szerző: imetaAz utolsó skót király Hazai bemutató: 2007. április 5.
Bökjünk rá nyugodt szívvel a forgó földgömbre, ha kalandvágyunk ébredne. Nem sok valószínűsége van annak, hogy egy eddig ismeretlen földrész, ismeretlen országába (Uganda) csöppenve, alig egy hónap alatt közvetlen kapcsolatba kerülünk a frissiben megválasztott elnökkel. Dr. Nicholas Carrigan-nek (James McAvoy) mégis sikerül összehozni a lehetetlent, pedig semmiben sem különbözik a 70-es évek fiatal generációjának többi tagjától. Szabadságra, kalandra és egzotikumra vágyik. És a földgömbre bök. Nem kell hozzá 120 perc, hogy azt kívánja, bárcsak az Antarktisz felett állt volna meg az ujja. Jön Afrika, vörösen és zölden, kopáran, tarka pólókban integető gyerekekkel, moszkitóhálóval, sterilnek közel sem nevezhető ellátással. Kicsit koszos, kicsit elmaradott, és elhivatottság híján a csapvíz hiánya erősen nyomasztóvá tud válni. Így van ezzel Carrigan doktor is, nem lehet hibáztatni, ha a begördülő, tágas limuzint és az elnök személyes orvosi felügyeletét vonzóbbnak látja a legyekkel körülzsongott falubelieknél. Az ő szemszögéből mindez csak játék, szórakozás. A külföldiek biztos nyugalmával sodródik, hiszen akármi rossz is jön, haza bármikor mehet... Még arról se kell tudomást vennie, hogy a kor egyik legvéresebb katonai diktatúrájának a közepén ül, az elnök, General Idi Amin Dada (Forest Whitaker) jobbján.
A film legnagyobb trükkje az, hogy mi magunk, se hisszük, hogy valóban az volna. Mert nevetünk. Mert hülye mondatokat mazsolázunk egy nagydarab, skótszoknyában flangáló fekete szájából. Azon tűnődünk, hogy Forest Whitaker a legzseniálisabb, vagy a legrosszabb karakterszínész-e. A végén rábólinthatunk, hogy az előbbi. Igen, az emberek beleszeretnek a szörnyetegekbe. És minél közelebb kerülnek hozzájuk, annál észrevétlenebbül fulladnak meg. Zseniális manipuláció. Színjáték, stratégia, csábítás. A film elsősorban a csábításról és az emberi természet esendőségéről szól. Valóban felismernénk a gonoszt, ha szembe kerülnénk vele? Valóban olyan a jellemünk, amilyennek hisszük? Carrigan nem áldozat, egyszerűen csak elcseszi, hogy a saját szavait idézzem. Rossz döntések sorát hozza, szemellenzőt húz és belesüpped a kényelembe. Pedig mindvégig tudja, sejti, és érzi, ahogy mi is. Ez pedig a zseniális operatőri munka. Az ünneplő arcokba bevillantott, katonai kitüntetés. A gyerekekkalimpálásba belelógó fegyvercső. A horizonton füstölgő robbanás. Pillanatra ágyra hajított újságcímen a tömegmészárlás szó. Mondhatjuk rá, hogy didaktikus, de feszültségkeltésnek hatásos. Ahogy a színészi munka is az, minden centimétere átgondolt és felépített. Testbeszéd még nem kiabált ennél hangosabban a szavak helyett.
És végig ott van a hosszan kitartott, vértelen erőszak, hogy az utolsó húsz percben az összes kibiztosított fegyver a képünkbe robbanjon. (amikor bejelentés nélkül felpereg a számláló a 18-as karikára)
Bizonyára lesz, aki fanyalog majd, hogy a közepét elaludta. Vagy szűkszavúan közli, hogy Whitaker egy bohóc. De inkább kételkedjünk, és várjuk ki, hogy a vége felirat után minden szépen a helyére kerüljön.
11:29
