beszámoló [koncert]  2005. február 6. vasárnap   10:35

nincsen hozzászólás

  A tavaly év végén megjelent új stúdióalbum, az Around the Sun után sokan fogadták örvendezve a hírt, hogy az amerikai R.E.M. 5 és fél év után ismét hazánkba látogat. Albumbemutató turnéjuk egyik állomásának ugyanis Budapestet választották, ahol január 22-én a Sportarénában léptek fel. A koncertet szép nagy reklámkampány előzte meg, melynek köszönhetően elég sokan – kb. 7-9 ezren – érkeztek a két éve megnyílt csarnokba. A küzdőtéren főleg az első részen volt nagy a népsűrűség, hátrébb már kényelmesebben álldogáltak, az ülőhelyeknek pedig kb. fele-kétharmada volt tele.
  
  A turné korábbi állomásainak számlistáját nézve látszott, hogy az R.E.M. azt a módszert követi, hogy az előadott dalok kb. felét mindenhol eljátssza, a többit pedig változatosan válogatja ki minden fellépéshez. Így aztán egyaránt voltak kiszámítható részek és meglepetések – ez utóbbiakból nem is akármilyenek! Persze egy 25 éves múlttal rendelkező együttes egy kb. kétórás fellépéssel nem tud eleget tenni mindenki tetszésének, de úgy érzem, sikerült jól összehozni a setlistet: a dalok harmada volt az új albumról, harmada a legpopulárisabb számok közül, harmada pedig a régebbiekből.
  
  A színpadkép a koncert kezdete előtt első ránézésre igen puritánnak tűnt: az emelvény fölé fehér fénycsövek lógtak a magasból, hátul pedig vízszinteshez közeli fénycsíkok voltak láthatók. Csakhogy a számok alatt teljesen megváltozott a helyzet: a kívülről fehér színű csövek többféle színben is képesek voltak világítani, így már remek látványt nyújtva. Ráadásul egy kivetítő is volt a színpad felett, amin az együttes tagjait mutatták – 3-4 ember folyamatosan rohangált fel-alá a színpad előtt kamerával –, néha kliprészletekkel tűzdelve.
  
  A koncert előtti tippem a Finest Worksong és Get Up számok voltak, mint nyitás, és ez be is jött, pont ezekkel kezdtek 3/4 9-kor. A New Adventures in Hi-Fi albumról vett Departure követte ezeket, majd a Best of-on megjelent Animal. Kicsit még visszafogottan indult az este a közönség és az R.E.M. részéről is, de Michael Stipe furcsa (egyéni) színpadi mozgásával már ekkor is hozta a megszokott formáját. Igaz, eleinte nem volt túl kommunikatív: csak a negyedik-ötödik szám után üdvözölte a közönséget. Az első új szám (Boy in the Well) után jött a So. Central Rain, melynek leginkább a régi rajongók örülhettek, de szintén számukra volt még pozitív meglepetés az Inside Out (sajnos a megafon használata ezúttal elmaradt a refrén során), valamint a 20 éve nem játszott Swan Swan H. Annak ellenére, hogy egy lassú számról van szó, kifejezetten örültem ez utóbbinak is. (Az R.E.M.-től csak a Losing my Religion és Everybody Hurts-öt ismerők valószínűleg kevésbé.) Azóta se került még bele egyik setlistbe se a turné folytatása során, így igazi unikumként kezelhetjük a nálunk adott koncertet.

  A politikával is aktívan foglalkozó Stipe nem tagadta meg önmagát: egyik szám előtt gyakorlatilag elnézést kért, hogy George W. Bush az elnökük, meg elmesélte, hogy előző nap a Sky Newson az elnöki beiktatás során mikor Bush az autójába szállt, négyből hárman hátat fordítottak neki. (A tömeg egy része persze hangosan tapsol és örvendezik, nem mintha sok közünk lenne Bush megválasztásához). A Wanted to be Wrong és Final Straw számokat is a megfelelő körítéssel vezette fel: az egyiket a tavalyi választás előtt, a másikat pedig a szeptember 11-i terrortámadás után, Irak lerohanása előtt írták. A Reveal lemez legjobban sikerült számát, az Imitation of Life-ot Michael Stipe úgy konferálta fel, mint első rádiós listavezető számukat. Majd rövid hatásszünet után hozzátette: „Japánban”. Az ez alatti tombolás tovább folytatódott a The One I Love alatt is, főleg, amikor Stipe lement a közönség előtti részre, ahol az első sorban állók lelkesen megérintették, sőt, ők üvölthették a refrént is (”Fire!”). A kevésbé fanatikus rajongók – vagy az R.E.M.-et csak épphogy ismerő koncertlátogatók – legnagyobb örömére olyan slágerek is megszólaltak, mint a már említett Losing my Religion és Everybody Hurts, az új albumról pedig szinte mindenki ismerte már a Leaving New Yorkot.
  
  A ráadás nyitása is várható volt a turné korábbi állomásai alapján: a What´s the Frequency Kenneth-el tértek vissza a színpadra az együttes tagjai, ezt pedig a Drive követte. Az I´ve Been High már a Reveal óta nagy kedvencem remek hangulata miatt, és a koncertverzió se okozott kisebb élményt. A következő felkonferálás szerint az együttes legrégebbi és legújabb száma következett: a már ismert Permanent Vacation, majd a még kiadatlan I´m Gonna D.J. Ez utóbbi első hangzásra kicsit talán szokatlan volt, a rapbe hajló éneket még szokni kell, de mindenképpen örültem, hogy az Around the Sun lassú számai után várhatóan ismét egy pergőbb albumra számíthatunk – feltéve, hogy a többi készülő új dal is hasonló lesz. Mint Michael kifejtette, a stúdiófelvételen még dolgoznak, de a koncertverzió szerinte fantasztikus. A koncert közel két óráját a Man on the Moonnal zárták le, melyre szintén nagy tombolás indult az állóhelyeken.
  
  Bár a második szintről, oldalról hallgatva a koncertet a hangosítás sajnos nem tűnt a legtökéletesebbnek (túl sok mély volt, és a gitárokból mintha kicsit hiányzott volna, de legalább az ének általában jól hallható volt), egy nagyszerű koncerten vehettem részt, és őszintén remélem, a közönség lelkesedését látva az R.E.M. is úgy gondolja, hogy érdemes majd következő turnéjuk alkalmával is útba ejteni Magyarországot!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: