szerző: MorelloBattle Beast, Dominum, Majestica 2025. december 2, Barba Negra
Tavaly járt nálunk utoljára a finn Battle Beast, egy igen emlékezetes koncerttel. Azóta annyi történt (és ez épp elegendő fejlemény), hogy új lemezzel jött ki a társaság, a kiválóan sikerült Steelbound-dal. Ez alkalmat adott arra, hogy felfrissítsék a koncertprogramot és hogy újabb turnéba kezdjenek. Szerencsére most se hagytak ki bennünket, a tavaly is jól vizsgázott Barba Negra Red Stage szolgáltatta ezúttal is a helyszínt. A társaság is változott tavaly óta – ezúttal a zombimániás német csapatra, a Dominum-ra és a svéd Majestica-ra hárult a feladat, hogy felpezsdítsék a közönséget.
A Majestica-ban régi ismerőst üdvözölhettünk: a gitár és a mikrofon mögött Tommy Johansson-t találtuk, aki 2016 és 2024 között a Sabaton-ban nyűtte a húrokat. Mostanra már különváltak útjaik a svéd harci gépezettől, Tommy immár saját zenekarára, a Majestica-ra koncentrál. A Sabaton-ban az nem derült ki, a Majestica-ban viszont igen, hogy emberünknek egész jó hangja van, a jól bejáratott power metalos dallamvezetéseket jól hozza és még néhol sikolyokra is elragadtatja magát.
Már csak a csapat neve alapján is csukott szemmel (izé, füllel) ki lehet találni, hogy a Majestica bizony az előbbi kifejezést ismét előhúzva, a jól bejáratott power metalos vonalat viszi. A dalformálásban jellegzetesen skandinávos, gitárban is technikás megoldások inkább a Stratovarius-t idézték fel nekem, mintsem a germános europower-t, bár kétségtelenül a Helloween is a hatásaik közé tartozik.
Sabatonos hangulat inkább csak nyomokban jelentkezett, szóval inkább a szó klasszikus értelmében vett, az ezredforduló környéki power metal csusszant ki Tommy-ék hangszerei alól. Tommy szimpatikusan konferált, a többiek között is láthatóan jó az összhang, szóval ha nem is túl nagy megfejtés a Majestica zenéje, power metal rajongók biztosan nem fognak kivetni valót találni rajta.
A zombimániás Dominum már érdekesebb társaság volt. Egyrészt már a kinézetre is adtak, riasztó maskarákban érkeztek a színpadra, a nagy szakállú basszeros tényleg úgy nézett ki, mint aki most kúszott elő egy frissen hantolt sírból. Másrészt zeneileg sem kifejezetten a kétlábgépes, power metalos vonalat követték, inkább kimértebb, középtempósabb, történetmesélősebb zenei világot idéztek meg nekünk. A Dr. Dead névre hallgató frontemberük hosszú fekete frakkban, mint afféle porondmester, mesemondó dalolta nekünk az újabb és újabb zombis rémtörténeteket.
Tényleg egyfajta mesék voltak ezek a dalok, itt nem a virtuozitásról, inkább a rejtélyes hangulatról és a szövegi fordulatokról voltak emlékezetesek a szerzeményeik. Nem voltak persze eposzi hosszúságúak ezek a sztorik (szerencsére) és szintén szerencsére a mondanivalót sem sűrítették annyira, hogy a zene, a fogósság kárára legyen. Bár Dr. Dead nem egy hangszálakrobata, de kifejezetten jó érzékkel találta meg azokat a dallamokat, amiket még ki bírt énekelni és a közönséget is meg tudják fogni.
Ahogy fentebb írtam, a frontember maga is elmondta, hogy nekik itt az a feladatuk, hogy felpezsdítsék a közönséget a Battle Beast előtt. Ennek maradéktalanul eleget is tettek. Persze egy kis közönségénekeltetés, hejj-egés is segített ebben, de mindent összevetve érdekesebb produkció volt a Dominum koncertje, mint azt előzőleg vártam.
A Battle Beast tavalyi produkciója után semmi kétségem nem volt, hogy ma is kirobbanó koncertet fognak adni. Az előjelek mondjuk nem voltak jók, mert pont az előző, pozsonyi koncerten egy rajongó sajnos elhunyt szívinfarktusban, ami a csapatot magát is megviselte. Szerencsére voltak annyira profik, hogy ez a mai koncertre ne nyomja rá a bélyegét, vagyis a magyar közönség megkapta azt az élményt, amit egy Battle Beast koncerttől várt. Másrészt a Barba Negra legendásan változékony hangzásától tarthattak még egyesek, de tavaly teljesen jól szólt a koncert és idén is minden rendben volt a megszólalás tekintetében. Szóval innentől már tényleg csak Noora-n és a srácokon múlott, hogy elkápráztassanak minket.
Szerencsére a Battle Beast-ben nem lehet csalódni. A csapat az évek során kialakított magának egy sajátos hangzást, amivel nagyon jól operálnak. Ez még önmagában nem lenne feltétlenül elég, de a dalszerzési véna is szerencsére ott van bennük. A tavalyi koncerten bemutatott Circus Of Doom album is bővelkedett jó dalokban és a mostani Steelbound is hallgattatja magát.
Az tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben egyre áramvonalasabb, simulékonyabb a dalszerzésük, nem meglepő, hogy vannak, akik már pop-metalnak nevezik az irányvonalukat. A Battle Beast-ben ugyanakkor mindig is ott volt ez a könnyen hallgatható, énekelhető dallamvilág, de Noora Louhimo gondoskodik róla, hogy egy bődületesen erős hang összekeverhetetlen karaktert adjon a szerzeményeknek.
A hölgyeménnyel úgy látszik, már összeforrt az utóbbi idők ördögszarvas / Demona-szarvas stílusa, ma is ilyen fejdísszel és látványos ruházatban érkezett a deszkákra. A srácoknak nem volt szüksége különösebb cicomára, épp elég volt, ha Noora vonja magára a figyelmet.
Ahogy fentebb írtam, az új lemezzel frissíteni tudták a koncertprogramjukat, de olyannyira, hogy konkrétan majdnem a teljes Steelbound lemez lement, de a megelőző Circus Of Doom is jelentős mértékben képviseltette magát. A korábbi albumokról mindössze néhány dalt idéztek meg (No More Hollywood Endings, Bastard Of Odin, Eden, King For A Day és a Straight To The Heart a Bringer Of Pain albumról, amivel kezdtek), úgyhogy innentől nyilvánvaló, hogy a csapat erősen hisz a friss szerzeményekben és a koncertjük sikerét is elsősorban ezekre építi.
Nem gondolták rosszul, mert a közönség lelkesedése a buli elejétől végéig a topon volt. Nem volt tapasztalható félszeg ácsorgás, karba tett kézzel várakozás, amíg lemennek az „új dalok” és végre érkeznek a „klasszikusok”, mint ahogy más nagy múltú bandáknál előfordul. Itt bizony mindenki ugrált, énekelt, tombolt a frissen megjelent Steelbound szerzeményekre.
Noora vezényletével és lenyűgöző énekteljesítményével nagyszerűen szóltak a Master Of Illusion. Last Goodbye, Here We Are, Eye Of The Storm, Blood Of Heroes, Where Angels Fear To Fly, Watch The Sky Fall dalok, de a tőlük egészen kirívó zenei világú Twilight Cabaret is egészen jól működött. A koncert második felére az Angel Of Midnight és a Steelbound is előkerült.
De Noora mellett Eero Sipilä basszer is amolyan második frontember, aki szintén többször megragadta az alkalmat, hogy szóljon a közönséghez. A tütüke úgy látszik nem idegen a bandától, tavaly is volt némi közös iszogatás a színpadon, ma a sörözés mellett a Sabaton-nal már hírnévre szert tevő „pálinka-pálinka” kórussal biztatta a közönség Eero-t, aki elég nehezen viselte a hazait – konkrétan több dal alatt hátravonult agonizálni és leülni a dobszerkó mellé, a többiek még egy hányós vödröt is bekészítettek neki. A „nagy mutatványra” szerencsére nem került sor és a mókás grimaszok mellett azért nem volt nyilvánvaló, hogy csak meg/túljátszott, a közönséget szórakoztató jelenetek ezek, vagy Eero-t tényleg kicsit fejre állította a kisüsti. Szerintem valahol mind a kettő benne volt, mindenesetre a közönség jól szórakozott az eseten és ez a lényeg.
Eero mellett még Juuso Soinio gitáros volt a legközvetlenebb, legbarátságosabb fazon, a túloldalon Joona Björkroth pedig néha egészen virtuóz módon bűvölte a szólógitárt. Nagyon jól összerakott zene a Battle Beast és megértem, ha valakinek már esetleg túl pop, túl rágógumi, de bizony azért ott vannak azok a karcos riffek, szépen kimunkált szólók és a kimért méltósággal játszó Janne Björkroth szintifutamai is kellően karakteresek.
De azért mindig ott lyukadunk ki, hogy a Noora hangja viszi a prímet a Battle Beast jól megírt nótáiban. A hölgy tényleg egy elképesztő tehetség, a mai koncerten is a legvadabb hangok is egészen természetesen szakadtak ki a torkából. Neki láthatóan különösen fontos a rajongók szeretete, a szűnni nem akaró skandálástól és ovációtól többször is szemmel láthatóan könnybe lábadt a szeme, a hangja is majdnem elcsuklott konferáláskor. Elmondta, hogy gyerekkorában bizony sokat csúfolták, de ez a szerető, egymást támogató közeg és ha hiszünk magunkban, mindenki másnak is erőd adhat abban, hogy legyűrhessenek minden akadályt. Úgyhogy a közönség szeretetéből igyekezett a rajongók felé is minél többet visszaadni.
Szomorú persze ilyet hallani, hogy még egy ilyen rendkívüli tehetségnek is mennyi szurkálódást kellett annak idején átélnie, elviselnie. Ha csak a külsőségeket nézzük, nyilván a ma már szinte futószalagon gyártott babaarcú, mindent kidobós, gazella alkatú metal-nőcskék közé sem illene be az alkata. De pont az a lényeg, hogy Noora mindent elsöprő hangjával most is bizonyította, hogy a rock/metal műfaj még mindig a tehetségről, az élőzenei képességről szól (kéne szólnia...) és nem a vizuálnak, az eye-candy-nek kellene elvonni a figyelmet és a sikerekbe repíteni egyeseket.
Hanem a színtiszta, pőre tehetségnek és zeneiségnek. Noora-ban és a Battle Beast-ben ez megvan. A koncerten se volt semmilyen látványos, gigantikus LED fal, AI kreációs seggreültetős háttérvetítés, maximum némi piró. Hanem színtiszta zeneiség és nagyszerű teljesítmények. Pont erre van manapság szükségünk.
05:22
