szerző: MorelloCaliban, In Hearts Wake, Cabal, Assemble the Chariots 2025. május 15., Dürer Kert
A metalcore/deathcore műfajban mindig lehet rá számítani, hogy kiváló hangulatú, intenzív, zúzós bulit hallhatunk, ráadásul a stílus nagyjai Magyarországot is rendszeresen útba ejtik, úgyhogy van miből válogatni. A német Caliban már 1997-es megalakulásától kezdve stabil versenyző a színtéren, eddig 14 nagylemezt adtak ki. Utolsó, az idén megjelent Back From Hell szolgáltatta az apropót, hogy a magyar közönségnek is bemutassák ezt a lemezt, néhány hasonló tettestárs mellett, akik a Finnországból származó Assemble The Chariots, a dán Cabal és az ausztrál In Hearts Wake.
A finnekről lemaradtam, róluk sajnos nem tudok nyilatkozni, de ha nagyjából minőségi sorrendet nézünk, nem biztos, hogy ez annyira tragédia, mert a dán Cabal sem kápráztatott el különösképpen. Zúzós, breakdown-os, üvöltős zenét játszottak, itt-ott némi elektronikával, de fogódzkodót nem igazán találtam a zenéjükben. Magyarán úgy süvített el mellettem, mintha sose lett volna.
A szőke üstökű Andreas Bjulver frontember volt érdekesebb jelenség a színpadon, aki becsületére legyen mondva, próbálta nagyobb aktivitásra ösztökélni a közönséget, de ez nemigen jött össze. Még elég gyér létszám volt ekkoriban a színpad előtt, hatalmas üres térrel középen a mosh-olóknak, de még nem érezte annyira beindulva magát a közönségnek. Ilyen szinten nem érdemes wall of death-re, ugrálásra, meg hasonlókra biztatni a közönséget, mert inkább hervatag és kínos lesz a végeredménye, mintsem hogy igazán ütős legyen. Úgyhogy bár lelkesek voltak a Cabal tagjai, különösen Andreas, a nem túl fantáziadús zúzásaik nem pörgették még fel a közönséget.
Az In Hearts Wake eleinte borzasztóan szólt, csak a dobot és az éneket lehetett hallani, semmi mást. Aztán szerencsére helyükre kerültek a potméterek, így később már rendben lett az összkép. Nekik is nagy feladat volt, hogy a még mindig szellősebb közönséget aktivitásra hergeljék, Jake Taylor frontember azonban sokkal ügyesebben bánt a közönséggel. Ő többször lejött a színpadról a nézők közé, maga irányította a circle pit-et, sőt a vége felé még a moshpit-ben is részt vállalt.
Ezzel a közvetlen hozzáállással ők már képesek voltak felszítani a közönség lelkesedését, akik így jót pörögtek, ugráltak, pogóztak a durvábbnál durvább, breakdown-okban bővelkedő betonozásokra. Az In Hearts Wake-ben a dallamos ének is nagyobb szerepet kapott, amit a basszerosuk szolgáltatott, így az ő metalcore-jukban a dallamos vonal is jobban kitüremkedik. Zeneileg tőlük is vártam volna sokkal emlékezetesebb, fogósabb, hovatovább együtténeklősebb tételeket, amit például honfitársaik, az általuk is megemlített Parkway Drive tökélyre fejlesztett, de azért nyilván más liga a két banda.
Jake-ék még azzal is fűszerezték a színpadképüket, hogy a vége felé két (eltakart arcú, majd gúnyáiktól jelentős részben megszabadult) táncos is színpadra került. Közel sem táncolható zene az In Hearts Wake metalcore-ja, de a breakdown-okkal párhuzamos rázkódás, ütemes koreográfiák, zombiszerű higanymozgás, egyébként kifejezetten jól passzolt a zenei részhez. Nem gondoltam, ilyesminek van itt létjogosultsága, de kifejezetten érdekesen oldották meg.
Szóval szimpatikus csapatnak bizonyult az In Hearts Wake, annál is inkább, mert a csapat síkra száll a fenntarthatóság mellett. Jake többször is beszédet mondott a környezetünk, jövőnk, gyermekeink jövője fenntartása érdekében, szóba hozta hazájuk pusztító áradásait – szerencsére mindezt aktuálpolitika nélkül tette, így kifejezetten szimpatikusan és szívhez szólóan sikerült ezeket előadnia. Nagy tapsot és ovációt is kaptak a levonulásukkor, így a közönség a jelek szerint értékelte a színpadon látott, hallottakat.
A főbanda mégis a Caliban volt, az ő fellépésük jelentette az este betetőzését. Azért még náluk se lett pusztító teltház a Dürer nagyteremben, egy laza félházat hozott össze ez a turné. Ez és a koncertjük is megerősítette bennem, hogy bár a Caliban valóban régi, bejáratott neve a színtérnek, de azért még a maguk műfajában is inkább a másodvonalasok közé tartoznak. Nem mintha ezzel bármi gond lenne, hiszen teljesen jó, élvezhető, hangulatos volt a koncertjük és az előadott nótáik is, csak azért dalszerzés szempontjából a topliga (Killswitch Engage, Parkway Drive, Bullet For My Valentine, stb.) más dimenziót képvisel.
A mai nap – lemezbemutatóhoz méltóan – a friss lemez nótái voltak jelentős részben terítéken, a Guilt Trip, I Was A Happy Kid Once kezdés után még a Dear Suffering, Insomnia, Back From Hell is előkerültek a későbbiekben. Persze az összes lemezükről nem volt idejük játszani, de azért egy egész jó merítést tettek főként a 2010-es évek lemezeiből. Legrégebbiként a 2004-es The Opposite From Within-ről hangzott el a The Beloved And The Hatred, de ezen kívül a korábbi időszakukat nem tartották műsoron.
Ez még lehetett esetleg fájóbb pont néhány rajongónak, akiknek a korai, kissé zabolátlanabb stílus jobban bejött, ők nem igazán hallhatták a kedvenc nótáikat ezen az estén. De a metalcore jellegzetes stílusjegyeit szintén hordozó újabb számok is teljesen jól működtek ezen az estén, Andy Dörner frontember üvöltéseivel, valamint Iain Duncan basszer és Denis Schmidt gitáros dallamos énekével a keményebb és a melodikusabb éle is kijött ezeknek a szerzeményeknek. A színpadi aktivitása, mozgása is rendben volt a csapatnak, ezen a téren is Andy volt a legaktívabb. A közönség is még intenzívebben, még nagyobb lelkesedéssel fogott bele a tombolásba, de azért összességében így is szemet szúrt a foghíjassága a teremnek.
Úgyhogy ezzel a koncerttel is megerősített a Caliban, hogy ismerik a műfaj csínját-bínját, tudnak bánni a közönséggel, a metalcore műfaj rajongói sem fognak idegenkedni a német csapat zenéjétől, az egészen biztos. De továbbra sem látom kiemelkedőnek a Caliban dalszerzési képességét, nem látom azt a nagyszerűséget, amely kiemelné őket az átlagból. „Jómunkásemberek” a maguk műfajában, „éssss... semmi többet nem tudok elmondani”.
12:50
