szerző: MorelloGojira, Conjurer, Urne 2023. július . Barba Negra
A tavalyi év egyik leghangulatosabb koncertje volt a Gojira előadása a Lágymányosi híd melletti Barba Negrában. Ami nemcsak arról volt emlékezetes, hogy a francia csapat remek számokat válogatott össze, bombasztikus két utolsó albumukra, a Fortitude-ra és a Magma-ra támaszkodva, hanem bitang jól megszólaló, csodálatos hangzású koncertként is megmaradt az emlékeimben az a buli. Idén ismét jött hozzánk a Gojira, új album híján továbbra is a Fortitude-dal, de ha csak megismétlik az előző fellépésüket, én már azzal is elégedett lettem volna.
A Csepelre átkerült Barba Negra hangzásáról nagyon vegyesek a vélemények – én magam is hallottam már itt elég felejtősen megszólaló koncerteket, de kiváló hangzásúakat is egyaránt. Szóval ez alapján kristálytisztán látszik, hogy nem a hellyel magával van a baj, hanem a hangmérnököktől, vagy ki tudja milyen körülményektől függ, mikor milyen hangzást sikerül kicsiholni a ládákból. Ezúttal reménykedtünk a legjobbakban.
Az Urne-nek épp csak a végére sikerült odaérni, de az egybehangzó vélemények alapján nem volt különösebben izgalmas a brit csapat, az utánuk következő Conjurer viszont több szempontból figyelemre méltó volt. A zs-re hangolt gitárokkal, masszívan megszólaló szintén brit csapat már megmozgatta a fejeket.
A hol jobboldalról, hol baloldalról megszólaló hörgős vokálok súlyosbították a zenét, de a deszkákon kétségtelenül a legaktívabb Conor Marshall basszer volt, aki szakadatlanul pörgette a haját, körberohangálta a színpadot, vagyis nagyon élte a zenét. A végén még a közönségbe is lemászott és ott döngette a basszusgitárját. Szóval a hangulatot mindenképpen megteremtette a Conjurer, maga a zenéjük ugyanakkor nem volt túl változatos.
A Gojira mára ott tart, hogy egy kellemesen megtelt Barba Negra-nak tudja prezentálni a dalait, a közönség pedig egészen eksztázisszerű állapotban, óriási üdvrivalgással, skandálással fogadta az újabb és újabb dalokat. Ezek már közel sem egy underground banda ismérvei, sőt ilyen lelkes hangulat és tetszésnyilvánítás a populárisabb, dallamosabb, heavy/power metal bandáknál szokott lenne. Úgyhogy ki kell mondjuk, a Gojira a Magma és a Fortitude albumával egyértelműen kilépett a „művészmetal” kategóriából és sikerült megindulniuk a népszerűvé válás útján. És ami a legfontosabb, hogy mindezt önfeladás, meghasonulás nélkül tették meg.
Hiszen bár a két említett album nótái egyértelműen kevésbé tüskések, kevésbé komplexek, mint mondjuk a Terra Incognita vagy a The Link, de semmiképpen se megúszósak. Összetett, izgalmas muzsika és lehengerlő zenészi teljesítmények továbbra is jelen vannak náluk, csak mostanra mindezt úgy is meg tudták fogalmazni, hogy a kevésbé vájtfülű zenerajongókat is meg tudták vele fogni. Ez a létszám és ez az ováció bizonyíték volt erre. Már épp csak bugyikat nem dobták be a színpadra az eksztázisban úszó rajongók.
A program egyébként nem sokban különbözött a tavalyitól, de ahogy nézem, ezen a turnén eléggé kiismerhetetlen a csapat, pár számot szívesen variálnak a setlist-ben. Ez jó is, az internet segítségével ma már túl kiszámíthatónak tekinthető programokban jól jön némi izgalom. Ma például az Oroborus-sal kezdtek, ami a 2008-as The Way Of All Flesh album nyitánya. Ezt követte a betonsúlyú Backbone az eggyel korábbiról, majd a csikorgó gitárjaival és ragadós refrénjével egyértelmű slágerré vált Stranded a Magma-ról.
Az éteri hangulatú Flying Whales a mai koncerten is működött, a végére azért zúzóssá vált. A zúzásból és Mario Duplantier beteg ütemeiből nem adott alább a The Cell sem, és ha már Mario, a The Art Of Dying introja pedig egyszerűen maga a csúcs. A dobos egészen elvetemült pillanatait hozta ez a nóta.
Mario-nak csak az a jellegzetessége, hogy géppuskaként szegel (azt is tud), jazz-es, kifacsart ritmusokkal bolondít (azt is tud), finom cinezéseket sző a tempói közé (azt is tud), figyelemreméltó kiállásokat, színezéseket visz a játékába (azt is tud). Hanem mindez egyben, egy egészen kiváló képességű és felkészültségű dobossá teszi, akinek a munkáját akár az egész koncerten figyelheti az ember úgy, hogy ne unja meg. Az előadás ezen a pontján még egy kis dobszólóval is engedélyezett némi pihenést a többieknek.
A Fortitude album zárószáma, a szintén elvetemültségéről híres Grind ismét lezúzta a hallójáratokat, majd jött ugyanerről a lemezről a látványos, animációs, lélekbemarkoló háttérvetítéssel színesített Another World, ami különösképpen beszippantotta a közönséget.
Ahogy említettem, a tavalyi koncert a csodaszép, kristálytiszta hangzása miatt volt magával ragadó, ez a mostani azonban nem indult annyira biztatóan. A csapat teljesítményét persze szó nem érheti, de a koncert eleje azért nem szólt túl tisztán. Kissé zajos, dübörgős, túlvezérelt volt a megszólalás. A gitárokat alig lehetett hallani, illetve Joe Duplantier éneke is elég tompán, szinte a háttérből szólt. Ez utóbbi mondjuk jellegzetessége a Gojirás hangzásnak még a lemezen is, hogy Joe mintha egy fal mögülről üvöltözne, ez a későbbiekben is így volt, de eleinte ez se volt olyan jól kivehető.
Viszont így nagyjából a koncert közepére, az Another World-re sikerült minden potmétert megfelelőre húzni, így innentől lehet azt mondani, hogy tényleg sikerült ugyanazt a varázslatos hangzásbeli hangulatot elérni, mint ami tavaly volt. Innentől ismét csodálatos, arányos hangzásban hallhattuk a dalokat, így az Another World és innentől tulajdonképpen mindegyik dal a mai előadás csúcspontjának volt tekinthető.
Ekkor került csak elő a Fortitude lemez nyitánya, a Born For One Thing, majd pedig pár korábbi dal érkezett, a szintén lenyűgöző L´Enfant Sauvage,de előkerült az Our Time Is Now, ami egy új dal. Szóval nem mondhatjuk, hogy különlegességből hiány lett volna a mai koncerten.
Mostanra már tényleg mágikus hangulat uralkodott a teremben, minden szám utáni ovációval és skandálással. De még ezt is sikerült fokozni a The Chant-tel, ami az újkori Gojira egyértelmű slágere. Légiesen könnyed, szárnyaló szellemű dal, amely bele tud férkőzni a hallgató egész lényébe. A konfetti-eső pedig feltette az i-re a pontot.
Innentől már valóban slágerparédénak volt nevezhető az utolsó negyed óra. Nem maradhatott ki a pusztuló Földünkre figyelmet felhívó Amazonia (bár több más dal is ezt a tematikát járja körbe), a maga kissé dzsungás hangulatával. Remekül szólt ez is. Az este legsúlyosabb dalának talán a Silvera-t tekinthetjük, itt még megtornáztathatta a nyakcsigolyáit, aki akarta a betonsúlyú riffek hallatán. A buli végére a Vacuity maradt, a The Way Of All Flesh album nótája, ami megint csak meglepetésnek tekinthető, hiszen nem egy gyakori koncertnóta.
A Gojira tehát nem teljes mértékben ismételte meg a tavalyi előadását. Bár a program magja ugyanaz volt, némi variálást azért eszközöltek a setlist-ben. A végére már a hangzásra se lehetett panaszunk, szóval ezúttal is egy varázslatos előadást hozott el nekünk a francia csapat. Ezúttal talán kicsit kevesebb volt a showműsor, mint tavaly, ezt egy kicsit hiányoltam. Joe persze ma is rendkívül kedvesen, szerényen konferált, Mario viszont tavaly nagyobb ovációt aratott a „Nem hallom a hangotokat!” feliratú, magyar szövegű táblájával, ma ez kimaradt. Jean-Michel Labadiegg a tőle megszokott módon, őrült lendülettel pörgött, forgott, ugrált a színpadon. Ő a dinamizmus egyszemélyi megtestesítője a zenekarban. Christian Andreu gitáros pedig az ugyancsak tőle megszokott visszafogottsággal lóbálta a haját, de azért ő is megfordult a színpad több szegletében.
Lehetne rajta vitatkozni, kinek melyik Gojira koncert lopta bele magát jobban a szívébe, aki a tavalyi bulin is ott volt. Egy biztos, a francia zenekar egészen egyéni hangzással és zenével rukkol elő újra és újra, ami manapság csak nagyon keveseknek a sajátja. Joe megemlítette, hogy írnak pár új dalt és utána ismét visszatérnek hozzánk. Nagyon várjuk az új Gojira lemezt, az eddigiek alapján már látatlanban mondható, hogy a csalódás kizárt.
00:46
