beszámoló [koncert]  2005. június 18. szombat   16:21

nincsen hozzászólás

  Bevallom, dolgozott bennem némi kíváncsisággal vegyes félelem azzal kapcsolatban, hogy milyen helyszínre is talál az Exploited-koncert a titokzatos (ámbátor a buli estéjén tarajiránt haladva nehézségek nélkül megközelíthető) Raktárházban, de örömmel közölhetem azt is, hogy alaptalan volt minden aggodalom. A Music Factory tőszomszédságában található épület persze jócskán lepukkant, funkcióit nézve azonban remekül helyrepofozták a szervezők: volt ruhatár, büfé, a toitoiokban még csap is akadt, és a színpad sem két teherautó-platóból lett összetolva. Tekintve, hogy az esztétikai szempontok egy Exploited-koncerten úgyis háttérbe szorulnak, aligha lehetett bárkinek is panasza a hellyel kapcsolatban, sőt: ennek a rendezvénynek kimondottan jól állt a leszolgált iparcsarnok.
  
  Az estét nyitó Böilerrel kapcsolatban viszont már előzőleg sem voltak kétségeim: aki az Agnostic Front előtt már (Roger Miret szerint is) helytállt, az nyilván nem fog leszerepelni a brit punklegenda szupportjaként sem. És valóban: még csak gyülekező jórészt tehát a környéken fogyasztó publikum ide, tré hangzás oda, a zuglói streetpunk-banda nem átallott becsületesen teljesíteni. Pláne, hogy programjukba ezúttal még egy Discharge-feldolgozás is belefért, aminek elővezetésében nem más támogatta őket bársonyos orgánumával, mint a Human Error bőgőse, Dr. Slayer. A koncertjük legjobb pillanatai ezzel ugyan egyértelműen ki lettek jelölve, de azért a saját nótáikkal is jól szerepeltek: lazán, mégis dinamikusan és keményen játszottak, a legelszántabbakat sikerült is már ezen a korai órán bemozdítaniuk.
  
  A Raktárház levegőjét tovább melegítő Barackca zenéjéért nem rajongok, az állhatatosságuk, céltudatosságuk, odaadásuk előtt viszont ezzel együtt is feltétlenül meghajtom a fejem. A muzsikán túli tevékenységük előtt meg aztán pláne: Huszár Jánosék tényleg sokat tesznek azért, hogy a punk ne csak szub, hanem kultúra is legyen itt Magyarországon. Ezúttal pedig a koncert megszervezésén, és egy, a maga nemében korrekt szett előadásán túl még azért is tettek, hogy a nagyérdemű mérgében ne kapja darabokra az egész csarnokot ugyanis amint kiderült, hogy Wattie-ék jelenés helyett még a szállodában múlatják a drága idő(nke)t, simán ráhúztak még vagy húsz-huszonöt percet a saját műsorukra, szakszerűen vezetve le a közönség feszültségét. A britek csak magukra vethettek: szépen elintézték, hogy egy kétszer annyira megizzasztott és megtáncoltatott publikumot kelljen átvenniük a Barackcától.

  Annyit azért a megbocsáthatatlan késés dacára is Exploitedék javára kell írnunk, hogy hangolással nem nagyon húzták tovább az időt: a leürült színpadra hamarosan érkezett egy dobos, egy bőgős, egy gitáros, meg egy Wattie, utóbbi elkiabálta magát, hogy Lets Start a War!, és úgy is lett. A hangzás persze pont olyan volt, amennyit szaroztak vele: klaffogott egy dob, meg ordított egy Wattie, de hát Exploitedre úgysem a műélvezet kedvéért megy az ember. És noha kétségtelenül ő a banda arca nem is Wattie két szép szeméért vagy a kiabáláson kívül nem sok mindenre alkalmas hangjáért, és még csak nem is a piros hajáért. Pláne nem a zenésztársaiért, akik annyira nem számítanak, hogy azt nem tudnám megmondani, ugyanazok voltak-e, akik a múltkor a NemArtban. Sőt, már elnézést, de nem is bizonyos nóták kedvéért, mert a nevezett nyitódal után következő Massacre, meg az azutáni Dogs of War, sőt az utánuk előkerülő összes nóta sem csak a pocsék megszólalásnak köszönhetően tud vészesen hasonlítani egymásra.
  
  Aki nem behányni és bealudni, netán a földre ötször leejtett és a dzsuvában megforgatott biztosítótűvel ajkat átszúrni megy Exploitedre (mert ilyen is volt egyébként), az valószínűleg egyszerűen azért tesz így, mert ez a banda fentebb elmondottakkal együtt is baromi jó, sőt, csak a fentebb elmondottakkal együtt lehet jó. Mert csak úgy punk as fuck, ha minden nóta ugyanolyan, ha nincsen óriási hangszeres játék, csak iszonyatos, primitív, zsigeri zúzás van. Az pedig volt. Áradozni nem lehet róla, nem is kell az Exploited nem az év koncertjét csinálta meg, csak simán egy nagy eseményt, amihez nem tapadnak különleges emlékek, viszont bármikor eszembe jut, azt fogom mondani, hogy ott kellett lenni, és meg is érte ott lenni.
  
  Egzaktabb módon megfogalmazva úgy nézett ki ez az egész, hogy körülbelül egyórás játékidőben eldarálódott egy, a teljes munkásságot felölelő dalkollekció, amiben üresjárat legfeljebb annyi akadt, hogy a számok között Wattie nagy néha teljesen érthetetlenül gajdolt valamit a mikrofonba, amit jó szokásához híven meg is fejelt párszor. De még ilyenkor is pillanatokon belül újra felzúgtak a hangszerek, az öreg arcán pedig végigterült az a jól ismert grimasz, amiben agressziót épp olyan megalapozottan lehet felfedezni, mint mosolyt, és máris belekezdett a maga szaggatottan lendületes indiántáncába. Ezzel egy időben a színpaddal szemben az illedelmes tapsikolást helyettesítő hőbörgés átment a punkszalonok etikettjének szerves részét képező veszett pogózásba, néhány leleményesebb ifjú pedig még a raktárház egy jó nagy részét leválasztó, borzasztóan vékony furnérlemezeket (vagy miket) is megmászta, rettegő pillantásokat váltva ki az alant álló konszolidáltabb arcokból. Eme idilli hangulatban végigsorjáztunk mintegy 20-22 dalon (ha számítana valamit, olyanokon, mint: Noise Annoys, UK 82, Chaos is My Life, Dead Cities, Troops of Tomorrow, Rival Leaders, Beat the Bastards, Fuck the USA, Fuck the System, Army Life), majd levonult a banda. Aztán visszajöttek még néhány tételre (ha számít valamit, olyanokra, mint: Sex and Violence, Punks Not Dead, Fightback), megint le, megint vissza
  
  és ekkor jött az, amitől már túlságosan is punk as fuck lett a buli: az egyik csökkentett IQ-tartalmú koncertlátogató széles nagy jókedvében fejbekínálta a dobost egy sörösdobozzal, de úgy, hogy szépen fel is repedt a célpont homloka. Derék parittyabajnokunk mellénye persze egyből nem volt olyan nagy, amikor Wattie a fejeken és a vállakon keresztül elindult megkeresni őt, jól elbújt inkább, és további noszogatásra sem volt hajlandó megmutatni magát. Így a második ráadás meg is hiúsult bizisten nem azért az egy-két nótáért kár, amiből így kimaradtunk, de ez akkor is gáz volt, ha lehetséges velejárója egy punkkoncertnek a botrány, ha nem. Mindenesetre a harmadik hazai Exploited-bulira nem csak ezen incidens miatt lehet visszaemlékezni, és végül is ez az, ami igazán számít.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: