beszámoló [koncert] 2007. augusztus 11. szombat 14:39
nincsen hozzászólás
szerző: EugeneHeaven And Hell, Wisdom 2007. július 4., Budapest – Petőfi Csarnok Szabadtér
Menny és pokol! Budapesten is lesz Heaven And Hell! talán pont ezzel a felkiáltással vették tudomásul a Black Sabbath rajongói, hogy hőn szeretett együttesük egyik klasszikus felállása egy este erejéig a magyar fővárosban is hirdetni fogja az igét. Jöttek is szépszámmal, hisz ki tudja, mikor lesz legközelebb lehetőség arra, hogy Ronnie James Dio-t, Tony Iommi-t, Geezer Butler-t és Vinny Appice-t egy színpadon lássuk, ráadásul Magyarországon? Szerintem a közeljövőben semmiképpen sem, úgyhogy július elején én is felkaptam az esőkabátot, és elindultam a Városliget irányába
Az esőkabát felvételének oka a hirtelen bekövetkező zord időjárás volt, ugyanakkor azt mondom, ideálisabb nem is lett volna a Black Sabbath (pardon: Heaven And Hell) számára. Hogy a Wisdom számára ideális volt-e, azt nem tudom, mivel fellépésükről előzőleg nem tudván később értem a Petőfi Csarnokhoz, de két számot kívülről így is elcsíptem tőlük. Színpadi teljesítményről emígy nem írhatok, annyit viszont a kiszűrődő hangokból megállapíthattam, jól zenéltek a fiúk. A tekintélyes idejű beállást (és az E 5150 introt) követően végre színpadra lépett a négy legendás zenész, s egyből belekezdtek a Mob Rules-ba. Minden hangszer kifogástalanul szólalt meg, különös tekintettel Iommi gitárjára: riffjei iszonyú súllyal, vaskosan zúgtak a hangszóróból. S így ment ez végig: jöttek a hol lassan zúzó, hol zakatolós klasszikus riffek, olyan dalok alappillérjeiként, mint a névadó Heaven And Hell, a The Sign Of The Southern Cross a Die Young, vagy éppen a Neon Knights. Az időjárás mellett a díszlet is tökéletesnek bizonyult: a temetőkerítés már önmagában is elég lett volna, de a három ablakra kivetített animációk is sokat hozzátettek a zenéhez. Tengerhullámok, lángcsóvák, angyalok, ördögök bukkantak fel számonként váltakozva, kielégítve a vizuális oldalt is.
Ronnie James Dio bizony nem lett szebb az évek múlásával, de hangja és vitalitása a topon volt. Messze ő mozgott a legtöbbet, ha érzékeltetni akarom, akkor ő maratoni távot futott, míg a többiek csupán 400 métert. A neki tulajdonítható ördögvillákat megszámlálhatatlanul szórta a tömeg felé, buzdított, lelkesedett, tehát elmondhatjuk, Igazi Frontember volt. Az orgánumát nem dicsőítik véletlenül, még így hatvanhoz közeledve is tökéletesen énekel, hamis hangokat elvétve sem lehetett felfedezni. A többieken nem sok érzelem mutatkozott, Iommi és Butler is leginkább magukba fordulva játszottak. Tony Iommi esetében ez mindenképp megbocsátható, hisz akinek riffjeit ezrek nyúlták le, hasznosították újra, azaz konkrét hatással volt a rockzene alakulására, annak nemigen kell felszántania a színpadot. Mondjuk a Heaven And Hell-ben lévő szólóját elnagyoltnak, túl hosszúnak találtam, de ez legyen a legnagyobb baj. Pláne, hogy ez volt az egyetlen. Vinny Appice tisztességgel eldobolta, amit kellett, nem cicomázta túl a témáit, a dobszólóját viszont élmény volt hallgatni végre nem egy tipikus cájgromboló, twinpedal-amortizáló zöngeményt kaptunk, hanem egy okosan felépített magánszámot, a második felében nagy hangsúlyt fektetve a tamokra. Geezer Butler-rel remek ritmusszekciót alkottak, de (a sértés legkisebb szándéka nélkül mondom) csupán szürke eminenciások voltak Dio-hoz és Iommi-hoz képest. Nem gond ez, egy zenekarban nem brillírozhat mindenki, elég, ha csak megbízhatóan hozzák a tőlük elvárhatót. S ők hozták is. Azaz ők is hozták.
Nem tudni, készül-e még valaha új Black Sabbath album, de annyit megjegyezhetek, csakis olyan témákat illik írni rá, amelyek ezen a koncerten elhangzottak. Ami nosztalgiának ugyan nosztalgia volt, de legalább láthattuk Ronnie James Dio-t a Black Sabbath élén, úgy hiszem ez egyszeri és maradandó élmény lesz a megjelentek számára. Egy olyan élmény, amelyet újra és újra érdemes majd előbányászni az emlékezetből.
14:39
