobolás volt, hogy nem hittem a fülemnek. Nincs rá jobb szó, egyszerűen elképesztő volt. De nincs jó ritmus, jó bőgős nélkül. A bőgős erényei a második nótában jöttek elő, egy olyan feszes, dögös groove szólalt meg, hogy a maradék idegsejtem is föladta. Innentől kezdve figyelmem nagy részét a dob-bőgő páros kötötte le. A billentyűs pedig megbízhatóan és elszántan kenegette a harmóniákat izgalmassá és lebegővé téve az alapot.
  
  Azt kell mondanom, hogy egy ilyen zenekarral még a mi St. Martinunkat is izgalmasnak találnám. De szerencsére a mi bongyorink és Garrett között Grand Canyonnyi a különbség. Garrett zenéje egyébként rendkívül eklektikus a jazz és az összes fekete műfaj keveredik némi keleti hatással, mindez nyakon öntve egy zseni bolondériáival és dallamvilágával. Ami a legjobban megfogott az a lassú blokk volt, zongora és szoprán szaxofon főszereplésével. Olyan érzelmekkel telten szólt a cső, hogy rendesen beleremegtem. Aztán kezdődött a koncert hanyatlása, az elején még röhögtem, rájöttem mit keres az a zongorának látszó tárgy a főhős közelében. Garrett kissé megunva saját magát, vagy a koncertet elkezdett pöntyögni a szintin, az elején tényleg mókás volt, hogy összevissza bohóckodik, de amikor ez állandósult elkezdtem magam mellőzve érezni, és amikor már odajutottam, hogy megkérdezzem magamtól: -mit keresek én itt?; vége lett a koncertnek. Furcsa kettőség érzése támadt bennem a koncert után, de mindent egybevéve nekem tetszett, az utolsó néhány percet meg megpróbálom elfelejteni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: