beszámoló [koncert]  2006. február 11. szombat   10:19

nincsen hozzászólás

  Ez nem az én napom volt! Nem, nem a Sváby tréfált meg, csak egyszerűen nem igazán jött össze ez a nap. Már a hét elejétől éreztem, hogy valami nincs velem rendben egészségügyileg, de azért 25-én reggel még elmentem vizsgázni, ahol persze széjjelszívatták az agyunkat, este a Helloween-ra meg már elég nyomorult állapotban utaztam. Most már azért is leírom, hogy egyszerűen elképesztő számomra, többször is megfigyeltem, hogy akik a Pecsa felé tartanak, szinte kivétel nélkül mind odahugyoznak a környéken lévő fákra és cserjékre. A másik elképesztő dolog a 200 Ft-os ruhatár, és valószínűleg csak azért nem nyílt a bicska tovább a zsebemben, mert a büfére meg már nem voltam kíváncsi. De inkább térjünk rá a programra, hiszen megfelelő mennyiségű csúszás és várakozás után végre kezdhetett a Tűzmadár.
  
  A zenekarral már sikerült régebben összetalálkoznom, ha jól emlékszem valami Ráday Klubos fesztiválon, ahonnan a meggyőző zenekari játék mellett az maradt meg, hogy az elhúzódó technikai problémát áthidalandó, Kőhegyi Bence dobos észveszejtő szólókkal szórakoztatta a népet. Vehemenciája, erőtől duzzadó játéka, és még a fizimiskája is a Neck Sprain dobos Bánfalvi Sanyit juttatja eszembe, azaz hogy lehet ennyire ordenáré állat módjára püfölni!? Ezúttal az egyik cin látta a kárát, elpattant a széle az őrült csépelés hatására, és bánatosan lifegett az egész koncert alatt.
  A csapat időközben beújított egy billentyűst is, aki őszinte döbbenetemre (a hosszú hajtól eltekintve) egy az egyben úgy nézett ki mint az egyik tanárom, ráadásul pont az akivel reggel hozott össze a balsors. De szerencsére csak ennyi meglepetés ért, a bandában ezúttal sem kellett csalódnom. Szűcs Attila basszusa jól támogatta a társakat, Kovács Márton és Barócsi Kristóf gitárosok pedig remekbeszabott játékot mutattak be, és az egész csapat nagyon együtt élt a színpadon, öröm volt látni ahogy bíztatták, szuggerálták egymást (és persze a közönséget) a tagok. Schrott Péter kiváló énekesi teljesítményt mutatott be, talán frontemberi tevékenységét fejleszthetné még egy hajszálnyit. Elsősorban a nemrégiben megjelent Jégkorszak című lemezzel virított a banda, erről játszották a Tűzmadár, Elveszett Nemzedék, Miért Nem Én Lettem?, Jégkirály, Nero című dalokat.
  
  A Wisdom már régi ismerős a heavy metal körökben, a sors furcsa fintora hogy a Tűzmadárral ellentétben az ő debüt albumuk még mindig nem jelent meg (de ez már csak idő kérdése). Régen láttam már őket utoljára, így a koncerteken már eljátszásra kerülő új dalokkal kapcsolatban nem igazán voltam képben, szóval maradtak nekem az EP nótái és persze a feldolgozások. A banda megállta a helyét a Helloween előtt is, remekül teljesítettek, de azért némi rutin még rájuk is férne. Az EP három legjobb dala természetesen elhangzott (Fate, King Of Death, Strain Of Madness), kaptunk egy zseniális Maiden feldolgozást, a Wasted Years-t, valamint az Eye Of The Tiger-t. Abban biztos vagyok, hogy az új dalok is megállják a helyüket a Wisdom életműben, ha kijön végre a lemez, talán behatóbban megismerkedhetünk ezekkel is.

  Volt némi összehasonlítási alapom a Helloween 2003-as koncertjével, igen jó volt az a buli, bár előzenekarként a Rage talán nagyobbat robbantott. Most kijött a Keeper Of The Seven Keys The Legacy album, rajta sok élvezhető, de koncertre nem alkalmas nótával, szóval kíváncsi voltam hogy alakul ez a mostani előadás. Vegyes érzelmeket váltott ki bennem a kezdés, mert a színpadkép nagyon pofás lett a két világító Keeper figurával, viszont a King For A 1000 Years a kb. 15 perces játékidejével (amiből 10 semmitmondó, dögunalmas időhúzás) sokmindennek nevezhető, csak pörgős koncertnyitó nótának nem. És később jött még az Occasion Avenue is, ahol ugyanezek miatt eléggé leült az amúgy jó hangulat. Tudom hogy új album, lemezbemutató, Keeper, meg minden, de ezek a gigantikus dalok akkor sem koncertre valók, teljesen széttördelik az esemény atmoszféráját, rossz választás! Szóval ez így nem jött be. A koncert vége felé előkerült még a The Invisible Man és a Mrs. God, ezek határozottan élvezetesebb nóták, megfelelők egy zúzós koncertre.
  A Rabbit Dont Come Easy lemezről is a Hell Was Made In Heaven dalt játszották el, pedig egy Open Your Life-nak jobban örültem volna. Na mindegy. Azért keseregni sem kell, hiszen másodiknak rögtön ott volt az Eagle Fly Free, és aztán kezdtek burjánzani a klasszikus dalok is, mint a Keeper Of The Seven Keys (szerintem ezt is lehetett volna mellőzni), A Tale That Wasnt Right, Future World, a The Dark Ride-ról a Mr. Torture, és a ráadásban természetesen az elmaradhatatlan I Want Out és a Dr. Stein. De valahogy mégsem voltam kibékülve ezzel a listával, lehetett volna sokkal élvezetesebb koncertprogramot összeállítani, a 10 perces időhúzások helyett belefért volna még néhány klasszikus, pl. mi az hogy a Walls Of Jericho-ról semmit sem játszottak!?
  
  Érdekes volt megfigyelni a zenészek kiállását is. Andi Deris-től megszokhattuk, hogy remek énekes és frontember, valamint hogy hihetetlen szövegekkel tudja szórakoztatni a népet. De ma úgy érzem hogy maga alatt teljesített, az elején nem nagyon sikerült mindent kiénekelnie, amit szeretett volna, bár tegyük hozzá hogy az idő előrehaladtával azért jobban belejött. De a Kiske-s témákkal szemben így is alulmaradt. Azt is vártam, hogy megint levág olyan eszement szónoklatokat, mint 2003-ban, több bohóckodásra számítottunk, ám ma csak a sablon szövegek mentek neki (jobb vagy baloldal a hangosabb? HÓÓÓ-ÓÓ!). Csalódás.
  Feltételezem hogy még csak viccből sem gondolta senki a nézőtéren, hogy esetleg Michael Weikath veszi át a showman és a humorzsák szerepét. És persze, ez nem is történt meg! Ismerjük Weikath örökös flegmaságát a színpadon, valami olyan hihetetlen beleszarós hozzáállást tud produkálni, unottan pengetve, cigit lógatva, szinte azt érzi az ember, hogy legszívesebben otthon Hamburgban ülne a TV előtt egy üveg sörrel és pár doboz cigivel, és magasról szarna mindenre. Persze tőle ez nem rendkívüli, de azért akkor is gáz. Ellenben Markus Grosskopf, a másik alapítótag! Ő a szívét-lelkét beleadta a zenélésbe, föl-le szaladgált a színpadon mint egy megveszekedett, viccelt, bolondozott, egyszóval jól érezte magát, na! Így kell 20 év után is élvezni a zenét, Markus példát mutat!
  Sascha Gerstner is élvezte a játékot, még egy gitárpárbajra is elragadtatta magát Dani Loeble dobos ellenében (aki egy kihangosított játékgitárral jelent meg). Sascha egyébként határozott fejlődést mutat fazonilag, a 2003-as disco-boy kinézetéhez képest ma már akár egy gothic bandába is beférne. Loeble is nagyon hiperaktív volt, Sascha mellett Markus-szal is leállt párbajozni, a göndörhajú basszusgitáros egy külön neki felállított dobszerkón próbálkozott, igen csekély sikerrel Dani aztán önállóan is megmutatta, hogy kell előadni egy jófajta dobszólót.
  
  Nagyjából éjfélre ért véget a buli, sok élvezetes momentum volt, de sajnos azért nem kaptam annyit mint amennyit vártam, valahogy nem ütött be ez a koncert. Bár hozzá kell tenni hogy a Helloween-re már tényleg elég rosszul éreztem magam, ki is kellett mennem a szélére, és csak onnan figyeltem az eseményeket. Két nap múlva aztán jött a nagy ágynak esés 40 fokos lázzal, szóval sajnos pont rosszul jött ki ez a koncert, nem tudtam átérezni a hangulatát. De ha mindent összeadunk, akkor is konstatálni kell, hogy az őszi Gamma Ray bizony odavert a Helloween-nek!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: