beszámoló [koncert]  2007. június 28. csütörtök   12:11

nincsen hozzászólás

  Ördögünk van, mert idén ismét volt Gothica fesztivál a PeCsában, méghozzá a 6.66-ik. Ha a korábbi években nem lett volna zavarba ejtő a bőség, ami a rendezvény fellépőinek sokaságát illeti, akkor most egyszerre három színpad között egyensúlyozhatott a látogató a fekete tengert alkotó embertömegben. Kétségtelenül nagy volt az egy főre jutó gótikusok aránya, amerre a szem ellátott, mindenhol rocker volt. A három helyszín talán túlságosan is fennkölt neveket kapott: a nagyterem a Kárhozat Terme, a szabadtéri színpadból kialakított helység az Éden Kertje, a backstage pub pedig a Pokol Bugyra lett a sötét keresztelőn. A hangzatos fesztiválnév nem szorul különösebb magyarázatra, annyit azért nem árt tudni, hogy a Gothica banzáj elsősorban a rock/metal sötétebb vizein evez, tehát a kínálat inkább black, death, doom és társaik, míg a szó szoros értelmében gótikus vagy annak címkézett együttesek inkább a Lipcsében évről-évre megrendezésre kerülő, nagyszabású Wave-Gotik-Treffen eseményen keresendők. Szerencsére varjúöltözetű grufti lányokból itt sem volt hiány, és ismét felrémlett bennem, hogy jó tíz évvel ezelőtt még fehér hollóként tartottuk számon őket a Gathering és Tiamat bulikon, a szép múltú Riff-Rööfff klubban.
  
  Csak úgy, mint minden sok színpados, sok zenekaros esemény alkalmával, az ember most is szelektálni kényszerült, így én első sorban a nagyterem programját tűztem ki a zászlómra. Sajnos a matinéidőben fellépő Das Scheitről lecsúsztam, viszont kényelmesen odaértem a Garden Of Eden vitorlafelvonására. Talán tavaly nyár óta nem is láttam Binciéket, így kíváncsi voltam, merre járnak a közelgő új lemezük, a Vampires Of Eden felé haladva. A 69 Eyes hasonlat csak megerősödött bennem, és tudom, hogy Binci nem örül neki, de szerintem még mindig vagy egyre inkább Jyrki fazonjára emlékeztet, mintsem nagy kedvencére, Jim Morrisonra. Mitöbb, a Garden zenéje is erősen The 69 Eyes-os, csak a dark n rollból nem süvít eléggé a roll. Talán a refréneket kellene jobban kiemelni, illetve itt-ott jobban elrugaszkodni a középtempós daloktól (ugyanezt tartom Jyrkiék esetében is). Egy biztos: a lendület ott van a csapatban, elég csak a dobos Misit nézni, vagy Bincit, ahogy lazán vállra csapja a mikrofonállványt, és úgy énekel.
  
  Tóth Gyula még a De Facto koncertje előtt biztosított engem, hogy lesz rock, illetve rock lesz, miután új korongjukkal, a Karizmával kicsit visszavettek a zúzós riffekből, visszakanyarodva a 80-as évek gitár rock világához. Minőségbeli változás nem történt, pontosabban talán még inkább kifinomultabbak lettek a De Factót eddig is jellemző témák és vokálok. Csak ismételni tudom magamat: Gyula remek énekes és frontember, és mindig jó bulit adnak.
  
  A szabad ég alatt, az Éden Kertjében fellépő Ideasről is lecsúsztam, pedig annak idején nagyokat bólogattam Az Emlékező című slágerükre, még Gabóval és Lindával a mikrofonnál. Az Ideas után az olasz Mandragora Scream jött, akik valójában semmi újat nem alkottak a női frontemberes metal mezőnyben, mégis teljesen szimpatikus gárda, húzós dalokkal, lendülettel, aminek még a kissé erőtlen hangzás sem tett be. Valószínűleg egyik tag sem erős angolból, ugyanis leginkább a gitáros/zenekarvezető Terry konferált, mókás olasz akcentussal. Láthatóan ők is élvezték a részvételt, nekem pedig jobban tetszettek, mint a hasonló vonásokkal bíró Lacuna Coil.
  
  Mortiis, az egykori black metalos norvég boszorkány nem először járt hazánkban, mi több, a Gothica 3-on is vendégeskedett. Eddig nem volt hozzá szerencsém élőben, most azonban megadtam magam. Elsöprő energiával reszelték az amúgy ambient és szimfonikus alapokra épített, sötét muzsikát, rokonságban a Skinny Puppy, a Ministry, vagy a Pain zajos rockjával. Mortiisék inkább hatásosak, mint korszakalkotók: a tagok végig hevesen mozogtak, a front-troll pedig egy laza mozdulattal több ízben is kihajította oldalra a mikrofonállványt. Egyik pillanatban egy ásványvizes palack zúgott el a tőlem jobbra álló feje mellett úgy látszik, Mortiis szívesen dobálózik, viszont zenélni is tudnak. Számomra az est fénypontja a norvégok voltak.
  
  A tavaly a Cradle Of Filth előtt játszó Deathstars már jókora közönséggel bír, ami köszönhető a black metalos múltnak éppúgy, mint Marilyn Manson teátrális előadásával és fémzenéjével köszönőviszonyban álló produkciónak. Vannak itt jó refrének, jó szövegek, csak ne lenne végig Rammstein-módra modoros az ének. Fazonilag teljesen rendben van a Deathstars: death glam ez, ahogy magukat nevezik. Mint öt kisminkelt, fekete haláltojás, természetesen tök alá lógatott gitárokkal, illetve Whiplasher énekes esetében tökig letolt gatyával, á la Iggy Pop. Köztudottan nem veszik magukat halálosan komolyan, és kiállásból jeles jár nekik, de a számok nem kiemelkedőek, így a Deathstars csak egy marad Svédország minőségi, ám középszerű bandái közül. Egyvalamit leszögezhetünk: lazaság terén volna mit tanulnunk idehaza mind a Deathstarstól, mind a Mortiistól.
  
  Műsorváltozás következtében a svéd Halálcsillagok után az (Echo Of) Dalriada volt soron. Nem tartom szerencsés lépésnek, hogy a rangidős Nevergreen elé szúrták be őket, de annyi baj legyen. A Dalriada fülbemászó, gyakran népies motívumokkal díszített metalja nem hétköznapi jelenség itthon, és nekem is ismerkednem kell még a formabontó lemezekkel. András és Laura hangja sajnos néha hamisan csengett, de egyéb tekintetben egységes volt a kép.
  
  A visszatérő Nevergreent szinte úgy vártam, mint a Messiást, pedig Matlári Miki hét láb magas, zord billentyűs már annak idején megírta, hogy az új megváltó nem jön el, hiába néznek az égre. A két Green project, az Amok és a Green Division fellépése elmaradt, különböző váratlan bonyodalmak okán, pedig épp azt számolgattam magamban, hogy az Ámok című himnuszt háromszor hallhattuk volna egy este alatt. Így be kellett érnünk eggyel, persze ráadásként, egy Nevergreen evergreen slágercsokor végén. Még a húzós Here Comes The Rain Again című Eurythmics nóta is belefért a műsorba, és jó volt látni a srácokat ismét, főleg Bob Macurát, a mindig rendkívül barátságos óriást, ahogy mázsás hangját mázsás basszusgitár dörmögéssel kíséri. Kíváncsi vagyok, meddig tart a (hirtelen) kibékülés Bobby és Miki között, és hogy meddig jut a Nevergreen. Az új lemezt pedig szintén úgy várom, mint a Messiást.
  
  Hajnali két óra felé már csak a Tesstimony pokol rockjába volt erőm belenézni, mert addigra már rendesen zavarba ejtett és kifacsart a zenei bőség. Ha Tesstimony hangverseny, akkor buli is, és nincs kegyelem. A koncert előtti beállás alatt a Sin Of Kain-os Krisztián melegítette be az addigra már megcsappant közönséget. Balázs nem csak sírontúli hörgést produkál, de a publikumot sem hagyja pihenni. Krisztiánnal és Forray Tomi basszusgitáros mesterrel valószínűleg a kukoricapelyhet is fekete címkés tüzesvízzel fogyasztják reggelire.
  
  Minden eddiginél tartalmasabb (más szóval pokolian embert próbáló) összejövetelnek bizonyult a 6.66-ik Gothica fesztivál. Elismerés illeti a zenekarokat, mert bizony sokuknak csak rövid játékidő és korai, vagy épp késői kezdés jutott. Azért bízunk benne, hogy jövőre ugyanitt, hetedszerre is lesz Gothica. Persze ezt csak az ördög tudja.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: