lemezajánló [nagylemez]  2005. szeptember 26. hétfő   13:54

nincsen hozzászólás

  A texasi King´s X zenekarral kapcsolatban általában olyan címszavak szoktak előkerülni, hogy meg nem értettek, de zseniálisak, és hogy mennyire megérdemelnék már valamiféle sikert. Értelemszerűen egy szűk kör hajtogatja egyre csak ezeket a schlagwortokat, és ezen a körön kívül más nem is nagyon ismeri a szóban forgó triót. Pedig olyan könnyen befogadható zene ez! Vagy mégsem?
  Na, ez az első és legnagyobb gátja a King´s X sztárságának, elsőre annyira kiismerhetőnek tűnik minden egyes albumuk, aztán van egy forduló pont, vagy egy sokadik hallgatás, és szépen előbújnak azok a finom kis cizelláltságok, amitől már nehezebb dúdolni az egyes dalokat. Valaki ettől zabálja meg az egész lemezt, valaki pedig ezért hagy fel a hallgatásával. Ráadásul Doug Pinnickék maguktól játsszák ezt a dallamos, popos, rockos, funkos muzsikát, ergo tesznek ők arra magasról, hogy hányan hallgatják őket. Olyannyira, hogy korongjaiknak a legképtelenebb, legidiótább címeket adják, amelyek mögé ugyan be lehet illeszteni valami nagyon komolynak tűnő elméletet, de valószínűleg semmi értelme nincs. Vagy mégis van?
  
  Az is jellemző rájuk, hogy abszolút naivan fognak a muzsikáláshoz, ezért zenei világuk jóformán alig mozdult el az Out The Silent Planet képezte debüt óta, színesedett, érett csak. Ennek meg megvan az a veszélye, hogy így a sokadik album, és a sokadik évnyi zenélés után önismétlővé válnak. Ezt éreztem én is, amíg az első hallgatáskor el nem jutottam a Bebop című nótáig. Odáig azt hittem, hogy Dogman korszakos demókat hallok, még akkor is, ha voltak is új elemek, és az Alone energiája is frissnek tűnt. Lendületes, egyszerű dal és csak később tűnt fel a refrén alatt Ty Tabor kifinomult akkordozása. A Stay ennél is klisésebbnek hatott, amolyan szokásos King´s X eresztésnek: röfögő basszus, érzelmes dallamok és ott volt még Ty tisztelgése a Beatles előtt a vokáloknál. (Most is szokásos King´s X eresztésnek érzem: csak most már ennek is örülök…) A Hurricane-ban muszály Jerry Gaskillre figyelni, a fent említett recept alá igen ízesen sózza oda a 2/4-eket. A Fly-ban némi southern harmóniát fedeztem fel, de a csapat jellegzetes hangzása, és a sajátos ritmizálás ezt is ismerős King´s X melódiává teszi. Az If meg egy tipikus ballada, ők a kisujjukból rázzák ki, más megfeszülve tudná ezt így előadni, nem hogy megírni. És itt jön a Bebop, amitől beindul az Ogre Tones. Doug Alfred Hitchcock fantáziáját is beindító sikolya, a páratlan, szaggatott ritmus, és az érdekes törzsi dobok olyan robbanóképes elegyet képeznek a himnikus refrénnel, amelyet csak az Elvistől kölcsönvett „idézet” tud megfejelni. Azt itt szerzett energiával még az akusztikus gitározó Honestyn sem alszik el a hallgató, utána meg már azért nem, mert jön az Open My Eyes zordan, keményen, és ezért meglepően szigorúan menetelő riffjével, de itt is van „bogaras” refrén, viszont ettől még szokatlanul komor dalt kapunk. A Freedom már megint vidám, életerős darab, ismerős is korábbról, talán még túlontúl is az. A kongákkal megbolondított Get Away hátradőlősebb darab, ahogy a következő Sooner Or Later is, de utóbbi nóta egészen más kasztba tartozik, tartok tőle, más dimenzióban is született. Végül is nem történik benne semmi, kis akkordozás, szép szöveg egyesül szép dallammal, majd jön négy percen át egy wah pedállal taposott párhangból álló szóló, amely csak nyúlik és nyúlik, folyik és hullámzik és szépen csendben extázisba esik mind a három zenész. Ennek függvényeként pedig a hallgató is. A Mudd enervált lüktetése és a Bam marhulása már csak ráadás.

Kulcsszavak:
  king´s x 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás