szerző: AndrásDark Funeral, Naglfar, Amoral, Asmodeus 2006. március 22., A38
Minimális érdeklődés mellett került megrendezésre a Dark Funeral második magyarországi hangversenye. A dolog hátterében nagy hirtelen két okot tudok feltételezni: az egyik, hogy a legtöbb potenciális blackmetalkoncert-látogató egyben a Depeche Mode rajongója is, ergo minden energiáját és pénzét otthagyta előző nap az Arénában, a másik, hogy a Dark Funeral neve egyszerűen nem vonz nagy tömegeket. További fejtegetés és ötletbörzézés helyett csak csendben megjegyezném, hogy ha a legtöbb potenciális blackmetalkoncert-látogató tényleg egyben a Depeche Mode rajongója is volna, akkor még a tízezres tömegben is feltűntek volna előző este az Arénában, de én nem nagyon láttam őket, úgyhogy döntse el mindenki, mit jelent ez.
Személy szerint nem vártam többet ettől a szerda estétől, mint egy igen szerény kivitelezésű trueblackmetal-keretbe (vagy még inkább zárójelbe) foglalt, kellemes technikás death plusz melodikus black párosítást, de mivel a Dark Funeral koncertteljesítménye (a lemezen mutatottal szemben) igen nagy fejlődésen ment keresztül hét évvel ezelőtti utolsó találkozásunk óta, volt szerencsém kellemeset csalódni. Mármint a keret (zárójel) egyik felében, merthogy az osztrák Asmodeus azért becsületesen (sőt, böcsületesen) rászolgált minden előítéletemre. A gumiburkolatban és arcfestésben színpadra álló brigád csörömpölése kétségkívül nagyon hiteles volt, de ettől még (vagy éppen ezért) egészen az orrbárig kergetett többedmagammal egyetemben. Persze ki tudja, lehet, hogy csak az ugyancsak nagyon hiteles hangzás tehetett mindenről.
A finn Amoralnak viszont már az intrójával sikerült visszacsalogatni a koncertterembe, elvégre félig főleg miattuk tévedtem az A38-ra ebben az ideálisnak egyáltalán nem mondható időpontban. Az én esetemben egyébként egy finn metalbandától ez a csodával határos eredménynek számít, hacsak nem Amorphisnak hívják az illető csapatot de hát az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az Amoral zeneileg nem éppen az ezer (vagy egyszerűen csak a Bodom-)tó országának gyermeke. Persze ahogy az sejthető volt és az énekes által rögtönzött felmérésből is kiderült, hiába járt nemrégen már nálunk a Finntroll és a Naglfar társaságában a fiatal zenekar, eddig még nem sokan ismerték osztályon felüli technikás death-thrash metalját. Viszont az is kiderült, hogy még egy-két ilyen, meg néhány sokkal szerencsésebb turné után már nagyon sokan lesznek, akik nem első meglepetésükben bólogatnak a Decrowning vagy a Denial 101 éppen a kellő mértékben nyakatekert riffjeire. Ez az együttes ugyanis máris készen áll arra, hogy mindenkit kellő mértékig az ujja köré csavarjon: a fickók precízek, lazák és még humoruk is van. Okos és életképes metalt lemezen és koncerten egyaránt valahogy úgy kell manapság játszani, ahogy ők teszik.
Melodikus svéd black metalt pedig úgy, ahogy a Dissection, és ezt a Naglfar is jól tudja, sőt, emellett még azzal is tisztában van a csapat, hogy hogyan kell az ilyenfajta produkciót úgy becsomagolni, hogy ne legyen zavaró a hasonlóság. Szegény bőgősből énekessé avanzsált Kristoffer Olivius viszont még mindig nincs tisztában azzal, hogy saját magát hogyan kell becsomagolni: a legutóbbi koncerten látott „fekete-retródiszkó”-szerkóját ugyan lecserélte, de csak azért, hogy amolyan blackmetalos Rob Halforddá avanzsáljon. A koncert elején egy magas gallérú földig élő bőrkabátban állt vigyázzba hősünk a színpadon, és bár ettől az ornátustól szerencsére egy dal után megszabadult, a helyzet nem javult sokat, mert innentől fogva meg az alatta viselt golyóálló mellényben gyönyörködhettünk, ami bizony ugyancsak mosolyogtató volt. Nem volt az viszont a Spoken Words of Venom vagy az I Am Vengeance, meg az összes többi, a teljes eddigi Naglfar-életművet felölelő elhangzott dal, sem az a csuklóból jövő feszes dinamika, amivel a hangszeresek tálalták a nótákat, és az a vehemencia, amivel Olivius köpte a szövegeket mindez bizony jóval inkább felemelőnek volt nevezhető. Márpedig egy black metal koncert nem divatbemutató (még ha az is szeretne lenni), úgyhogy nagyon rendben volt ez így, az összes látványbeli melléfogással együtt is.
A Dissection epigonjai után aztán zárásul megérkeztek a Marduk epigonjai is, vagyis a Dark Funeral hatszázhatvanhatodik felállását alkotó öt zenész. Maskarákban esetükben sem volt hiány, sőt: Lord Ahrimanék nem csak az Asmodeust és a Naglfart, de kis híján még a Gwart is maguk mögé utasították pentagramos mellvértből, szegecselt csuklóvédőből és váll-lapból, meg még ki tudja miből álló jelmezeikkel. Ez már annyira súlyos volt, hogy az viccesnek nem is nevezhető, sőt, ha nagyon akarta az ember, akkor az arcfestésekkel egyetemben akár félelmetesnek is lehetett mondani a pentagramos, kecskefejes és belzebubos leplekbe burkolt színpadon daráló kvintett tagjait. Leszámítva persze a frontembert, Emperor Magus Caligulát, aki ezúttal már szerencsére nem bőgőzött, mint legutóbbi ittjártukkor, viszont megtanult emberi hangon konferálni, és szimpatikus meg humoros dolgokat mondani. Az persze igaz, hogy egyáltalán nem black metal, ha valaki ékes angolsággal és hallható őszinteséggel hálálkodik a tapsért és megvallja, hogy szerinte Budapesten vannak a világ leggyönyörűbb női, szóljon hát most nekik a My Dark Desires. Viszont mivel az említett dal mindenképpen nagyon black metal, a nyitó King Antichristtól a záró An Apprentice of Satanig az összes többi terítékre került tétellel egyetemben, szerintem megbocsátható a dolog. Meg hát ugye be kell vallani: unikális és nem is rossz dolog, hogy így még a szépre is emlékezhetünk ezzel a koncerttel kapcsolatban, nem csak arra a mérhetetlen mennyiségű, igen brutálisan és a Dark Funeralhoz képest meglepően precízen elkerregett csúf gonoszságra, ami a Diabolis Interiumba, az Open the Gates-be, a 666 Voices Inside-ba, meg a Csihar Attilának ajánlott Bloodfrozenbe szorult. Persze valószínűleg így sem az idei év legkülönlegesebb black metal buliján fordult meg az a néhány jelenlévő, de mindenképpen figyelemreméltó esemény tanúi lehettünk, és ez kellő ok az elégedettségre.
13:33
