beszámoló [koncert]  2004. november 23. kedd   16:57

nincsen hozzászólás

  Vajon csak számomra fura a dolog, hogy miközben minden a metalcore-tól hangos, alig ötven ember lézeng egy akár ebbe a kategóriába is gyömöszölhető koncerten? Való igaz, hogy az As We Fight nem a legeredetibb csapat, de rengeteg náluk sokkal kutyaütőbb bandára láttam már százakat csápolni. Remélem, a szerény érdeklődés nem vette el az ifjú szervezőbrigád lelkesedését, mert egyébként igen korrekt kis bulit hoztak össze október elején-közepén. Nem Darkest Hour- vagy Himsa-szintű őrjöngést, de egy vasárnap estére bőven megfelelő hepajt.
  
  Még a hazai felhozatal is kellemesen alakult, a nyitószerepet például a legszebb szerelmes dalokat gyártó New Fightra osztották, akiket én nagyon kedvelek. Ugyanis ami metal vagy hardcore, az többé-kevésbé benne is van az ő szívhez szóló zenéjükben, szaggatástól grindolásig szépen körbejárják a teljes lírai palettát, ráadásul úgy, hogy egysége és sajátos jellege is van a dalaiknak. Élőben pedig, ahogy illik, Balázs Pali fürtös eleganciájával tálalják szerzeményeiket, kézzel-lábbal-hangszerrel illetve minden létező felületet, úgy egymás testét, mint a színpad legkülönbözőbb pontjait, és a humoruk is az a fajta, ami csilingelő kacagásra ingerli a Fási Mulató és a Vörös Yuk között ingázó törzsközönséget. Noha a hangzás nem volt éppen álomszerű, csalódást ezúttal is nehézkesen tudtak volna okozni, mivel az összes fentebbi megállapítás jellemző volt a mostani fellépésükre is, zene, hangszeres tudás, elán, színpadi akció és humor terén egyaránt remekeltek. A papírformát tehát most is hozták - mi több, még meg is fejelték, zárásul ugyanis az Integrity Vocal Testjét nyújtották át születésnapi ajándékként az egyik jelenlévőnek, aminek persze nem csak az ünnepelt örült módfelett.
  
  Megbízható nevet megbízható név követett, másodikként érkezett a Buried by Time, és az események láncolata hasonlóan alakult, mint az előzőekben, azaz a szokott módon élvezetes koncertet kaptunk, amire a nem túl népes publikum soraiból néminemű bemozdulás is érkezett válasz gyanánt. Bár öt mocorgó ember látványa messze nem olyan szívet melengető, mint kétszáz karatebajnok Jackie Chan-filmeket megalázó produkciója, azért jó volt látni, hogy még így is akadt, aki egyértelmű jelét adta a tetszésének. Régi ismerős dal éppúgy terítékre került, mint a készülő anyag pár darabja, úgy is mint például a hármas avagy a hatos szám, amiknek hallatán biztos vagyok benne, hogy messze nem csak öt ember gyakorolja majd az albumra a mosht odahaza a tükör előtt telis-tele lesz izgalmasan megtördelt, heavy metal harmóniákban fürdőző emós hardcore gyöngyszemekkel. Addig is tessék Buried by Time-koncertekre járni, lehetőség van bőven, az meg bármikor kiderül két perc alatt, hogy meg is éri elmenni.

  Harmadikként toppant a pódiumra a házigazda zenekar, az In God We Trust. Zenéjükben nagyjából ott fortyog mindaz, ami az utóbbi idők hardcore-ját csak jellemezheti (metalos is, melodikus is, stb.), de az elegy még nem ülepedett eléggé, egyelőre inkább csak témák jellemzik őket, mintsem igazán kerek dalok. Az élő előadásukban is volt némi bizonytalanság, akadtak mellényúlások, de rögtön hozzá kell tenni, hogy náluk fiatalabb hardcore csapat talán nincs is ma Magyarországon, úgyhogy idejük és terük még bőven van a fejlődésre. A lelkesedés adta lendület pedig máris az övék, heti rendszerességgel lehet velük találkozni a különböző budapesti klubokban, úgyhogy a jövőben tényleg minden lehetséges velük kapcsolatban. A koncert megszervezése pedig igazán jó húzás volt részükről, remélem, ebben a tevékenységben semmiképpen sem ez volt az utolsó hasonló megmozdulásuk.
  
  Rövidesen színpadra penderültek a dán üdvöskék is aztán, én meg pár percig csak pislogni tudtam, ugyanis a kiállásuk több volt, mint zavarbaejtő. A banda egyik része amolyan maffiózósan, ingben-nyakkendőben nyomta a színpad- és hangszercincálást, amiről nekem leginkább a szép színes popmagazinokban feszítő tinibugyi-nedvesítő rockzenekarok jutottak eszembe, míg a kettesszámú énekes, a Judge-pólós, katonai sapkás Laurits és az egyik gitáros, Martin akármelyik bunkóhácé csapatba beillett volna. Szerencsére a produkció lényegi része, nevesül a zene van olyan erős esetükben, hogy feledtetni tudta a látványt: ha újat nem is hoznak az egyetemes zeneművészet napkorongja alá, a meglévő alapanyagokból több mint derék iparosmunkával kalapálják össze a nótáikat, és mint kiderült, élőben is képesek csuklóból eltolni azokat. Megerősítve azt a benyomásomat, miszerint teljesen őszintén csinálják, amit csinálnak, nagy ívben tettek rá, hogy milyen kevesen dugták le az orrukat a bulijukra, és eszelős vetődés közepette eregették a főként skandináv licenc alapján gyártott energiabombáikat (főleg a debütalbumról válogattak, cím szerint olyanokat, mint az Unreachable, a Resistance, az I Bury My Head in My Hands, a Wasting Days vagy az Embrace This Hell, de például a Day of Sufferinget is előkarmolták az EP-jükről). Tulajdonképpen sok újat a mozgás terén sem mutattak persze, de nem hiszem, hogy van olyan, aki szerint bármikor is unalmas lehetne a levegőben lobogó gitárok meg a korlátra fonódó énekesek látványa, ami megsokszorozza a hangszerekből és a torkokból elősüvítő hangorkán erejét. A hangulatuk a megjelenésükhöz illő módon igen felszabadult, rock and rollos volt, ami többnyire szintén alapvető követelmény az effajta bandák esetében, viszont ugyanígy igaz rá az is, amit a színpadbontó mozgáskultúráról elébb leírtam. Egy dolog révén egy kicsit azért mégis kilógnak a sorból, s ez a két vokalista tevékenysége, ami pedig élőben is maximálisan érvényesült: Laurits köpte a magasabb visításokat és krákogást, Jason pedig felakadt szemekkel, vigyorogva gurgulázott, de úgy, hogy még egy death metal zenekarban sem kellett volna elszégyellnie magát. Profin és mindent feledtetően öklelt tehát az As We Fight, némi (azért inkább csak fehéröves) karate be is indult a dalok nyomán, s a körülményekhez mérten egyébként is volt sikerük a dánoknak, úgyhogy remélhetőleg nem erőltetett volt az arcukon látható elégedettség, amikor elbúcsúztak a Catalyst of Terrorral az este végén.
  
  Vannak bandák, akiken nem is akarja számon kérni az ember az innovációt, az eredetiséget, mert jók olyannak, amilyenek, és az As We Fight is közéjük tartozik. Legközelebbi látogatásukkor remélhetőleg már többen eszmélnek majd, és nagyobb közönség előtt is bemutatkozhatnak hazánkban.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: