beszámoló [koncert]  2005. február 11. péntek   15:31

nincsen hozzászólás

  A Scornt egy személyben alkotó hiperaktív Mick Harris már letett szinte minden extrém zenei stílus képzeletbeli asztalára valami jelentőset. Ennek fényében nem csoda, hogy meglehetősen sok ember várta őt vasárnap este a Trafóban, és az sem meglepő, hogy szinte minden létező budapesti szubkultúra neves, vagy nevenincs képviselői egyaránt tiszteletüket tették. Persze lehet, hogy sokakban dolgozott a kíváncsiság, és inkább vezette őket a hatszázért megéri mondat, mint Harris legendája. Mindegy, akár így, akár úgy vesszük, nagyszerű estét kreált az őrült zseni, még akkor is, ha zenéje nem éppen egy klubban érvényesül a legjobban.
  
  A klub hangulatról egyébként Palotai és Cadik gondoskodott, felvezetésnek nagyszerű volt a setjük, még akkor is, ha szemlátomást a nézőket nem különösebben indította be, a legtöbben ilyenkor még a fotelokban heverésztek, vagy a pultot támasztották. Mire azonban bejött Harris, mindenki a tánctéren termett, és figyelte milyen zajokat csihol ki az egykori Napalm Death dobos az évek óta jól bevált Apple laptopjából. Sajnos időnként fülsértő recsegéssel hagyták el a felfüggesztett ládákat a mély basszusok, de még ez sem akadályozta meg a jelenlévők nagy részét, hogy vicces cigivel vagy, anélkül, de transzba bólogassák magukat, hiszen hagyományos értelemben vett táncot erre a zenére lejteni gyakorlatilag lehetetlen, igaz a műsor vége felé akadt pár révült tekintetű jelentkező, aki kísérletet tett erre. A fentebb jelzett hangzásbeli fogyatékosságot leszámítva egyébként nagyszerűen szólaltak meg Harris koromsötét audio-víziói, különösen a szívdobbanást idéző, lassabb ritmusai bizonyultak rettentő szuggesztívnek, még szerencse, hogy a lemezeivel ellentétben ezeket a mélyre húzó tempókat azért kicsit felhígította relatíve gyorsabb részekkel, és már-már hip-hopos lazulásokkal.
  
  Természetesen ezek csak Hősünk eszköztárában látták el a pihentető feladatokat, más előadó ilyen bizarr hangképekkel kergetné haza a vendégeit. Meglehetősen sajátosan értelmezi egyébként a dub és az ambient stílusokat, előbbi műfajból például kizárólag a visszhangokat hasznosítja, a megszokott peace, love, unity hangulatnak nyoma sincs. Az ambient csigatempóit pedig valami gépiesen rémisztő köntösbe bújtatva zúdította ránk. Ugyan gondosan ügyelt rá, hogy muzsikájának egyik alapvető erőssége, a monotónia megmaradjon, de jóval sűrűben váltogatta a témákat, és ügyelt rá, hogy hallgatósága azért élvezze előadását, és ne alakuljon ki senkiben az a fixa idea, hogy az állítólag álmatlanságban szenvedő Harris budapesti kirándulásának egyetlen célja, hogy halálfélelmet keltsen a Trafó termébe szorultakban. Mert Ő állítólag ilyet is tud.
  
  Olyanra viszont biztos képes, hogy már-már elhitette velem, öt hangfalat hallgatok, de csak kettőt láttam. Sőt, néha úgy éreztem, hogy egy hangfalban állok. A taglózó basszusok mellett ugyanis a hely legkülönfélébb sarkaiból törtek ránk a tekergőző, túlvezérelt visszhangok, nem csoda, hogy sokakban merült fel az, hogy Harrist gyermekkorában válogatott kínzások közepette nevelték fel, vagy csak nem volt meg az a bizonyos szobája. Szerintem Ő messze nem ilyen kattant, egyszerűen csak szereti, ha felszabadíthatja a démonait, és hogy az Őt gyötrő rémálmokat zene formájában megossza velünk, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. Hálásnak pedig hálás volt Ő is, 70 percnyi izzasztó riogatás után felemelt hüvelykujjával, és egy szolid mosollyal köszönte meg a tapsot, majd visszaadta a játszóteret Palotainak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: