lemezajánló [nagylemez]  2006. június 27. kedd   13:54

nincsen hozzászólás

  Minthogy immár kilenc éve barátkozhat mindenki a ténnyel, miszerint a Gathering kilenc évig tartó metalkorszaka (és az azon belül három-négy évig tartó annekés metalkorszaka) véget ért, ezennel ünnepélyesen eltekintek azon kötelezettségemtől, hogy magyarázkodjak, amiért a zenekar új lemezén sem hallható metalzene. A Gathering a Home-on is Gathering-zenét játszik (amit most épp többé-kevésbé triprocknak lehet hívni), és aki a Gathering-zenét szereti, nem csak a Mandyliont, meg a Nighttime Birds-öt, az szeretni is fogja ezt a lemezt, ilyen egyszerű ez a dolog.
  
  (Látszólag) a zene is az egyébként. A dobjáték mindvégig pofonegyszerű, néha észrevehetetlen, máshol meg nincs is, a gitár klasszikus értelemben vett riffeket alig-alig szolgáltat, de még a billentyűre és az effektekre sem lehet azt mondani, hogy dominálnak a dalokban. Viszont az, hogy a Gathering zenészei mára teljesen túlléptek a magamutogatás igényén, még nem jelenti azt, hogy nem csinálnak semmit. Azt jelenti, hogy együtt csinálnak valamit. Ha a könnyebb megoldást választva csak a tagadhatatlanul szép énekdallamokra figyelünk, akkor ez persze fel se tűnik. Ez viszont ugyanakkora blődség, mint csak az instrumentális részre figyelni, mert akkor meg az nem tűnik fel, hogy Anneke énekel. Tessék csak megpróbálni. Hallja-e, kedves Watsonom, tényleg nem csak megszokásból, vagy éppen a tréfa kedvéért van a zenekar, és nem csak az énekesnő neve a borítóra írva.
  
  És különben is, mit jelent az, hogy pofonegyszerű, néha egyenesen észrevehetetlen dobtémák hallhatók a lemezen? Azt, hogy egy kivételesen szellemesen ütemezett albummal van dolgunk, amin teljesen magától értetődő a pulzáló és a zakatoló dobjáték, az elektronikus ütem, de a tökéletes ritmikai időkimaradás is. Mit jelent az általánosan jelenlévő minimalista, pszichedelikus megközelítés, mit eredményeznek az egyszerű prüntyögések, a dúsan hullámzó zajok, a visszafogott billentyűjáték? Könnyű, de helyenként kimondottan sűrűre szőtt hangszerelést, ami egyszer szimpla zongoratémával, máskor meg effektek és csaknem a felismerhetetlenségig torzított hangszerszólamok sokszoros összemosásával is képes egyformán katartikus pillanatokat előidézni. És hogy jönnek ehhez az egészhez az énekdallamok? Nem rátelepednek a zenére, hanem beleburkolják magukat, nem kevés plusz intimitást kölcsönözve az amúgy is igencsak bensőséges albumnak.
  
  A Gathering régen óriási slágereket írt, amikből úgy egyébként nagyszerű lemezek álltak össze, most meg óriási lemezeket ír, amik úgy egyébként nagyszerű dalokra bonthatók csak épp kár dalokra bontani őket. Nem azért, mert nem önálló nóták ezek, hanem azért, mert a többi dal alkotta közegben sokkal gazdagabb a mondanivalójuk. Az a zene, amit a Home-on hallunk, már rég nem a témákban, de még csak nem is igazán a dalokban, hanem a hangulatokban való gondolkozásról szól. Épp ezért aki tudja becsülni és főleg csodálni azt az egyszerűség(nek tűnő könnyed töménység)et, ami egy Chroma Key-, egy nem olyan régi Ulver-, vagy egy Portishead-lemezt hibátlanná tesz, annak a Home-mal sem kell majd sokat birkóznia (noha konkrét zenei párhuzamokat nem kell feltétlenül húzni az említett zenekarok és a Gathering között). De az se becsülje le ezt az albumot, aki elalszik rajta. Próbáljon inkább ébredés után visszagondolni rá, hogy milyen szépeket is álmodott.
  
  1. Shortest Day
  2. In Between
  3. Alone
  4. Waking Hour
  5. Fatigue
  6. A Noise Sever
  7. Forgotten
  8. Solace
  9. You Troubles Are Over
  10. Box
  11. The Quiet One
  12. Home
  13. Forgotten Reprise

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: