kultúra [vers]  2000. november 6. hétfő   17:32

nincsen hozzászólás

  Egy szép homályba vesző emlék,
  már nem tudom igaz-e ő,
  délibábbá tűnő suta kép
  s tudom, soha vissza nem jő.
  
  Érzem érintetlen érintését
  s várom, mikor zenélé
  az a hallhatatlan hang
  ott legbelül szívem zenéjét.
  
  De a köd sűrűn átszőtt hálójában
  nem találom a fényt,
  mely idéz s nem engedi
  hogy oszlasson el a feledés.
  
  Őrzöm a titkot, vigyázok rád,
  hiába rom, rothadó fák,
  az idővel viszem, mint a vándor
  botján a tarisznyát.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: