szerző: MorelloIron Maiden, Halestorm 2025. május 27, Papp László Sportaréna
A hasonló korú bandáknál (az Iron Maiden tagjai már a 70-es éveikhez közelítenek) most már szinte kötelező jelleggel el kell mondanunk, hogy ki tudja, talán most láthatjuk őket legutoljára élőben itt náluk. Ez olyannyira így van, hogy személy szerint Nicko McBrain dobosról már véglegesen le is maradt, aki nem volt ott a 2022-es Fradi pályás koncertjükön. Nicko ugyanis egészségügyi okokból már nem tudta vállalni a turnézást a Maiden-nel – és ilyen életkorban nem tudhatjuk, más tagoknál nem ütnek-e be egyéb egészségügyi okok, vagy akár annál is rosszabb... Emlékezhetünk rá, Bruce Dickinson énekes a 2015-ös években kellett kemoterápiás kezelést kapjon a nyelvén talált tumor miatt, és hát ilyenkor is ki tudhatja előre, mi lesz a dolog vége...
De az Iron Maiden szerencsére továbbra is él, mi több, olyannyira él, hogy Run For Your Lives című retro-turnéjukat kifejezetten Budapesten kezdték meg, sőt rögtön dupla koncertet adtak a Papp László Sportarénába. Indokolt volt ez a lépés, hiszen a Maiden nagyobb színterekhez van szokva (ahogy fentebb szó volt róla, 3 éve is a nagyobb Fradi pálya adott otthont a bulinak), akkor is meg most is rövid idő alatt elfogytak a jegyek. Ez tehát hűen példázza, hogy hiába terveznek belépni a tagok a 7-edik X-be, a rajongás és az érdeklődés irántuk továbbra is töretlen.
Én az első napon, tehát rögtön a turnényitó alkalmon tudtam részt venni az eseményen. Kicsit élveztem is a helyzetet, ha már retro programmal készült a csapat (a kezdetektől az 1992-es Fear Of The Dark albumig bezárólag válogattak a programból, köztük jó pár ritka csemegét ígérve), a hangulatom is ilyen szempontból retro volt, amit egy cseppet se bántam.
Nem volt a szokásos setlist.fm csekkolás a dallistáért, nem voltak még koncertvideók az előadásról, látványról. Nem volt semmi, teljesen szűz elvárásokkal érkezhettem meg a helyszínre, várva, hogy ott és akkor fog engem meglepni a banda, mint még az okostelefonok előtti hőskorban. Csak maga az érzés is hihetetlenül lelkesítő, felpezsdítő volt – érdemes lenne másoknak is kipróbálni, teljesen más az élmény.
Először még a Halestorm kapta meg a színpadot, aminek örültem, hogy őket választották előzenekarnak, mert már régóta meg akartam nézni Lzzy Hale-éket. A Halestorm tökös (izé, Lzzy-t figyelembe véve... mittudomén hogy kell ilyenkor mondani, értitek na...), energikus hard rock/heavy metal zenét játszik. Csinálják még ezt jó páran rajtuk kívül, de Lzzy színpadi karizmája, egyedi hangja, magával ragadó lendületes előadásmódja az, ami végső soron kiemelte őket a tömegből és sikerbandává tette őket. Mivel még nem láttam őket, most már igazán meg akartam nézni, milyen olyan plusz van Lzzy-ékben, ami ilyen népszerűséget hozott nekik.
Mivel ők voltak az előbanda, nyilván nem körülöttük forgott az este, szóval nem is vártam tőlük minden téren maximális élményt. Még a hangzástól se vártam csodákat, mert az előbandáknál nem mindig úgy van összelőve minden, ahogy igazán ideális nekik. Valóban, a koncertjük eleje kissé halkan, hervatagon szólalt meg, nem jött át az átütő erő. Szerencsére ez nem tartott sokáig, voltak olyan korrektek a hangmérnökök, hogy őket is felhúzzák megfelelő színvonalra. Innentől viszont tényleg meg lehetett tapasztalni azt a koncerthangulatot, amitől népszerűvé vált a Halestorm.
Lzzy Hale nem spórolt semmivel. Először egy fekete kámzsában lépett a deszkákra, a nyitó Fallen Start így énekelte és gitározta végig. Utána viszont megszabadult a kámzsától, ami alatt elég vadító szerkó rejtőzött, a hátsó fertályon nem sok helyet hagyva a fantáziának...
Rögtön másodiknak ellőtték a rendkívül fogós Mz. Hyde-ot – nem véletlenül alapozták meg a Halestorm sikerét az ilyen dalok. Minden olyan benne van, amitől egy dögös rock & roll működni tud. A több, mint 10 éves dal mellett a Halestorm a jövőre is gondol, ugyanis programjukba egészen sok (mondhatnám: meglepően sok) nótát beillesztettek a még meg sem jelent Everest című albumukról. A WATCH OUT!, Darkness Always Wins, Rain Your Blood On Me, Everest mind erről szóltak, azaz a műsoruknak nagyjából a fele.
Lzzy nyakában a legtöbbször persze ott volt a gitár, de voltak olyan dalok, amiket gitár nélkül, vagy magát zongorán kísérve adott elő. Úgy láttam, főleg az új daloknál kísérleteznek jobban ezekkel az érzelmi skálákkal. Majd kiderül, mennyire jön be nekik.
Persze a korábbi sikernóták, a Freak Like Me, I Miss The Misery, Love Bites (So Do I) is elhangzottak, úgyhogy aki ismeri és szereti a Halestorm munkásságát, szerintem a rendelkezésre álló idejüket figyelembe véve nem panaszkodhatott. Lzzy egy különleges hang, ráspolyos énekstílusa, egészen vadító kitartott hangjai emlékezetesek voltak. Ő ezzel a stílussal vált különlegessé, nem a hangterjedelme emeli ki őt a műfajból.
Lzzy mellett Joe Hottinger gitáros is sokat volt fókuszban, a koncert második felétől, amikor már tényleg jól megdörrent a hangzás, Lzzy hangja mellett az ő gitárja uralta a koncertet. Josh Smith basszer inkább szolidan, békésen pengetett a rendezői balon, olykor besegítve a vokálokba.
Vokál szinten ugyanígy tett alkalmanként Arejay Hale dobos is, ő viszont jóval extrovertáltabb személyiség, nem csak a rózsaszínre festett haját, hanem látványos, játékos dobolását is tekintve. Kapott még némi dobszóló lehetőséget is, ami szerintem teljesen felesleges volt, mert ugyan nem kapott annyira szűkös játékidőt a Halestorm, de egy Iron Maiden előtt szerintem a saját számaikkal kéne megfogni a közönséget.
Van mivel, mert így személyesen megtapasztalva, a Halestorm nem csak az energikus, erőteljes előadásmód miatt sikeres, hanem Lzzy-ék dalszerzésben is egészen maradandót alkottak. Jól tudnak működni az ilyen bulis, rock & roll, heavy metal nóták, de igazán kiemelkedők akkor lesznek, ha vannak megmaradó, dúdolható kapaszkodók, dallamok, refrének. Mert a sablonos, paneles megoldásokból kiugrót viszont nem lehet alkotni. A Halestorm-nak viszont sikerült megírni több olyan slágert is, lásd a fent említettek, amik tényleg nagyon jól el vannak találva és Lzzy őrült hangjával, előadásmódjával még egy mai dömpingben sem lehet csak úgy legyinteni rájuk.
Úgyhogy a Halestorm szerintem sikeresen megmutatta az erejét ezen az estén. 10 dalt játszottak meg egy dobszólót, úgyhogy még csak nem is volt annyira nyúlfarknyi az előadás. Jó volt, hogy itt voltak, szerintem a Maiden rajongó közönség nagy részét is meg tudták nyerni, akik esetleg nem ismerték volna őket. Voltak már párszor nálunk Lzzy Hale-ék, gyanítom, hogy ezek után az eddigieknél is nagyobb érdeklődés és létszám fogja fogadni őket legközelebb.
Az Iron Maiden-ről sokan mondják, hogy nekik van az egyik legfanatikusabb rajongótáboruk. Ezt pár tapasztalat alapján magam is meg tudom erősíteni. Ma újra tanúbizonyságot adott a Maiden tábor az elszántságából. Már a felvezető zenékre is élvezettel bólogattak, csápoltak a legtöbben, de a szokásos Maiden felvezetőt, a Doctor Doctor-t már mindenki úgy énekelte teli torokból, mintha ez is a Maiden repertoárjához tartozna (tulajdonképpen így is van, hiszen időtlen idők óta ezzel vezetik fel a koncertjeiket, úgyhogy könnyen lehet, hogy még a sajátjaikat is beleszámítva ez a legtöbbet lejátszott dal az Iron Maiden koncerteken, haha!). Amikor pedig színpadra lépett a banda, a teljes tömeg elkezdett benyomulni az első sorokba, némi káoszt generálva. Szerencsére azért hamar megtalálta mindenki a helyét, innentől mindenki a zenére koncentrálhatott.
A másik, amiről még híres az Iron Maiden, az egészen nagyszabású színpadképek, felépítmények, ahol sokszor az előadás is félig-meddig színháznak minősíthető a számtalan látványelem, showelem használatával. A Fradi pályán is emlékezhetünk, micsoda grandiózus, lenyűgöző színpadképet épített fel a brit csapat.
Na, ezúttal nem épített fel semmit... Biztos vannak, akik ezt rossz érzéssel fogadják (én is), de a hagyomány helyét ezúttal átvette a technológia. A színpad körül csak egy nagyjából embermagasságú LED fal állt, illetve hátul egy gigantikus LED-es kivetítő. Ezek kombinációjával idézték meg azt a képi világot, amiket egyrészt a Maiden legendás albumborítóiról, azok stílusából ismerhetünk, másrészt pedig a történetmesélést támasztották alá. A vetítés persze a Maiden színvonalhoz méltón rendkívül látványos volt, kifejezetten a 3D effektek, látványokra mentek rá, amik természetesen lenyűgözőek voltak.
Nem kérdés, hogy technikailag minden korok leglátványosabb show-ja a Run For Your Lives turné. De ha engem kérdez valaki, nekem a valóságosság, a valódi felépítmények, kézzel fogható látványosságok szívmelengetőbbek voltak, mint a rideg technika. Vagyis a korábbi színielőadás helyett IMAX mozivászonná minősült át az Iron Maiden koncertje, ennél érzékletesebben nem tudom megfogalmazni a különbséget.
A kezdés közel sem volt berobbanós. Egy jó kis régi angol utcai látképet jártunk be 3D-ben, miközben a The Ides Of March szólt, a második Maiden album, az 1981-es Killers nyitánya. És a folytatásban is maradtunk a Killers-nél. Nem is akárhogy. A Murders In The Rue Morgue-al ugrottak a színpadra Steve Harris-ék, aminek lassú építkezését biztosan nem lehet berobbanós nyitánynak nevezni. Ez a dal máris egy olyan kuriózum volt, amit Dickinson-ék ígértek ezen a turnén, hiszen konkrétan 20 év óta először szedték elő élőben ezt a számot.
És még ha sokaknak kifejezetten fura is volt koncertkezdésnek ez az 1981-es nóta, jó tudni, hogy a legkorábbi időszakban rendszeresen a Murders In The Rue Morgue a nyitószámuk, szóval tekinthetjük ezt egy konkrét kikacsintásnak, a múlt hagyománytisztelő felidézésének. És nem csak ilyen tekintetben, de ahogy Bruce előadta a dalt, szinte hallani és látni véltem Paul Di’Anno-t a színpadon. Olyannyira őhozzá kötöm ezt a számot.
És ha már múltidézés, nem állt meg itt a Maiden, hanem konkrétan az egész első blokk a régmúltról szólt, azon belül a Killers albumról, amely azért általában nem sűrű vendég koncerteken. Másodikként a Harris ikonikus basszustémájával beinduló Wrathchild következett, ami egy kifejezett koncertnóta, kicsit kevésbé kuriózum, noha ezt se játszották már 2017 óta. Mondanom se kell, a közönség meg volt őrülve, mindenki énekelte a szövegeket, ugrált, csápolt és még a megőszült fejek is szinte gyermeki lelkesedéssel néztek, mosolyogtak össze az újabb és újabb kölyökkori kedvenc előkerülése hallatán.
Volt is mit nosztalgiázni, mert jött az egész koncert talán legnagyobb kuriózuma, a Killers címadója, amit konkrétan 1999 óta nem hallhattunk élőben. Mint ahogy említettem, ez volt az egész turné legelső koncertje, szóval így felkészületlenül, szűz füllel hallva el lehet képzelni, mennyire kuriózum, exkluzív érzete volt az embernek. Eddie is megjelent a színpadon, a loboncos hajú, bőrkabátos lázadó inkarnációban, ahogy az albumborítón is megszokhattuk. Egy nagy késsel terrorizálta a gitárosokat és a közönséget.
És az ősi, Paul Di’Anno érás daloknak még mindig nem volt vége, egy újabb szokatlan, de látványos körítéssel előadott tétel következett, a Phantom Of The Opera az első Iron Maiden albumról. Úgyhogy már a koncert elstartolásával konkrétan 4 (+az intro) korai szám sorakozott egymás után, valódi múltidéző hangulatot teremtve. Tényleg úgy érezhettük magunkat, ahogy az intro videóban is láthattuk, mintha valami baljós környéken fekvő, szűkös csehóban tömörülnénk a korai ’80-as évek Londonjában, ahol éppen első szerzeményeit adja elő a sikerre éhes, vad, tehetséges fiatalokból verbuválódott Iron Maiden gárdája.
Ez talán szép elégtétel volt Di’Anno-nak is, akinek a neve tiszteletnyilvánítás formájában nem hangzott el a koncerten, de nem is volt rá szükség, mert ezek a dalok, azok hangulata így önmagában is megidézte a banda hírnevét megalapozó énekest.
Ez után következett csak a „Woe to you, Oh Earth and Sea, for the Devil sends the beast with wrath...” - gondolom senkinek nem kell bemutatni, melyek szám nyitó sorai ezek. A közönségnek se kellett, egy emberként szavalták fennhangon a The Number Of The Beast nyitányát. Innentől érkeztünk el tehát a Bruce Dickinson érához, ami egy teljesen más szintre emelte az Iron Maiden karrierjét.
A fickók persze nem lesznek már fiatalabbak, de így is lenyűgöző még mai is az a koncertes lendület, amit előadnak a deszkákon. A fő showman természetesen Bruce Dickinson, aki nem csak énekli, hanem éli is a szövegeket, a színpad minden pontjáról, magaslatáról szólva a közönséghez. A Di’Anno-s dalokat is teljesen jól előadta, de a későbbi szerzemények dallamainál se lehetett megfáradást érezni a 66 éves frontembertől.
De a fáradtságnak a jelét nem tapasztaltuk Steve Harris-en, Dave Murray-n, Adrian Smith-en és Janick Gers-en sem. Azért nyilván olyan óriási rohangálásokat nem láthattunk tőlük, mint fiatal titánként. Inkább Harris és Janick kapcsolt olykor nagyobb sebességfokozatba. Murray és Smith inkább komótosan, nagy átéléssel gitároztak, persze azért ők is többször helyet változtattak.
A legnagyobb izgalmat persze Simon Dawson dobos váltotta ki, hiszen 1982 óta először történt csere dobos poszton, sőt Dawson-nak ez volt az első valódi bemutatkozása élő koncerten, a közönség előtt. A dobok mögött megbújó Nicko McBrain sosem volt egy front arc, a Maiden-t csak felületesen ismerők számára nem is biztos, hogy nyilvánvaló volt a változtatás.
Én azért igyekeztem figyelni Dawson játékát is és valóban érezhető némi különbség az előadásmódjukban. A fizimiskájukban mindenképp, hiszen idős korára McBrain maga volt a két lábon járó Eddie the Head. A játékban úgy igazán nem tudnám megfogalmazni a különbséget (dobos szakemberek biztos tudnának megfelelő szavakat használni), McBrain szellős lazaságát, nem izomból, nem erőteljesen, de mégis amolyan könnyed feszességgel való dobolását valahogy olyan magától értetődőnek, olyan természetesnek éreztem a Maiden-ben.
Dawson egy kicsit talán szögletesebb, de ez talán az összpontosításnak és az izgalomnak is köszönhető. Mégis most állt (izé, ült) életében először egy óriási, Maiden fanatikus közönség előtt egy arénában Steve Harris másik bandájának, a British Lion-nek a dobosa. Ettől függetlenül Dawson panasz nélkül hozta le a koncertet (de azért úgy tűnt, néhány ikonikus dobtémát kicsit másképp játszott, mint ahogy az albumokon ismerjük, ezt kicsit kényelmetlenül éltem meg), látszott, hogy a nagy koncentráció mellett azért élvezi is, átéli az élményt, nagy mosolyok közepette. A többiek is néha hátramentek kicsit hozzá.
A ritkaságoknak továbbra sem volt vége, most már ugye a Bruce Dickinson éránál jártunk. A Wrathchild-hoz hasonlóan a The Clairvoyant is ikonikus, azonnal felismerhető basszustémával indít, és noha abszolút koncertre való szám, ez se került elő 2013 óta. A látványok ideje aztán a Powerslave-vel jött el, ahol a LED-ek 3D-s hatásai nagyon látványosan jöttek ki. Bruce szerencsére nem hagyott fel az átöltözésekkel, ezek a látványelemek megmaradtak. A Poweslave-et egy maszkban adta elő, hol az egyik, hol a másik emelvény tetején pózolva.
A kicsit hosszabb, barangolós szám után jöhetett egy igazán célratörő, ütős sláger, a 2 Minutes To Midnight. Amit természetesen megint csak mindenki egy emberként énekelt. A Maiden legkorábbi érájában is jelen voltak már hosszabb, kifejtősebb darabok (a későbbi időszakban meg pláne, amikből most nem játszottak).
De még ezekből is kiemelkedik a Rime Of The Ancient Mariner a maga 13 percével. Szintén óriási ritkaság élőben (2009-ben játszották utoljára) és talán nem is igazán koncertnóta. Vannak benne egészen leülős részek is, amelyek kicsit talán meg is törték a koncert és a közönség tombolásának lendületét. De ezt amúgy nem láttam problémásnak, mert az egész koncert egyik leglátványosabb vetítése átélhetővé tette ezt a feszültséggel teli lassúságot, másrészt a zenészek is szusszanhattak egy kicsit (azért az ő korukban nem ördögtől való erre is gondolni), de talán a rajongóknak is jót tett egy kis tempóváltás.
Dawson dobtémái aztán nagy ovációval csavarták fel újra a hangulatot, hiszen minden Maiden fanatikus álmából felkeltve is tudja, hogy csak a Run To The Hills kezdődhet így. A The Number Of The Beast album egyik legnagyobb slágere természetesen nem maradhatott ki a koncertprogramból. Akármilyen ritkaságokat, régen játszott tételeket is ígértek, azért a kötelező alapvetéseknek mindenképp kell helyet biztosítani.
Még az utolsó nem magától értetődő számnak benyomták a Seventh Son Of A Seventh Son-t, aminek szerintem rendkívül sokan örültek a teremben, sokaknak merül fel hiányként élőben (2014-ben játszották utoljára). Szépen felépített, tekervényes, de mégis slágeres monolitként nagy elégtételt jelentett a dalt már régóta követelő rajongóknak.
Ahogy az eddigiekben látszott, a koncert eleje valóban ritkább, szokatlanabb, kevésbé nyilvánvaló választásokkal volt tele, amik a vérbeli Maiden fanatikusoknak igazi csemegét jelentettek. Innentől viszont már tényleg ideje volt a slágerparádénak, hogy a Maiden diszkográfiát nem álmából felkeltve felmondó, hanem a leghíresebb, legnagyobb hatású dalokat kedvelők is kiszolgálva érezhessék az igényeiket.
A The Trooper játékos riffje minden Maiden rajongó szívét megdobogtatja, hát persze hogy nem maradhatott ki. Megint megjelent Eddie, az elnyűtt brit egyenruhában, de természetesen Bruce is a piros kabátban feszített ilyenkor, hol a Union Jack-et, hol a magyar zászlót lobogtatva.
Ugyancsak nagyon látványos volt a Hallowed Be Thy Name vetítése, ahol talán a legjobban kihasználták a 3D-s hatásokat. Bruce figurája végül a háttérvásznon, izé LED falon elevenedett meg és élt tovább – egész addig, amíg a kísértetek bele nem üldözték az akasztófakötél alá. Fénykorában Dickinson óriási kitartott dallamokat hozott itt, ma azért kicsit spórolt ezekkel, de a teljesítménye az egész koncert alatt megbízhatóan magas színvonalú volt.
A leggyakrabban zárószámként kerül sor az Iron Maiden dalra, a zenekar egyik legpörgősebb nótájára, ami ismét visszarepített a korai évekhez. De azért tudtuk, hogy ennyivel nem lehet vége. Bizony, mert jött még az ugyancsak nagyon látványos vetítéssel kísért Aces High, az elmaradhatatlan Fear Of The Dark (itt Bruce lámpást hordozó, keménykalapos karaktere volt látványos érdekesség) és talán kissé meglepő módon a zárszó időrendjébe jutó Wasted Years, amelynek semmiképpen nem örültem volna, ha elmarad. Lévén a Maiden egyik legszebben felépített, legélvezetesebb nótája.
Ezzel a programmal indította útjára a Run For Your Lives turnéját Budapesten az Iron Maiden, és nem lehetünk elég hálásak nekik, hogy mi tudtuk először izgalomként, meglepetésként megélni ezt a nagyszabású rendezvényt. Másnap persze ugyanez a program ment le, arról nem tudok nyilatkozni, a 27-i naphoz annyit még hozzá kell tennem, hogy a hangzás lehetett volna ideálisabb.
Harris basszusát túlságosan előre húzták, sokszor elnyomta a többi hangszert. Ez zavaró volt, azért mindent összevetve a gitárok arányosan szóltak, még Bruce Dickinson hangja volt az, ami néha kihámozhatatlan masszaként volt csak hallható. Az Aréna más részein biztos más és más volt a vélemény, mint ahogy ezen a helyen az rendszeres, én magam ott elöl nem voltam azért elégedetlen, de egy szebben, arányosabban megszólaló hangképet jobban tudtam volna értékelni.
A zenészek teljesítménye természetesen ilyen rutinnal nem lehet kérdéses, bár azért megfigyeltem néha mellényúlásokat, sőt egyszer nagyon csúnyán be is mentek az erdőbe. Lehet, hogy ez még csak a turnényitó bemelegítetlenségnek köszönhető, inkább viccesnek találtam, mint kellemetlennek.
A banda főnöke továbbra is Steve Harris, a nagyon határozott kormányos, aki ma is minden szegletében megfordult a színpadnak, a maga ikonikus pózaival és masszívan szóló basszusgitárjával. Janick Gers pózai, gitárdobálásai, játékossága is már hosszú ideje a Maiden sajátja. Mondjuk pont ezzel a programmal nem jöttek ki igazán Janick erényei, 1-2 számtól eltekintve, igazából belehalványult az alaptémákba. Inkább a színpadi jelenléte adott több pluszt, mintsem amit gitáron csinált.
A fő szólista mindenképpen Dave Murray volt, aki nagy átéléssel hozta a szólók döntő többségét, sokszor nem az albumokon hallható módon. Adrian Smith hol vokálozott, hol a riffeken erősített, de azért ő is jó néhány szólót ellőtt a koncert alatt.
Tudom-tudom, hosszú lett a cikk, pedig tényleg mindenhol csak pár mondatban igyekeztem megemlékezni a fontosabb jelenetekről, gondolatokról. Ezek szerint volt belőlük bőven. Az Iron Maiden még ma is a heavy metal világ egyik legnagyobb rockszínháza, nem csak zenei, hanem vizuális élmény is a koncertjük. Budapest most jó adagot kaphatott belőle, érdemes is volt jelen lenni, mert ki tudja, mikor láthatjuk őket legközelebb? Vagy láthatjuk-e egyáltalán?
05:18
