lemezajánló [tribute]  2005. október 20. csütörtök   14:57

nincsen hozzászólás

  Ahhoz képest, hogy mekkora kultusz meg nimbusz övezi a nagy vizeken túl a Melvinst, elég furcsa, hogy a cikk tárgyául szolgáló lemez az első tributealbum, amely Buzz Osbourne-ékat méltatja. Viszont nem jött ment senkik tisztelegnek, hanem olyan neveket találhatunk a feldolgozók között, mint a Strapping Young Lad, az Isis, a Pig Destroyer, a Mastodon, az Eyehategod, vagy a Dillinger Escape Plan. Ebből pedig két dolog következik. Az egyik az, hogy még sznob, művészkedő körökben ajnározott formációkról is kiderül, hogy ők is nagyon lent kezdték. (A Melvinsnél lejjebb azt hiszem, nem lehet menni. Vagy lehet, de az már végképp nem zene...) A másik következmény pedig csak annyi, hogy van egy olyan Melvins dalokkal teli lemez, amit egyvégtében meg lehet hallgatni. Vagy legalábbis úgy tűnik.
  
  A Mare-féle Nightgoatnál legalábbis még erre következtet a gyanútlan hallgató: intrónak is beillik ez a dudorászó, tapsikoló kis dalocska. Aztán a Dillinger Escape Plan megerősít mindenkit abban, hogy igen, valóban Melvins tribute van a lejátszóban. Ők a Honey Bucketet gyúrták át DEP nótává, érdekes módon az eredeti primitivitása és mocska is megmaradt, de a háttérben, meg a ritmusozásnál és számos kiállásnál azért nem győzik fitogtatni zenei tudásukat, és odaszúrnak egy-két cizellált virgát. Egy Mastodon kellett ahhoz, hogy bebizonyítsa: a fentiek mennek művészkedés és mindenféle önigazoló körök nélkül is. Ugyanis simán elhinném, hogy a The Bit a Remissionről, vagy a Leviathanról maradt le. Ugyanolyan monumentális rockn roll monolit, mint a saját számaik. Devin Townsend is leereszkedett a muzikális bugyorba, és végzett el egy beteges, ámde minőségi iparosítást a Zodiac-kal. Érdekes hallani, ezeket a zsíros riffeket ilyen szigorúan előadva és kicsontozva, de ettől persze nem lett rossz, sőt. A Pig Destroyer kezei között viszont sehogy sem dörren meg a Claude sabbathos lassulása, az ének pedig még a dobozhangzásnál is zavaróbb. Az Ovent viszont igen jó irányból közelítette meg a High On Fire és a Keelhaul kollaborálásából született alkalmi formáció, helyen van a rengeteg váltás, kellően horzsol a hangzás, Matt Pike lemmys és whiskys hangját pedig ide találták ki. Maga a nóta pedig feszül, robban, ráadásul még jó zajos is, úgyhogy megfelel az elvárásoknak.
  
  A Meatjack finoman szólva sem kapkodja el a Shevilt, de az igazi lepattant, föld alá hangolt stoner hangzásnak köszönhetően nem lankad a figyelem. A Joan Of Arc is egy csapatmunka eredményeképpen vált ilyenné, azaz még riasztóbbá, mint az eredeti. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy a Strapadon Factory elnevezés kiket takar. A zenét hallgatva mindez egyértelművé válik: Fear Factoryt és SYL-t idéző szintiköntösbe bújtatott jellegzetes Mastodon riffek- lebutítva. Az Isis és az Agoraphobic Nosebleed együtt áll neki a Borisnak, előbbi az átlagsebességét és korai műveinek hangulatát, míg utóbbi a pokróc durvaságú és betonfal vastagságú hangzását kölcsönzi az átiratnak. Az Absentee southern módra rúgja tökön a Revolve-ot, vagyis egyszerre lazán és hátradőlve, mégis nagyon keményen. Az Eyehategod az Easy As It Wast választotta, és tette rettenetesen rúttá, lassúvá, és mocsárszagúvá. Teljesen pontatlan, a felvétel csörög-zörög, de hát az Eyehategodot (és a Melvinst) pont ezért szeretjük.A Dog fashion Disco pedig ezúttal is szeretne Nine Inch Nails lenni, ám ezúttal sem sikerül. Ráció még lett volna a sejtelmes zongorázgatásban, és a torzított énekben, de ilyen kutyaütő csapattól még ezt az ötletes kivitelezést sem tudom elfogadni. Egyszerűen hiteltelen így az Anaconda.
  
  Bezzeg a Disengage. Melvinsnél is melvinsebb garázshangzással reszelik el a Raise a Paw-t, kitakaritva a fülünkből az előző nóta csilingelését. De tovább is megyek, mert a korong így kívánja. A legsuttyúbb redneck-noise formáció, a Blessing The Hogs el is felejtet velünk minden csillogást. A Hog Leget iszonyatosan bezajosították, és belassították, és ráhelyezték arra a bizonyos délies alvázra, amely talán még a Soilent Greennek sajátja. A Cky és a Gnaskill igazán hűen játssza el a Laughing With Lucifert, a Maritime Murder pedig motorizálta a Copache-ot. A légchopperezés ezen nótában garantált. A Made Out Of Babies még neurotikusabbá tette a Bar X-et, a Nina Hagent gyökjel alá helyező női ének pedig szintén telitalálat, akárcsak a nemierőszakhoz hasonlítható szaxofonszóló. A Pincer2 pedig a XJud-JudX felfogásában és hangszerparkjával zúzza el az Echohead, Dont Piece Me kettősét, amely pont úgy hangzik, ahogy Buzz Osbourne frizurája reggelenként kinézhet. Borzalmasan.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: