beszámoló [koncert]  2006. június 29. csütörtök   15:24

nincsen hozzászólás

  Nézői szemmel nem volt éppen túl nagy tétje Jan Garbarek idei budapesti fellépésének (sem): mint mindig, most is elmentünk, és megkaptuk, amire számítottunk. Mint mindig, még azt is biztosan tudtuk, hogy ez így lesz. Lehet erre azt mondani, hogy Jan Garbarek kiszámítható, de előtte a koncertre is illik valamit mondani, az pedig csak az lehet, hogy hűha, mert bármennyire is tudja az ember, hogy mit kap majd Garbarektől, azért az a valami mégiscsak letaglózó a maga elegáns, úriemberhez illő módján.
  
  Vagy akár úgy is mondhatnánk: ringatva letaglózó. Leült ugyanis az ember a helyére a Kongresszusi Központban, aztán amikor megjött a négy muzsikus és belefogtak a zenélésbe, szép lassan elkezdett belesüppedni a székébe. Fél óra múlva jó esetben már azt sem tudta, hogy hol van, az utcazenész módjára hangszereit kufferben hozó Garbarek ugyanis pont olyan lágyan omló szaxofonjátékot vezetett elő, amilyet még ennyi évtized után is csak azért mer az ember elvárni tőle (és elhinni neki), mert már ezerszer látta-halotta, hogy ez a szúrós tekintetű, ízig-vérig norvég muzsikus tényleg képes rá. Eberhard Weber bőgős és Rainer Brüninghaus zongorista pedig úgy játszott alá a vezéralaknak, és úgy vette ki a megfelelő helyeken és időkben annak kezéből a gyeplőt, hogy azt is csak az merte remélni, aki ismeri a stílusukat. Ránézésre csupa modorosság, konvenció és távolságtartás mindegyik figura, de ők bizony meg is engedhetik ezt maguknak, mert amit hangokkal fejeznek ki, az olyannyira épp a szöges ellentéte mindennek, hogy ha gesztusokban nyilvánulna meg, tán bizony el se hinné az ember. Így viszont nem győzött azon iparkodni, hogy minél jobban elhiggye és beleburkolja magát, amíg csak lehet.
  
  Az este külön szenzációjaként a búgó dallamokban való tobzódásnak Trilok Gurtu adott (ütem)mértéket. Ha már hiedelmeknél tartunk, róla néha még azt is nehéz volt elhinni, hogy tényleg ott áll a világos kaftánjában, teljes déli és keleti mivoltában az északi és nyugati mivoltát tetőtől talpig feketébe burkoló három másik zenész mellett, nemhogy azt, hogy ilyen egyetértésben és harmóniában zenél velük, sőt alkalmasint tereli is őket, amerre ő maga akarja. Pedig ott volt, terelt és ütött, verte a pergőt akár puszta kézzel, ütemet diktált és zenét csinált egy bemikrofonozott, megeffektezett vödör vízzel és csak simán a szájával is sőt, utóbbival még a fuvolát is előcsalta a kufferből és Garbarek kezébe adta
  
  Olvasható volt már e hasábokon egy jóval fiatalabb, de nem kevésbé északi és alkalmasint nem is kevésbé dús, meleg és sötét tónusú zenét játszó társaság nem kevésbé varázslatos koncertje kapcsán egy nagyon ideillő gondolat: úgy lett itt minden hangból dzsessz, hogy pont a dzsessz jutott volna róla utoljára az ember eszébe. Közben pedig bódító sárgában és intim vörösben úszott a színpad és az egész terem is, úgyhogy már amúgy se nagyon jutott semmi az ember eszébe, csak az, hogy milyen jó feneketlen mélységekbe süppedni ezzel az éjszakai zenével.
  
  Hát kérem, bőven kifejtve nagyjából ezt jelentette az a bizonyos hűha, amit el kellett mondanunk a koncert kapcsán. Most, hogy már elhangzott mindez, úgy ahogy megbeszéltük, elmondhatnák azt is, hogy Jan Garbarek kiszámítható. Csak hát egy ekkora hűha után az ilyesminek már semmi jelentősége nincs.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: