beszámoló [koncert]  2005. január 15. szombat   16:28

nincsen hozzászólás

  A brit Anathema együttes fő dalszerzőit, Danny és Vincent Cavanagh-ot lassan tiszteletbeli magyar állampolgárnak is választhatnánk, annyit járnak nálunk. Főleg Danny Cavanagh-ra igaz ez a megállapítás, hiszen 2003-ban is adott már akusztikus koncerteket és 2004 szeptemberében is tiszteletét tette többek között az A38 hajón. Persze ezt az Anathema fanatikusok nem bánják, sőt mérhetetlen örömmel tölti el őket, hogy ennyi alkalommal láthatják élőben kedvenceiket. Én is közéjük tartozom, egy-egy ilyen koncert olyan érzelmi többletet tud adni az embernek, amire nem sok zene képes.
  
  Decemberben egy félakusztikus turné keretében 4 koncertet adtak Magyarországon; a két budapesti Marco Polo Clubos koncert mellett ellátogattak Zalaegerszegre és Békéscsabára is. Ezen a turnén Danny és Vincent Cavanagh-ot David Wesling csellós egészítette ki a Liverpooli Filharmonikus Nagyzenekarból.
  
  A 100 főre limitált Marco Polo Club-os koncertekre hamar elkelt minden jegy, ez is bizonyítja, hogy az Anathema-nak Magyarországon igen komoly rajongótábora van. A Cavanagh testvérek koncertjeit ismerve már előre biztos voltam benne, hogy egy újabb nagyszerű élménnyel fogok gazdagodni. A Marco Polo Clubba érkezve este 8 órakor a kapunyitásravárakozó tömeg fogadott. Kisebb várakozás után a metsző hidegből a klubhelységbe érve már sajnos csak állóhely jutott. A 100 embernek maximum a fele tudta kényelmesen, ülő helyzetből élvezni a koncertet, a többiek állva, szinte levegő nélkül, egymás hegyén-hátán tudtak csak elhelyezkedni. Én a kis keverőpult előtt álltam végig a koncertet, és sajnos nem sokat láttam a zenészekből. Ezek a bosszúságok a kis klubhelység átkai; vagy máshova kellett volna szervezni az előadást, vagy 50 főre limitálni a létszámot.
  
  Na de félre a kesergéssel, hiszen a zene a lényeg, és ebben semmi kivetnivalót nem találtam. Már jó párszor láttam Danny és Vincent Cavanagh-ot élőben játszani, és minden egyes alkalommal elkápráztattak. Most is így történt, az első pár perc után mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, csak a zene létezett számomra, eltörpültek a külvilág zavaró momentumai, problémái. Ez a hangfolyam felszabadítja az ember érzéseit, szomorkás, borongós hangulata sírásra késztet, de ugyanakkor erőt is ad, energiát a szürke hétköznapok elviselhetővé tételéhez. Elgondolkodtat, önelemzésre késztet. Ez a zene igazi kincs, mindenki a sajátjáénak érezheti, és a szívébe zárhatja. Magunkba is zárjuk, és ezzel lényünk részévé válik. A körülöttem állók is átszellemült arccal, távolba révedő tekintettel figyeltek a csodálatos hangfolyamra, hogymegőrizzék minden egyes rezdülését. Mintha hipnotizálna, megbabonázna ez a fájdalmas és mégis gyönyörű zene. A számokat pedig ezredszer meghallgatva is mindig kicsit más oldalukat fedezzük fel, eddig rejtett részletek bukkannak elő. Talán saját lelkünk előttünk eddig rejtve maradt részleteit találjuk meg a zene által?

  A másfél órában biztosan elhangzott az Inner Silence, a Shroud Of False és a Fragile Dreams az Alternative 4-ról, az Angelica és a Hope pedig az Eternity című nagylemezről. Az A Fine Day To Exit című lemezt a Pressure, a Temporary Peace és a Leave No Trace képviselte. A Judgement albumról a Forgotten Hopes, a One Last Goodbye és a Destiny Is Dead című dalokat hallhattuk. A legutóbbi, az A Natural Disaster-ről eljátszották a Flying, az Electricity és az Are You There? című számokat. A Flying című szerzeményre olyan közönségéneklés alakult ki, hogy beleborsózott a hátam a gyönyörtől. Feldolgozásokat is hallhattunk: a Wish You Were Here a Pink Floyd-tól és az Eleanor Rigby a Beatles-től. A Beatles szám rendkívül jól sült el, kiválóan oldotta a kissé szomorkás, melankolikus hangulatot. A régebbi Anathema lemezekről nem is várhattunk szerzeményeket, ezek nem illettek egy akusztikus turné keretébe. Egy esetleges 2005-ös magyarországi Anathema turné alkalmával majd biztosan hallani fogjuk a Dying Wish-t a The Silent Enigma című albumról, és a többi régi Anathema klasszikust.
  
  Danny és Vincent Cavanagh most is bámulatosan, teljes odadással zenélt a Marco Polo Club kis színpadán. A színpadon kettőjük között csellón játszó David Wesling is óriásit produkált, abszolút pontossággal, hiba nélkül adta elő a számokat. Az előtte tornyosuló kottafüzetre koncentrálva, a zenét átélve tökéletesen egészítette ki Danny és Vincent Cavanagh játékát. Általa egész más megvilágításba kerültek a már ismert számok, tényleges újdonsággal szolgáltak.
  
  Aztán egyszer csak véget ért a csodálatos álom, vége szakadt a koncertnek és a közönség többi tagjával együtt visszatértünk a valóságba. Olyan rövidnek tűnt, nagyon hamar elröppent az a másfél óra. A zenészek emberségét, nagyszerű jellemét bizonyítja, hogy a koncert után kötetlenül elbeszélgettek a közönséggel. A természetesség, közvetlenség és a rajongók megbecsülése náluk tényleg megvalósul.
  
  A metrón hazafelé utazva pedig végig azok a gyönyörű dallamok keringtek a fejemben, nem akartam és nem is tudtam volna kiverni őket belőle. Újra és újra át akarom élni ezt az élményt, amit a Cavanagh testvérek zenéje nyújt! Remélem, hogy minél hamarabb újra eljönnek Magyarországra! Szerintem ez már csak hónapok kérdése.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: