lemezajánló [nagylemez] 2005. november 28. hétfő 10:24
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásArcturus: Sideshow Symphonies Season of Mist
Fura dolog az új Arcturus-lemezt értékelni, mert ahhoz képest, amit szürke hétköznapokon nyugodt szívvel jónak szoktunk titulálni, ez még mindig a zseniális kategóriába esik. Másfelől viszont a régi Arcturus-albumok bárhol, bármikor egy pillanat alatt olyan ünnepnapot tudtak csinálni, aminek a miliőjében ezek a bizonyos hétköznapokon jónak nevezett lemezek nem is léteztek. És ha ez a mérce (márpedig ez), akkor a Sideshow Symphonies nem zseniális, hanem csak piszkosul jó. Teccikérteni.
Tudniillik az Arcturus az első pillanattól fogva más volt, mint a többiek, a második pillanattól fogva pedig attól is mindig különbözött, ami önmaga volt korábban egészen mostanáig. A Sideshow Symphonies-zal megszültetett az első Arcturus lemez, amiről nem az az ember benyomása, hogy csak úgy lett, hanem az, hogy valamilyen akart lenni. Úgy meg zseniálisat nem lehet csinálni, legfeljebb csak piszkosul jót. Az Arcturusnak ez persze csuklóból sikerül is, de azért én jobban örülnék, ha ezek az emberek nem csuklóznának, és inkább zseniálisat csinálnának piszkosul jó helyett.
Egyébként, ha már a benyomásoknál tartunk: elsőre egész konkrétan azt is lehet mondani a lemezre, hogy fúj, ami valljuk be, egészen új dimenziókat nyit az Arcturus-hallgatásban. A témák többségéről az a hallgató hirtelen véleménye, hogy szándékosan a La Masquerade Infernale-t vagy a Sham Mirrorst szeretnék idézni, és Simen szinte állandóan a felső tartományokba törekvő hangját is nehéz megszokni. Nem akarom persze kizárólag az új frontember nyakába varrni azt, hogy nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet a lemez, mert nem ő írta a dalokat, és egyáltalán nincs is olyan érzésem, hogy pont Garm hiányozna a Sideshow Symphoniesről. És az sem volna baj önmagában, hogy bármelyik korábbi Arcturus-albumot idézi a lemez, elvégre azokban az anyagokban még évtizedek múlva is lesz kiaknáznivaló, olyan zseniális alkotások. A baj ott van, hogy hogyan idézik ezek a dalok a régi lemezeket. Egy kicsit felületesen, némileg üresen. Ami régen téboly volt, az itt mintha bolondériává szelídülne, ami régen kompozíciós csoda vagy produkciós mesterfogás volt, az most enyhén manírosnak tűnik, ami régen színtiszta avantgarde volt, az itt egy leheletnyit giccses.
Idővel azonban mégis működni kezd a dolog elvégre jó lemez ez. Piszkosul jó. Néhány hallgatás után egy nagy csomó megoldásról már nem az jut eszébe az embernek, hogy nyúlják a régi lemezeket, hanem az, hogy utalnak rájuk (ez a záró a Hufsában a legnyilvánvalóbb), és ez már nem csak tetszik, de kimondottan ötletesnek is tűnik. Van, amikor egyenesen úgy állnak össze a témák, hogy majdhogynem tökéletes Arcturus-klasszikust eredményeznek (Demon Painter), és különben is: a tizedik hallgatás környékén már úgy tetszik az egész, ahogy van (de mégsem annyira, mint kéne). Az elsősorban elképesztően gyors, kemény és technikás játékáról ismert Hellhammer itt továbbra is főként a finom, minden egyes ütésnek különös hangsúlyt adó, szó szerint dallamos dobolást részesíti előnyben, Knut Magne Valle és a szintén új tagnak számító Tore Moren gitárjátéka pedig mindenféle (metalos és nem metalos) klisét mellőz (elvégre jóval több ez, mint metal). A zenei agy, Sverd billentyűtémái rendkívül szerényen férkőznek be mindenhová, mégis mindent betöltenek (legyen szó bár zongorás kopogásról vagy dús hangszínekről), és továbbra is igaz, hogy kevés zenében áll ilyen összhangban a gitár és a billentyű. Simennel a legnehezebb megbarátkozni: amíg a La Masquerade-on Garmmal párban tökéletesen szerepelt, addig itt egyszerre érzi úgy az ember, hogy túl sok és túl kevés, amit csinál. Mindenesetre idővel meg lehet szokni ezt a csilivili hangot (azért kicsit furcsa, hogy minden bandájánál újra meg kell szokni), ennél fogva pedig utat talál a fülhöz jó pár gyönyörű énektéma is. Ezzel nagyjából össze is állt a kép: félelmetesen komoly munka van ebben a lemezben, nehezen adja meg magát, de akkor aztán nagyon tud tetszeni. Mégis megmarad azonban az érzés, hogy a fentebb taglaltakból kifolyólag így sem lett hibátlan. És ez az Arcturus-nál először fordul elő.
Hogy milyen személyi, művészi és szociálpszichológiai háttere van a dolognak, azt én behatóan nem boncolgatnám, de azért annyi biztos, hogy nem véletlenül akkor készült el ez a lemez, amikor rendes zenekar szerveződött egy igazi örömzene-projectből. Ettől persze még az év legizgalmasabb darabjai között van a Sideshow Symphonies helye, akár a legjobbak közé is odafér elvégre rettenetesen magasról lépett vele tovább a banda. Bátran térdre is lehet borulni az album nagysága előtt, érdemes sokat is hallgatni. De ha netalántán az előzményeket nem ismerné valaki, mindenképpen tanuljon majd tovább a La Masquerade Infernale-lal és a Sham Mirrors-szal. Azon albumok ismeretében talán érthető, hogy miért mondom: tízes skálán ez egy kilenc és fél pontos lemez, de nekem soha, egyetlen kilenc és fél pontos lemezből sem hiányzott ennyire az a bizonyos fél pont.
10:24
