szerző: MorelloParkway Drive, Thy Art Is Murder, The Amity Affliction 2025. november 8, MVM Dome
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer arénabandává válik az a Parkway Drive, akiket 2008-ban, a Horizons album turnéján ismertem meg, amikor is szétszedték az A38 hajót. Akkora jó bulit csináltak, hogy azonnal a szívembe zártam őket. Jó, az MVM Dome helyszín nem is feltétlenül a létszámnak szólt (a küzdőtéren sem kellett teljesen heringezni, a lelátók meg igencsak foghíjasak voltak), inkább a show-nak, a nagyszabású produkciónak, amivel készültek mára. A metalcore csapat idén júniusban hazai pályán, a Sidney operaházban szimfonikusokkal együtt adott koncertet és úgy látszik, annyira megtetszett nekik a nagyszabású produkció, hogy nem akartak már csak úgy visszatérni a színpadokra csörömpölni valamit.
Jó választás volt, hogy a turnéjukra a metalcore műfaj két szélsőségét hozták magukkal, akik ráadásul honfitársak is. A dallamosabb, áramvonalasabb, akár sziruposabbnak is nevezhető The Amity Affliction mellett a már inkább deathcore felé hajló, brutálisan aprító Thy Art Is Murder így jó keretet adott az estének.
A The Amity Affliction játszott már, mire megérkeztem és első benyomásom az volt róluk, ha nem lennének a torzított gitárok és az esetenkénti üvöltős, hörgős betétek, nettó popzenének elmenne az egész. Ezt nem feltétlenül negatív éllel mondom (ízlése válogatja), de tényleg annyira áramvonalasok, annyira fülbe simulóak voltak a dalok, amit még akár táncolhatónak is lehetne nevezni. Szemlátomást sokan ismerték a bandát, a nézőtéren sokan énekelték velük a szövegeket.
Voltak azért persze karcosabb riffek, a metalcore műfaj jellegzetes betonozásai is, sőt az egyik számnál Tyler Miller, a Thy Art Is Murder frontembere is megjelent, és hogy így fogalmazzak, jelenlétével brutalizálta az est fényét. Ahhoz képest, hogy ők voltak a nyitóbanda, a The Amity Affliction korántsem nyeretlen újonc a színtéren, 2003-ban alakultak és már a nyolcadik nagylemezükkel jelentkeztek Not Without My Ghosts címmel. Erről és persze a korábbi korongokról is játszottak, összességében 9 szám fért bele a programjukba. Szerintem sikerült megmutatni az erejüket, ha valaki a modern metalzenék dallamos világát, könnyedebb befogadhatóságát szereti, érdemes velük próbát tenni.
A Thy Art Is Murder szintén nem ma kezdte, ők azonban egy pillanatnyi nyugtot se hagytak a közönségnek. Éneklés, finom dallamok, még mit nem... Tyler Miller-ék jöttek és alaposan berúgták az ajtót. A sapkás frontember folyamatosan süvöltött és a death metal műfajt éltette és arra biztatta a közönséget is. Zenéjüket ugyanakkor biztosan nem mondanám a hagyományos értelemben vett death metal-nak, inkább a deathcore brutálisabb világa jellemzi őket.
Amiben nagy szerepe van Jesse Beahler pusztító dobmunkájának, élmény nézni azt az aprítást, amit bemutat. Még egy ilyen nagy színpadnál is lehetett látni a lábmunkáját, ahol az iszonyat sebességű taposásoknál olykor jobbra-balra jár a bokája, ami a Nile dobos George Kollias technikájához hasonló. Talán ebben volt valós kapcsolat a death metal-lal.
A Thy Art Is Murder is 9 számot játszott ma, ebből három a legutolsó, 2023-as Godlike albumról érkezett, a többi pedig a korábbi évek munkái. A csapat koncertjén már sokkal masszívabban működtek a circle pit-ek a közönségben, többen cipőket, telefonokat és karórát (!) is mutogattak fel, mert a nagy aprításban ilyeneket hagytak el a leginkább lelkes rajongók. Várhatóan előbb-utóbb mindegyik megtalálta a gazdáját, mert még ezek a brutális koncertek rajongói is híresek arról, hogy még az öldöklő pogóban is ott segítenek egymásnak, ahol tudnak, az eleső embereket is azonnal felsegítik.
Tyler remekül látta el a karmester szerepét, jól mozgásba tudta lendíteni a közönséget. Ő ugyan csak 2023 óta a csapat tagja, amikor is a banda elég gusztustalan körülmények között kirúgta elődjét, CJ McMahon-t, de a gépezet a jelek szerint zakatol tovább. Az este folyamán ők voltak a másik véglet, a metalcore/deathcore legdurvább zúzdáját tőlük kaptuk.
A Parkway Drive pedig valahol középen helyezkedik el, noha ők is egész szép ívet jártak be karrierjük folyamán. A csapatot (többek között) azért tartom nagyra, mert bár a kezdeti breakdown-hegyekkel zsúfolt, jellegzetesen metalcore ihletésű stílust kevesen játszották ízesebben, karakteresebben, fogósabban náluk, valahol az Atlas nagylemeztől kezdve náluk is óhatatlanul beindult egyfajta dallamosodás, de mégsem fordultak ki teljesen önmagukból. Még ha a legutolsó Reverence és Darker Still albumokon hallható is pár zavarba ejtőbb, alternatív hangzású, elvontabb tétel, azért a legtöbb szerzeményükben igazából ott van minden, amit szeretni lehet a Parkway Drive-ban.
Ez az MVM-es show teljesen más volt, mint a fent említett A38-as szilaj színpadbontás. Vagy igazából bármi, mint amit eddig láttam tőlük. A Parkway Drive felnőtt és ezt grandiózus, mesterien megkoreografált módon tették nyilvánvalóvá számunkra.
Ugyanakkor a csapat nem felejtette el, hogy honnan jött. Megmaradtak ugyanazoknak a közvetlen, kicsit őrült szörfös srácoknak, akik voltak. Ez a másik dolog, ami igazán szerethetővé teszi őket. Mindennek a közvetlenségnek és a „tudjuk, honnan jöttünk” hangulatnak már a koncert legelején is hangot adtak. Szokatlan módon nem a színfalak mögül robbant elő a csapat, hanem két nagy zászló kíséretében egyszerűen keresztülsétált a közönségen Winston McCall frontember, Jeff Ling szólógitáros, Luke Kilpatrick ritmusgitáros, Jia O’Connor basszer és Ben Gordon dobos. Csak így, egyszerűen.
Ez máris borzasztóan szimpatikus húzás volt, az meg még inkább, hogy az első pár számot az óriási nagyszínpad közepére csoportosulva, egymást szinte körbeállva, egy egyszerű fekete háttérvászon előtt tették. Mintha csak egy haveri próbába csöppentünk volna bele, egy szűkös garázsba, ahol az óriási teret szándékosan nem kihasználva, közvetlen, baráti hangulatban zenéltek egymásnak és persze nekünk. Teljesen át bírtam élni ezt a hangulatot és nagyon tetszett, hogy ezekkel a nüanszokkal máris az elején megvillantották, hogy még mindig tudják, hogy a rock/metal színtér szíve a „bigbiznisz” helyett valójában itt gyökeredzik.
A Horizons album kőkemény metalcore alapvetését, a Carrion-t és a dallamosabb Reverence albumról érkező, kitörölhetetlen refrénnel bíró Prey-t így hallhattuk, majd végül természetesen „megnyílt” a nagy színpad és immár a lehetőségek teljes tárházában használták ki a rendelkezésre álló teret. Ben Gordon-nak egy külön dobcuccot is előkészítettek elöl, de aztán ő is hátra, oldalra vonult a szokatlan, nagy keretbe foglalt dob emelvényhez.
A „nagy színpadon” aztán az újabb keletű, dallamosabb, finom gitárharmóniákkal tűzdelt, de a metalcore keménységét így is megtartó dalok kerültek napirendre, mint a Glitch, a legújabb szerzeménynek számító Sacred és az Ire albumról származó nagy kedvenc, a Vice Grip.
Ezek a számok elképesztő hangulatot teremtettek a nézőtéren, headbangel-hetett, ugrálhatott, pogózhatott, fennhangon énekelhetett, aki akart, ezek a nóták mindenre alkalmasak voltak. A hangulat már ekkor fenomenális volt, és hol volt még a vége!?
Visszakalandoztunk kicsit korábbra is, a 2007-es Horizons album időszakába, ahonnan érkezett Winston saját elmondása szerinti kedvenc száma, a nyugodtabb, andalítóbb dallamokat és vad metalcore megoldásokat ötvöző Horizons. És ahogy mondtam, az ausztrál csapatnak vannak alternatívabb megközelítésű, elvontabb számai is, ilyen volt például a most következő Cemetery Bloom. Winston itt szinte csak mormogott, szavalt, de inkább atmoszferikus helykitöltőként tudtam értékelni ezt a számot (itt is meg az albumon is), mintsem valódi dalnak.
A The Void és a látványos esőzéssel körített Wishing Wells már sokkal tombolósabb számok voltak. Ezek is a Cemetery Bloom-hoz hasonlóan a Reverence albumról érkeztek, de itt látszott, hogy a dallamos, slágergyanús, fülbemászó megoldásokkal operáló szerzemények miért maradtak mégis Parkway Drive-osak.
Szeretem ezeket a dalokat is, amelyek (még a maguk ordítós, metalosan riffelős módján is) képesek lehetnek nagyobb közönséget is megfogni, de azért a szívem mégis akkor dobbant a legnagyobbakat a csapat zenéjét hallgatva, amikor az őket a színtérre felhelyező, kőkemény metalcore aprításokat andalító gitármelódiákkal színező Killing With A Smile és Horizons szerzeményeit hallom. A Killing-es dalok sajnos apránként kikoptak a repertoárból, de most szerencsére a csapat 20 éves fennállását ünnepelve, ezekből a kőkemény dalokból is kaptunk egy nagyobb csokrot.
Sajnos nem teljes egészében játszották el őket, csak Winston szóhasználata szerint a legjobb, legemlékezetesebb riffeket, dallamos szólókat idézték meg. Vagyis inkább csak a dalok töredékeit szőtték egymásba. A Gimme A.D., Anasasis (Xenophontis), Mutiny, It´s Hard To Speak Without A Tongue, a Smoke ´Em If Ya Got ´Em, Romance Is Dead örökbecsű, memóriába égő riffjei és dallamai azonban számomra az este csúcspontjai közé tartoznak.
Még inkább a rákövetkező Horizons albumról származó Idols And Anchors, amely szintén tömve van emlékezetes megoldásokkal. Winston pedig – ismét nagy közvetlenségről tanúbizonyságot téve – kiment a nézőtér közepére és ott a rajongók közül kiemelkedve, majd a tenyerükön úszva üvöltötte a veretes sorokat. Óriási látvány és nagyszerű hangulat volt ez is.
A csapat pedig látványosságért se ment a szomszédba, mert még ha ezt a barátias hangulatot is megvillantották magukból, kihasználták a show-ra az MVM Dome adottságait is. A dallamközpontúbb Chronos és Darker Still nótákat vonósokkal együtt játszották, úgy tűnik a cikk elején említett Sydney operaházas koncertjük hangulatából is próbáltak egy csipetnyit ide is csempészni hozzánk. Több számnál pedig táncosok is színesítették a showt, akiknek a mozgáskultúrája kicsit a maorikat idézte nekem. Vagy ha nem is azok voltak, Ausztrália és környéke hangulata biztosan hatással volt a koreográfiájukra.
Volt még hátra néhány vasbeton keménységű dal. A Bottom Feeder ismét a döngölős zúzásról szólt, de sehol nem maradhatnak ki a finom gitáros dallamvezetések sem. Jeff Ling az egész koncert során nagyszerűen, ízesen játszott, ezek a dallamos finomságok mind az ő keze alól csúsztak ki. A vonósokkal együtt is nagyon jól harmonizáltak a dallamaik.
A Crushed-ban pedig egyenesen felgyújtották a színpadot, Winston még egy lángszóróval is szította a tűzfújást, már-már Rammstein-es szinten. A két szám között pedig Ben Gordon dobszólója is helyet kapott, ami nem is ettől volt érdekes, hanem itt már megelevenedett a nagy dobemelvény keret, és amolyan Mötley Crüe-sen elkezdett vele körbe-körbe forogni az egész dobcucc, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a dobolást.
Mindez a Crushed folyamán is folytatódott, ekkor már maga a dobemelvény kerete is lángolt, szóval brutális látvánnyal készült nekünk a Parkway Drive. Egy ilyen showműsor tényleg feltette a 20 éves karrierjükre a koronát.
De még ekkor se szállt a csapat fejébe a dicsőség, a legutolsó, természetesen óriási óóó-zást kiváltó, egyértelmű slágernek számító Wild Eyes-t már ismét egy csomóba verődve adták elő, szép keretet adva ezzel az egész koncertnek. A közönség teljes eksztázisban úszott ezeknek a daloknak a hallatán és az ausztrál csapat mindent meg is tett, hogy ezen a bulin mindent megmutassanak magukból. A fejlődésük ívét bemutató, brutális, breakdown-os, headbang-elős zúzásokat, a finom, emlékezetes gitárdallamokkal megerősített energiabombákat, a kicsit elvontabb hangulatú tételeket, nagyszabású, grandiózus színpadi showt és majdhogynem haveri közvetlenséget egyaránt. Nem csak a látvány, hanem a zene is eladta ezt a koncertet, a Parkway Drive úgy gondolom, hogy felért a csúcsra. Maximálisan megérdemelten.
11:11
