szerző: MorelloExodus, Stonedirt, MWS 2025. június 25, Barba Negra Blue Stage
Nem kellett túl sokat várni, hogy újra eljöjjön hozzunk a bay area thrash metal alapbanda, az Exodus. Gary Holt-ék 2024-ben voltak itt legutóbb Abbath Doom Occulta és a Deicide társaságában. Abbath-ék black metal műfaját nem hallgatom, élőben amúgy átjön a hangulata a hagyományos black-nél zakatolósabb zenéjüknek, a Deicide viszont mindig is unszimpatikus volt. Így nem is mentem el arra a bulira, de az Exodus-ra szerencsére kevesebb, mint 1 évet kellett várni. Ráadásul ez az este már tényleg teljes mértékeben az általam kultivált thrash műfajról szólt.
Exodus-éknál komoly változás is volt ez év elején. Meglepetésszerűen (ismét) megváltak Steve „Zetro” Souza frontembertől és még nagyobb meglepetésszerűen (ismét) Rob Dukes tért vissza a mikrofon mögé. Bár a nyilatkozatokból nyilvánvaló volt, hogy Zetro nem önszántából távozott, de különösebb dráma nélkül, úgy tűnik inkább elfáradt az a kapcsolat. Dukes távozása viszont anno járt némi kellemetlen oda-vissza üzengetéssel, de a jelek szerint az idő gyógyírt jelentett a dolgokra.
Gary Holt-nál pedig úgy tűnik, így a 60. életévet átlépve beütött egyfajta fordított kapuzárási pánik, mert a gitáros/főnök mostanában többször lenyilatkozta, hogy ő már ennyi idősen leginkább az állandóságra vágyik, nem akar mindenféle új arcot kipróbálni, nem érdekli, hogy esetleg egy fiatal, sikeréhes új tag kerüljön a bandába. Talán ezért tért vissza a jó bútordarab Rob Dukes-hoz.
Dukes-ot nem minden rajongó kedvelte annak idején, pláne olyan karakteres hangok után, mint Paul Baloff és Zetro Souza. Én viszont pont azért bírtam, mert a „karakteres hangok” sokszor a rikácsolás szóval voltak a legjobban jellemezhetők, ami már néhol sértette a fülemet. Az Exodus nótái persze mindig is kiválóak voltak és hát mégis ezekkel a hisztérikus énekhangokkal szokta meg az ember, de Dukes belemenősebb, agresszívabb hangja nekem jobban feküdt.
Mióta Gary Holt érdekelt lett a Slayer-ben, az Exodus termékenysége érthető módon belassult. A 2014-es Blood In, Blood Out album 4 év elteltével érkezett, a Persona Non Grata album pedig csak 2021-ben került a boltokba. Mióta a Slayer is (inkább fogalmazzunk úgy) takarékra tette magát, elvileg már sínen van az új Exodus lemez, de az énekescsere miatt elhúzódtak a rögzítések. Így vadiúj dalt ma nem hallhattunk, de van épp elég jó nóta az életműben egy remek bulihoz. Sőt, Dukes visszatértével pár mostohább sorsú album nótáit is leporolhatták.
Nem vitték túlzásba a napot a szervezők, két hazai csapat kapta meg a lehetőséget a zenélésre az Exodus előtt, a főbanda 20:30-kor kezdett, este 10 felé már hazaindulhatott a közönség. Én nem bántam ezt az enyhén matiné jelleget, a játékidő így is kielégítő volt és legalább időben hazajuthatott mindenki.
Elsőnek az MWS léphetett a színpadra, hogy felfűtsék az ekkor még viszonylag szűk létszámú közönséget. Vállalható hangzással reszelték a duplázós thrash csapásaikat, én mondjuk a koncertjüket amolyan öregfiúk jutalomjátékaként láttam. Nem voltak egy rocksztár alkatok, maradjunk annyiban (nézzük meg mondjuk egy Gary Holt-nak vagy egy Rob Dukes-nak a színpadi kiállását, jelenlétét és szerintem érthető, miről beszélek), inkább valahogy úgy éreztem, a tisztes öregfaterok végre kiszabadultak az asszony mellől csak úgy békésen lazulni, csörömpölni egy jót. Most hogy ezt épp az Exodus előtt teszik, az csak a hab a tortán.
A két gitáros lehetett volna aktívabb, meglehetősen egyhangúan, statikusan sikálták a témákat. Frontemberi és basszer poszton volt érdemi aktivitás, lelkesedés. Jópofák voltak egyébként, a frontemberük humora maguk mellé állította az érdeklődőket, így engem is, és a végére egész hangos ováció búcsúztatta a mindent összevetve szórakoztató koncertjüket.
A Stonedirt nem egy rutintalan csapat, régóta jelen vannak már a hazai színtéren, de őket valahogy mindig is egy eltékozolt tehetségnek éreztem, akik – pusztán a zenei minőségük alapján – sokkal többet is elérhettek volna. Ezt a fajta groove-os, thrash-es, betonozós zenét, a nyúzott, nyávogós gitárszólók tekintetében egyértelmű Dimebag és Zakk Wylde iskolát mutató zenét nem hogy itthon, talán még külföldön se sokan játsszák ízesebben náluk.
A 2007-ben megjelent első nagylemezt csak 2012-ben, 2018-ban és most 2024-ben követték folytatások, a csapat jelenléte a hazai színtéren, színpadokon is lehetett volna sokkal markánsabb. Mindenesetre aki követte őket és az albumaikat, az biztosan nem csalódhatott.
Sorsfordító volt ugyanakkor ez a mai koncert, ugyanis mint ahogy a csapat beharangozta, a kezdetek óta kitartó frontemberük, Endre kiválik a bandából és ezen a koncerten jelentették be az utódját.
Kezdetben még természetesen Endrével álltak fel a színpadra és vele játszották a vadiúj Steel Is The Way és pár korábbi album tételeit. Szólhattak volna kicsit tisztábban is, de így is jól dohogott Szilárd basszusa, Boldizsár lábdobja, Kemencei Balázs gitárcincogásai viszont kicsit elvesztek. Ezzel együtt teljesen jó, jó hangulatú volt a buli, Endre távozása nyilván nekik is egy megható pillanat volt.
A helyére érkező Zsolt rögtön bemutatta, hogy miben lehet más vele a Stonedirt. Emberünk néhány dalhoz olyan sztratoszférás sikolyokat adott hozzá, hogy még a közönség is felmorajlott. Nyilván bűn lenne Zsolt képességeit nem kihasználni a későbbiekben, ugyanakkor a Stonedirt-nek ez a füstös, southern groove-os, thrash-es karaktere remélhetőleg megmarad, mert hazai pályán ezt ők csinálják a legjobban. Lelkesen tapsolta őket a közönség a búcsúzáskor, szóval egyértelműen meggyőző volt a produkciójuk.
Az Exodus előtt egy Rózsa Sándoros, népdalos intro indult el, mintha a Virrasztók bandától szólt volna, vagy épp egy Dalriada koncertre készülődnénk éppen. Jó értelemben volt fura, a közönség szívélyesen fogadta, hogy ilyen szinten gondoltak ránk és a népdalainkra, még ha Gary Holt-ék kíméletlen thrash metalja nem is lehetne távolabb ezektől a népies dallamoktól.
Pláne, hogy a szokásos indítás, a pusztító Bonded By Blood minden volt, csak nem népies. Szikrázóan gyors, perzselő riffek és szólók, Rob Dukes agresszív szövegköpködése mellett. Az egész thrash metal műfaj egyik alapnótája ez a dal, gondolom nem kell ecsetelni, mennyire megvadult a közönség már az első másodpercektől fogva. A circle pit-ek, hajlengetések utána sem álltak le, ugyanis az Exodus kifejezetten zúzós, tempós programot hozott, amelyet csak néha szakítottak meg középtempósabb vagy alatomosabban hömpölygő dalok.
Egyelőre viszont a tempóé volt a főszerep, rögtön másodikként egy szinte elfeledett tétel érkezett, az Iconoclasm a már Rob Dukes-szal készült 2007-es The Atrocity Exhibition: Exhibit A lemezről. Már csak ezért sem volt rossz húzás az egykor rőt szakállas, most már inkább őszülő, kopaszodó ordibátor visszahozása – ha már Zetro-nak mindenképpen mennie kellett – , hogy az ővele készült nóták közül is visszaszivároghasson a programba néhány.
A korai időszak, elsősorban a Bonded By Blood alapvetéseinek persze mindenképpen bérelt helye van a setlist-ben, az And Then There Were None sem hiányozhat szinte egyetlen Exodus buliról sem. A közönség nagy örömére, természetesen. De ismét csak érdekes tétel volt a Children Of A Worthless God, ismét csak a 2007-es albumról.
És ha Dukes-t sok régi rajongó esetleg nem értékelte, egydimenziós ordibátornak tartotta, ennél a számnál azért elhelyezett olyan dallamos megoldásokat is, amelyek szokatlanok voltak az Exodus eddigi szerzeményeiben.
Sőt mi több, ha valaki ismeri a frontember Generation Kill nevű bandáját, akkor még könnyebben megbizonyosodhat róla, hogy Rob Dukes-ban igenis van dallamos potenciál. Ami már ennél a dalnál, 2007-ben is felderengett, de a jövőben akár jobban ki is használhatják mindezt, az Exodus zenei világának színesítése, de mégsem önmagából kifordítása érdekében. Szóval ha már Zetro-val így alakult a dolog, Gary-ék szerintem a lehető legjobb döntést hozták meg Dukes-szal.
Bár ugye az Exodus-nál mindenki a Bonded By Blood-ra hivatkozik, mint megkerülhetetlen alapmű, bizony az utána következő Pleasures Of The Flesh és a Fabulous Disaster is hasonlóan erős hivatkozási alapok. Ezekről is játszottak szerencsére, utóbbiról a Fabulous Disaster került elő, előbbit pedig a Brain Dead képviselte.
Ideje volt a későbbi időszakokból is néhány nótát elszórni. Rob Dukes visszatértéért már csak azért is örök hála, mert ismét programba került a zseniális felvezetésű Deathamphetamine, amely Jack Gibson határozott basszustémájára épít. A zenészek egyébként teljes átéléssel zúztak a színpadon, még az említett Gibson volt a legvisszafogottabb a maga könnyed basszus-simogatásával, de ő is végig dobálta a haját és váltogatta a pozícióját.
Lee Altus pozíciója 2005 óta szépen megszilárdult a csapatban. Megint csak azt lehet mondani, hogy ha már a legendás H-Team gitárduó másik tagja, Rick Hunolt nem maradhatott tovább a banda tagja (bár hosszú idő után ő is újra mozgolódni kezdett a zenei világban...), Altus kiváló választás volt. Nem egy harsány, hivalkodó típus, de nagy átéléssel zúzza a riffeket, szépen hozza a szólókat és a közönséget is rendszeresen biztatja a nagyobb teljesítményre.
Ugyanezt megteszi Gary Holt is, a csapat főnöke, a maga nyughatatlan mozgáskultúrájával a színpadon. Kicsit amúgy mintha éreznék egyfajta enyhe személyi kultuszt Gary körül, az egyik gitárja felirata, illetve a merch-nél kapható cuccok között is voltak, amelyek nekem kissé önfényezősnek hatottak. Nem volt ez vállalhatatlan mértékű, de azért lepett meg, mert ilyesmivel eddig még nem szembesültem a csapat kapcsán.
Tom Hunting-ot se felejtsük ki, aki eszeveszett tempókat adagolt a társai alá. A thrash műfajban a gitárosok mellett az ő dobolása, stílusa is alapvetés, ráadásul egy nagyon súlyos betegségből épült fel a korábbi években, szóval mindezt figyelembe véve egészen lenyűgöző volt, amit produkált. Rob Dukes pedig egészen természetes módon, mindenféle megilletődöttség nélkül kommandírozta a közönséget és szolgáltatott igazságot a daloknak.
Akárhogy is van és akármilyen legendás karakterek voltak Baul Baloff és Steve „Zetro” Souza (mert hogy azok voltak), nekem az ő harákoló hangjuk után egyenesen felüdülés Dukes keményebb, arcbamászó stílusa. Régebben egyfajta (rájátszott?) suttyóság is jellemző volt Rob Dukes-ra, a „motherfuckers” kifejezés ma is gyakran pörgött nála, de ma semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Úgy tolmácsolta ezeket a dalokat és olyan frontemberi minőséget jelentett, ahogy azt kell.
És ha már fentebb úgy fogalmaztam, hogy tempós programot hozott a csapat, a tempó olyannyira Tempo volt, hogy a 2004-es Tempo Of The Damned albumhoz is el kellett jutnunk, ami egyfajta visszatérést jelentett a csapat karrierjében – egyszersmind az Exodus egyik legjobb albuma. Most épp egy kevésbé tempós dalt idéztek fel, a Blacklist-et, de most már ígérem, hogy a tempó szót nem sütöm el többször...
A közönség szinte le sem akart állni a circle pit-ről és a szövegek ököllengetve üvöltéséről, látszott, hogy igazi fanatikusok gyűltek ma össze a teremben. Dukes kezdeményezésére még wall of death-be is kezdett a közönség. És ahogy írtam fentebb, még nem jött ki a legújabb album, de azért friss szerzeményekre is szükség volt ezen az estén. Ezt biztosította a Prescribing Horror és a The Beatings Will Continue a 2021-es Persona Non Grata albumról. Ezek kicsit belassultabb, középtempósabb szerzemények voltak, sőt a Prescribing Horror-nál a vak is láthatta (vagy hát ha zenei műfajról beszélünk: a süket is hallhatta), hogy Gary időszaka a Slayer-nél nem múlt el nyom nélkül, mert ez az idegtépően belassult, horrorisztikus hangulatú nóta Arayáék hasonló pillanatait idézte fel.
A lassúságból ideje volt gyorsba váltani. Nem is akármilyenbe, hanem a 2004-es album (mondtam, hogy a „tempo” szót nem fogom többször leírni, haha!) toronymagasan legütősebb dalát, az amúgy is gyors War Is My Shepherd-ot még gyorsabban játszották. A közönség egész konkrétan megőrült, és ezen még az se „segített”, hogy a szintén iszonyú zúzós, darálós, csordavokálos A Lesson In Violence érkezett utána, ami nem hűtötte le a kedélyeket.
Az ugrálós, pogózós, zúzós nóta, a The Toxic Waltz ugyancsak elmaradhatatlan pont egy Exodus koncerten, mint ahogy a szintén thrash esszenciának számító Strike Of The Beast sem. Ennyi fért bele mára és nyilván egy ilyen diszkográfia, meg ilyen legendás albumok közül szükségszerűen ki kellett hogy maradjon pár kedvenc, de egyszerűen példaértékű thrash-elés volt az, amit az Exodus ma bemutatott.
Talán egyedül a hangzás lehetett volna kicsit jobb, mert a gitárok kissé zajosan szóltak, a karakteres riffek olykor masszaként folytak egybe. Persze a Tom Hunting által diktált gyors tempó (basszus, csak nem sikerült megállni...) is szerepet játszott ebben, de ha egy picit arányosabbra keverik a megszólalást, egyszerűen letaglózó lett volna az élmény.
Így is az volt, kijöttek az Exodusnak és ezeknek az ütős nótáknak az erényei, úgyhogy mindez csak apró zárójeles megjegyzés. Bár eddig is mindig remek koncertbanda volt az Exodus, Rob Dukes visszatérésével szerintem új lendületet kaphatnak. Rövidesen kiderül, lemezen hogy működik mindez.
14:32
