beszámoló [koncert]  2025. november 20. csütörtök   13:16

nincsen hozzászólás

  Az Aephanemer zenekar egy titkos favorit, akik közel sincsenek annyira szem előtt, mint a metal színtér nagyobb nevei, de akik belefutottak már a zenéjükbe vagy a koncertjükbe, várhatóan egyre nagyobb számban kedvelik meg őket. Franciaország finoman szólva sem híres a csúcskategóriás metal színteréről, talán egyedül a Gojira-t, az Alcest-et, esetleg a Rise Of The Northstar-t lehet megemlíteni, akik komolyabb ismertséggel bírnak onnan. Az Aephanemer-ben viszont minden megvan, amiért érdemes lehet felkapni a fejünket.
  A csapat által képviselt melodikus death metal műfaj így névleg nem tűnik annyira figyelemfelkeltőnek, de az Aephanemer nem csak a jellegzetes, svédesen bejáratott fogásokból, panelmegoldásokból (ma már szerintem nevezhetjük így) építkezik, hanem a melódia, a dallamvezetés elsősorban gitár fronton gyakorlatilag elejétől végéig körbeöleli a nótákat. Dallamos, vagy inkább gyöngédebb ének náluk inkább csak mutatóban van, a gitáros/frontember hölgy, Marion Bascoul inkább csak végigsüvölti, károgja a dalokat, de a közel sem közhelyszámba menő dallamvezetések, amik elsősorban Martin Hamiche gitárosnak köszönhetők, egészen emlékezetesek maradnak.
  A francia csapat egyszer járt eddig nálunk, 2025-ben a Dürer kisteremben, amin akkor sajnos nem tudtam jelen lenni. De talán jelzésértékű, hogy idénre a nagytermet kapták meg. Két társasággal érkeztek, a portugál Dark Oath jelentette az első felvezetést, utánuk pedig a Valhalore mutatkozhatott be Ausztráliából.
  
  A Dark Oath-ra inkább még csak gyülekeztek a népek, de a portugál csapat igyekezett a kedvére tenni a közönségnek. Hölgyénekessel lépnek fel, aki egy kedves, szimpatikus személyiség, de a mindvégig teljesen monoton, egysíkú hörgése nekem inkább elvett sajnos a produkció élvezeti értékéből, mintsem hozzáadott volna.
  Mert egyébként zeneileg nem volt rossz a Dark Oath, szegelős, orkánként száguldó témákkal, de dallamosabb, változatosabb kiállásokkal is operáltak. A szimfonikus betéteket szinte teljes egészében kihagyták így élőben a zenéjükből, talán többeknek ez is hiányérzetet jelenthet. Van potenciál a csapatban, de kicsit több változatossággal (elsősorban az ének terén) szerintem többet tudnának kihozni magukból.
  
  A Valhalore nehezen besorolható zenét játszott. Volt náluk egy igencsak gótikusra kifestett hölgy, aki mindenféle fújós hangszeren játszott, ezáltal némi folkos jelleget kapott az egyébként melodikus death metalos, de heavy/power metalos, dallamos elemekből is táplálkozó zene. Így egyik említett kategóriába se lehetne jó érzéssel besorolni őket, de nem is kell, nincs ezzel baj. Lachlan Neate frontember használt hörgős vokált, dallamos énekelt, olykor ugrált, táncolt a színpadon, szóval a dallamossága és a folkos jelleg miatt kicsit könnyedebb zenei világ voltak ők a Dark Oath-nál, de a keménység azért itt is megvolt.
  Olykor igencsak ügyes gitárszólók is elröppentek, a tagság pedig szemlátomást nagy örömmel játszott a színpadon, jó hangulatuk a közönségre is átragadt. Nem tartom megkerülhetetlen formációnak a Valhalore-t, de korrekt kis bulit adtak nekünk, talán egy kicsit több emlékezetes dal kellene a tarsolyukba, hogy saját jogon is tényezővé válhassanak.
  
  Bár ahogy említettem, nem tudtam ott lenni az első Aephanemer bulin a kisteremben, de azóta közszájon forog a csapat közvetlensége, barátságossága. Ahogy véget ért a Valhalore, már maguk a zenészek kezdtek el pakolászni, beállni a színpadon. Marion Bascoul már pakolás közben sorra mutogatta a szívecskéket a közönségnek, integetett, mosolygott, mintha egyre-másra ismerné fel a rég látott barátokat. Ez minden bizonnyal így is lehetett. A kistermes koncertnek állítólag olyan meleg fogadtatása volt, hogy Marion még könnyek között meg is hatódott, szóval innentől már értem, hogy miért várta idén már jóval több érdeklődő türelmetlenül az alig ismert francia csapatot.
  Az Aephanemer-nek alig pár napja jelent meg a legújabb, Utopie című albuma, ami szám szerint a negyedik a sorban. A csapat alapvetően angol nyelven írja a szövegeit, de elkezdtek anyanyelvükön, franciául is kísérletezni. Ez olyannyira jól sikerült, hogy az Utopie album már teljes egészében francia nyelven született.
  
  Így a koncert kezdetén Marion éktelen franciasággal süvöltötte a Le Cimetière Marin és Le Radeau De La Méduse dalok szövegeit, amelyek egyébként nem hangzottak annyira borzasztóan, amennyire így elsőre elképzelné az ember. Igaz, bár a keverés, hangzás alapvetően rendben volt, a vokál mégis egy kicsit zajosan, visszhangosan hallatszott, szóval emiatt sem tudtuk egészen pontosan megfigyelni, hogyan is kell helyesen ejteni a csodálatos „Nourri à l’ombre d’un siècle défunt” kifejezést.
  Persze nem csak a francia nyelvű új dalok voltak terítéken, a The Call Of The Wild, The Sovereign (talán ezzel ismerték meg a legtöbben őket, nem csoda, hogy élőben is elővették), Antigone, Contrepoint, Roots And Leaves, Path Of The Wolf, Back Again dalok a régebbi és kevésbé régebbi korongjaikat is felidézték. Nem kis vállalkozásként elhangzott az Utopie lemez két részes monumentális címadó tétele, az Utopie (Partie I) és Utopie (Partie II), amik önmagukban majdnem 20 percet tettek ki.
  
  Az Aephanemer zenéje pedig pont ezért érdekes, mert (pláne szólógitáron) mindig történik valami, még ilyen eposzi hosszúságú dalokba is bele tudnak sűríteni annyi momentumot, váltást, hangulatot, hogy szinte utaztunk ezekkel a szerzeményekkel, senki nem kezdte unni őket. A koncert zárására a 2019-es Prokopton lemez karakteres dala, a Bloodline maradt.
  A játékidőre semmi panasz nem lehetett, úgy gondolom, hogy mindent megmutatott magából az Aephanemer, amit csak lehetett. Az a mostani koncerten is látszott, hogy a közönségük egészen elhivatott, szűnni nem akart a skandálás, lelkesedés a számok között. Annál is inkább, mert a jelek szerint a francia csapatnak kifejezetten fontosak a magyar rajongók. Marion ugyanis nem csak a már közhelyszámba menő „köszönöm”, „egészségedre”, stb. frázisokat tanulta be, hanem többször is egész mondatokat intézett a rajongókhoz magyarul. Gondolom nem kell ecsetelnem, mekkora ovációt jelentett mindez. Marion-nak látszott, hogy nagyon jól esett az idei fogadtatás is, egy kicsit talán most is könnybe lábadt a szeme a végére.
  
  És az egyre népszerűbb (úgy is mondhatom, egyre kiszámíthatóbb) „nőihörgős-durvazenés” tendenciával szemben az Aephanemer tényleg a zenéjével akarja eladni magát, ami számomra külön értékelendő. Oké, Marion eleve nem egy huszonéves cicababa, de nőiességét semmilyen szinten nem tolja előtérbe, hogy ezzel szerezzenek figyelmet és krediteket a zenekarnak. Náluk a zene az tényleg a zenéről szól.
  De az egész zene karakterét a bongyorhajú Martin Hamiche gitáros adja meg az ő nyughatatlan, folyamatosan színező szólómunkájával, lenyűgöző volt még csak figyelni is az ő gitárjátékát. És az ő futamai, dallamvezetései nem tűnnek el a középszerűség süllyesztőjében, az Aephanemer (a közvetlen szimpatikusságukon kívül) azért is tud egyre népszerűbb lenni, mert a gitármunka egészen remekül megkomponált a zenekar eddigi kiadványain. Gitárosként, technikailag is mindenképpen megérdemli az elismerést Martin. Ahogy véget ért a koncert, már egy percre rá ott volt kint a folyosón, mosolyogva fotózkodott, dedikált bárkinek.
  Az Aephanemer sosem volt a melodikus death metal műfaj elsővonalas bandája és már nem is lesz az. De az a dalszerzési és emberi minőség, amit ők képviselnek, egy kicsit visszahozta nekem a rock/metal színtér korai, igazi hangulatát, amikor még nem ette be magát annyira a showbiznisz, az elüzletiesedett, gépiesített szemlélet. Egy igazi közvetlen, baráti hangulatú buli volt ez, olyan, amire szerintem minden rock/metal rajongó vágyik ebben a műfajban.

Kulcsszavak:
  aephanemer     valhalore     dark oath 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás