lemezajánló [nagylemez] 2005. március 5. szombat 12:32
nincsen hozzászólás
szerző: RossikaIsis: Panopticon Neon Music
A múlt heti Cult Of Luna koncert kapcsán jutott eszembe, hogy a hasonló zenei kavalkádban utazó Isis tavaly év végén megjelent albuma, a Panopticon még várja a kritikát. A lemez egy másolt verziója jutott el hozzám, mely a pár éve megjelent Oceanic album folytatásaként fogható fel.
Hét szám egy órában. A kevéssé edzett fülek, már ebben a pillanatban fognák a lemezt, s irány a fiók mélye, de akik ismerik a bandát vagy szeretik az extrémebb megszólalásokat, a másság felvállalását azoknak mindenképpen ajánlom a korongot, hisz hihetetlen dolgokat művelnek rajta a srácok.
Aki nem ismeri az Isist, azoknak elég talán annyi, hogy egyfajta túláradó, állandóan hömpölygő ugyanakkor rendkívül erőteljes és súlyos zene az övék, szokták a Neurosishoz hasonlítani őket, de jobb ha maradunk az Isis-hangzás jelzőnél. Sajátjuk már ez a zene, nem ismerek olyan csapatokat akik ilyen precízen és rátapintva a lényegre tudnák előidézni a hallgatóban az állandó odafigyelést. Nem lehet beskatulyázni őket, éppúgy helytálltak már a Napalm Death előtt, mint mondjuk a Knut oldalán. Széles spektrumot átölel zenei ténykedésük, s pont ez az ami meghatározza stílusukat.
A Panopticon cím önmagában komoly elemzések tárgya lehetne. A Jeremy Bentham által megálmodott, majd Foucault által tökéletesített panopticon maga a tökéletes börtön. Egy olyan intézmény, mely a kontrollt és fegyelmet úgy maximalizálja, hogy nem alkalmaz testi fenyítést az elítélteken. Azok sohasem szereznek tudomást megfigyelésükről ugyanakkor a hatalom állandóan működik a láthatósága miatt. Érdekes okfejtésekbe lehet belemenni, de nem ez írásom célja, mindenestre, a cím és az Isis zenéjének társítása elgondolkodtató.
Az viszont biztos, hogy a zene nem sokat veszített értékéből az Oceanic album óta. Ugyan az a természetes erő árad minden dalból, ugyanaz az energiától duzzadó lelkesedés érződik a néhol szenvedésbe áthajló részeknél is, s ugyanaz a technikai tökéletesség hallható, mint annak idején. Hét megatonnás nóta, a végelgyengülésig belassult részek sem visznek bele unalomba, s igazi Isis áradat fogadja a befogadót. Nekem az első dal feküdt a leginkább a So Did We, mely minden apró jellegében magában hordozza az Isis hamisíthatatlan vonásait. Azt szeretem a leginkább a banda játékában, hogy úgy építik fel a dalaikat, hogy arra ne lehessen ráunni. Vannak benne nagyon elnyújtott, iszonyat lelassult, mondhatni unalmas részek, de ez az unalom olyan, hogy nem tudsz túllépni rajta. Ott motoszkál végig a zenében valami apró inger mely arra ösztökél, hogy hallgasd csak tovább a zenét mert olyan katartikus élményben lesz ezáltal részed, hogy az garantáltan megéri. Mindig ott sejlik az újdonság, a másság megjelenése, s kíváncsiságodat folyamatosan képesek fenntartani zenéjükkel a srácok. Nem mondom, hogy minden szám egyaránt hibátlan, vannak dalok melyekben ezt a koncepciót csak foltokban véltem felfedezni, máshol meg kicsit zavartnak, megtébolyodottnak éreztem a zenét, de a számok többsége tökéletes hangfolyam mely bármikor képes kirobbantani a félhomályból és az egekig röpíteni. Nagyon erősnek érzem még az Altered Course-t mely komplexitásával és folyamatos megújulásaival pillanatnyi élménnyé varázsolja a maga tíz percét.
Valójában minden dalban van valami extra, valami nem oda való de mégis, valami amit csak az Isis tud, hogy mi és pont ezért a valamiért érdemes megvenni a lemezt, s - ha nem is napi gyakorisággal de hallgatni azt.
12:32
