hosting: Hunet
r32
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2022. december 15. csütörtök   05:07
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Amorphis, Eluveitie, Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity
2022. december 12, Barba Negra Red Stage

  Az év végére is jutott még nekünk a komoly turnécsomagokból. Úgy látszik, az utóbbi idők zeneipari, turnészervezési átalakulásai szempontjából ez jelenti a jövőt – az egókat félretéve megpróbálnak komoly, nagy nevek is közösen összeállni turnéra, a logisztikai költségek valószínűleg jobban megérik így, mintha külön-külön jönnének. Ennek persze mi, rajongók csak örülhetünk, mert egy estén több nagy nevű fellépőt is megtekinthetünk és még ha jelentősebben meg is drágult a koncertjegyek ára, még a közönségnek is jobban megéri így, mintha külön-külön koncertekre kellene áldozni.
  Az Amorphis, az Eluveitie és a Dark Tranquillity önmagukban is képesek lennének nagyjából annyi embert megmozgatni, mint akik ma eljöttek a csepeli Barba Negrába, így viszont egy változatos, magas színvonalú estét hoztak nekünk össze így közösen. Elsőként a német Nailed To Obscurity léphetett színpadra a maga death metaljával, akik bár 2005 óta léteznek a színtéren, Magyarországon is már többször jártak, sosem ragadták meg különösebben a figyelmemet. Mindig előzenekari pozícióban láttam őket és ennél soha nem is láttam többet a bandában, még a maguk műfajában is nem egy izgalmasabb zenekart fel tudnék sorolni. Persze a csapat és az eddig megjelent 4 nagylemez ettől még bejöhet bárkinek, aki a death metalnak hömpölygősebb, melodikusabb vállfaját szereti, a közönségben is fel lehetett fedezni több Nailed To Obscurity pólót, felvezetésre mindenképpen jó volt a német csapat fellépése.
  
  A Dark Tranquillity-t talán nem kell bemutatni a melodikus death metal híveinek, hiszen a csapatot (az In Flames-szel és az At The Gates-szel közösen) a göteborgi műfaj úttörőjének lehet tekinteni. Talán meglepő lehet, hogy ők is előzenekari státuszt és rövidített programot játszottak, noha saját jogon bőven ki tud járni nekik a főzenekari pozíció, de Mikael Stanne-ék idén már jártak nálunk az Ensiferum-mal közösen (sőt, maga az énekes alig pár hónapja ismét meglátogatott minket, a The Halo Effect szupercsapat élén), szóval nyugodtan lehet ezt egy bónusz jutalomjátéknak tekinteni az esetükben.
  Ezt minden bizonnyal ők maguk is így tekintették, ugyanis nem egy jól bejáratott setlist-tel készültek, a „kötelezőkkel”, hanem pár különleges szerzeményt is elszórtak a programjukban, Stanne el is mondta, hogy ezeket még soha nem játszották élőben, vagy csak nagyon régen. Így például legjelentősebb albumukról, a Damage Done-ról sem azok a kirobbanthatatlannak tűnő nóták kaptak helyet a setlist-ben, mint mondjuk a Final Resistance, a Monochromatic Stains vagy a The Treason Wall, hanem a Cathode Ray Sunshine és az Hours Passed In Exile.
  
  A Fiction-ről a koncertet záró Misery´s Crown és a Terminus (Where Death Is Most Alive) azért gyakran előkerülő tételek, viszont a Nothing To No One megint csak egy nagy ritkaság. Úgyhogy ez a mostani fellépésük azoknak a rajongóknak volt a legnagyobb ajándék, akik igazi csemegéket akartak élőben hallani a csapattól.
  Persze azért a legfrissebb, szintén igen meggyőzően sikerült korongokról is hallhattunk pár tételt, így az elsőként elhangzó Identical To None és a vége felé előkerülő Phantom Days képviselte a legutolsó, Moment albumot, az Atoma-ról pedig ezúttal csak a címadó fért bele. Még ha a tőlük megszokotthoz képest rövidebb volt is ez a program és biztos volt azért hiányérzet is, így is bőven szórakoztató volt a svédek előadása.
  
  Mikael Stanne-t nem lehet nem szeretni, az örökké mosolygó vöröshajú ma is nagyon élt a színpadon, látszott, hogy szívét-lelkét kiteszi élőben és nagyon élvezi az újraindult koncertezéseket. Mind a hörgős, mind a dallamos éneke meggyőző volt élőben. Martin Brändström is nagyon élt a billentyűk mögött, de Johan Reinholdz és Chris Amott gitárpárosa is vonzotta a tekinteteket ma este.
  Az ifjabb Amott tesó az Arch Enemy óta visszatalált a melodikus death metalhoz, a Dark Tranquillity-ben abszolút stílusba illő az ő szereplése. Mindenki lelkesen és látványosan zenélt a csapatban, szóval még ha nem is ők voltak ma a fő műsoridő, jó ötlet volt elhozni őket ezzel a turnéval.
  
  Az Eluveitie tagságában 2016-ban volt egy nagy jövés-menés, akkor jelentősen kicserélődött a tagság, de azóta is adódnak változások. A csapat agytrösztje, Chrigel Glanzmann persze a kezdetek óta változatlan, az ő víziói jelentették mindig is az Eluveitie-t. Hozzá nőt fel mára már megkerülhetetlennek tűnő szereplőként a csodálatos hangú Fabienne Erni énekesnő, aki hárfát is használ a koncerten (amiből egyébként soha semmi nem hallatszik).
  Új lány van a tekerőlantnál Annie Riediger személyében, hegedűn pedig Carmen Busch játszott, aki tudtommal csak beugrós tag. Úgyhogy a népes létszámba becsúsznak néha itt-ott változások, de az Eluveitie rendületlenül folytatja útját. Új nagylemezt 2019-ben kaptunk tőlük utoljára, azóta csak különálló dalokból jött ki néhány, ma pedig inkább az Eluveitie jelene volt inkább napirenden, mintsem a múltja.
  
  Ma ugyanis elhangzott a két új dal is, rögtön kezdésként az Exile Of The Gods, a ráadásban pedig az Aidus, sőt Anu címmel még egy vadiúj szám is előkerült, ami tudtommal még semmilyen formában nem jelent meg korábban. Ezen kívül a legnagyobb súlyt a 2019-es lemez, az Ategnatos tételei jelentették, ahonnan játszották a Deathwalker, Ambiramus, Breathe, Ategnatos című szerzeményeket. De a korai időszakok is kaptak némi helyet a programban, a 2012-es Helvetios-t az A Rose For Epona képviselte, a 2 évvel későbbi Origins albumot pedig két igazán koncertre való szám, a King és a könnyen fülbe ragadó The Call Of The Mountains mutatta be. Ennél korábbi számokat csak a Nil és a koncertprogramból kirobbanthatatlan Thousandfold jelentették és persze ugyancsak nem létezhet Eluveite koncert Inis Mona nélkül sem, ez volt a legrégebbi ma előkerült szerzemény.
  Azt elhiszem, hogy ennyi hangszert, tekerőlantot, hegedűt, furulyát, dudát és hasonlókat nem egyszerű arányosan megszólaltatni élőben, de a koncert eleje sajnos siralmasan szólt, gyakorlatilag a dob és az ének vitte az egészet, a többieket csak akkor lehetett tisztán hallani, ha valami hangsúlyos szerepük volt a dalban. A gitárok mindvégig eléggé a háttérben morogtak, pedig két gitáros is van a csapatban. Talán csak a koncertjük második felétől lehetett azt mondani, hogy nagyjából arányba kerültek a beállítások, és onnantól már jobban lehetett hallani mindenkit.
  
  A tagok lelkesedésére egyébként nem lehetett panasz. Akik nem voltak helyhez kötöttek, igyekeztek bejárni a színpadot, szórták a mosolyokat a közönségnek és a hangszereiket is uralták. Annie Riediger bájosan dobálta szőke fürtjeit, Carmen Busch viszont inkább a hegedűjátékára koncentrált, kevésbé vonult előtérbe a színpadon. Chrigel Glanzmann pedig nem győzött hálálkodni a közönségnek, hogy ennyien itt vannak és életben tartják az élő fellépések varázsát.
  Aki viszont csatlakozása óta új színt hozott az Eluveitie világába, az Fabienne Erni. Női ének színesítő jelleggel addig is volt a svájciak zenéjében itt-ott, de látszott, hogy Fabienne nem mindennapi hangjára és lenyűgöző kiállására azóta erősen építenek. Az ő tehetségét csillogtató Epona című számban például óriásit énekelt. A vörös hajú hölgyemény teljes átéléssel, hol az előtérben adta elő magát, hol a hátsó emelvényre vonult a hárfájához és ott pörgette a haját. A koncert második felére már megszabadult a köpenyétől és egy vadabb szerelésben rótta a deszkákat, amitől a szerintem a jelenlévő férfiak legtöbbje izzadni kezdett...
  
  Volt némi leállás is, amikor egy gitár szólós és egy dob szólós blokkot illesztettek be, de ezek szerintem teljesen feleslegesek voltak, semmi különlegeset nem adtak. Az elhangzott számok jók voltak, hangulatosak voltak, megcsillogtatták az Eluveitie erényeit és zenei világát, de azért hiányoltam ezt-azt a setlist-ből. Például ha már az újkori időszakra koncentrálnak, az egyik legjobbjuknak tartom a Rebirth-t az utolsó nagylemezről, az fájóan hiányzott ma számomra. Valamint nem tettem le arról, hogy az első 2 albumról is ismét egy kicsit több dal hangozzon el végre élőben.
  Mindettől és az elején kissé gyengélkedő hangzástól eltekintve jó hangulatú koncert volt az Eluveitie bulija, szívesen látjuk errefelé ismét a népes társaságot. Bár minden bizonnyal az utóbbi időkben sokat változott a zeneipar és a zenekiadás helyzete, örülnék neki, ha lassanként egy teljes új lemezanyag is elkészülne a boszorkánykonyhájukban.
  
  Még ha az Eluveitie-n kissé kritizáltam is a hangzást, az Amorphis viszont az elejétől végéig lemezminőségben szólt. És ez nem csak a hangmérnökök és a hangszeres szekció erénye, hanem Tomi Joutsen énekes is egészen lenyűgöző volt élőben. Mind az öblös, masszív hörgések, mind a tiszta ének, mind azok egymás utáni gyors kombinációja játszi könnyedséggel ment neki. A rá egy időben jellemző, NDK hajszárítóra emlékeztető, két kézzel tartott mikrofont sem használta már, hanem a klasszikus mikrofont szorongatva, óriási átéléssel dörrentette meg a sorokat. Ő volt a legaktívabb a színpadon, akiről lerítt, hogy teljesen átéli a zene atmoszféráját.
  Mert ez az atmoszféra az, ami kiemeli az Amorphis-t a többi hasonló melodikus death metal brigád közül. Ezt az olykor kissé meseszerű, billentyűjátékkal erősen átitatott hangulatvilág csodaszépen idézi fel az ezer tó országának különleges hangulatát. Talán ezért is lehet különleges az Amorphis, mert a melodikus death metal műfaj svéd bölcsőjéhez képest ők Finnország hangulatát és zenei világát is belecsempészik leheletfinoman a zenéjükbe.
  
  A Tomi Joutsen érában az Amorphis csak kiváló és még kiválóbb alkotásokat tett le az asztalra, bár az albumok között lehettek érzésbeli rangsorok, kitüremkedő csúcspontok, a színvonal mindvégig egységes volt. Az idén megjelent Halo album sem különbözik az elődeitől, minden megvan benne, ami egy Amorphis nagylemeznek a jellegzetessége (az átélhető atmoszféra, a hol kemény, hol dallamos gitártémák, éteri szólók, durva és fülsimogató énektémák váltakozása) – de hiába hallgattam meg jó párszor, egyetlen hang se maradt meg belőle. Pedig a helyén van minden, zeneileg sincs benne semmi kifogásolható, így mégsem tudok erre indokot találni. Hacsak nem azt, hogy a korábbi albumokon (Under The Red Cloud, Queen Of Time) sikerült a dalszerzésben olyan fogósságot, olyan azonnali emlékezetes kapaszkodókat megragadniuk, amik kiemeltek jó néhány dalt az „átlagból” (persze sokan mások örülnének annak is, amit egy Amorphis esetében „átlagnak” nevezhetünk), míg a Halo album szerzeményeiben ez valamiért nem sikerült. Legalábbis nálam.
  Ennek ellenére természetesen a Halo lemez dalai is remekül működtek élőben, kaptunk is belőlük jó néhányat. Rögtön elsőként a Northwards-ot és az On The Dark Waters-t, majd később még a Seven Roads Come Together-t és a The Moon-t. De mégsem lehetett nem észrevenni, hogy a harmadikként felcsendülő Death Of A King (Under The Red Cloud lemez) mennyivel fölé emelkedett fogósságban az előzőeknek.
  
  De igazából bármilyen korszakukból játszottak, a siker és a közönség lelkesedése borítékolható volt. Így fogadta nagy ováció a Silver Bride-ot, a 2009-es Skyforger albumot reprezentáló tételt, de a rajongók öröme határtalan volt a Thousand Lakes felvezetés után megindított Into Hiding miatt is, amely a csapat hírnevét megalapozó 1994-es Tales From The Thousand Lakes album örök érvényű szerzeménye. Az Amorphis zenéje nagyban épít a billentyűk által megalapozott aláfestésekre, a Tales From The Thousand Lakes lemez erre remek példa.
  Voltak persze újabb keltezésű szerzemények is, nagyon szépen szólt a Wrong Direction a Queen Of Time albumról, a friss albumról szedett The Moon és Seven Roads Come Together dalokat pedig már említettem feljebb.
  
  Bár minden Amorphis lemeznek megvan a maga hangulata, azért izgalmas lenne, ha a Tuonela vagy az Am Universum egy-egy tétele is beleférne olykor a programjukba, még ha azok kicsit másmilyen szellemben is fogantak, mint a ma elhangzott melodikus death metalos arculcsapások. Így ez az ezredfordulós időszak kimaradt az életmű felidézéséből, mint ahogy a markánsan death metalos legelső album irányvonala is. A Tales és az Elegy albumok voltak a legrégebbiek, amiket ma elővettek, előbbiről az ikonikus billentyű aláfestéssel operáló Black Winter Day, utóbbiról az élőben szintén sűrűn előkerülő My Kantele hangzott el.
  Repült az idő, el is jutottunk a ráadáshoz, amelyek talán a koncert hangulati csúcspontját jelentették (bár ez egyénfüggő). A Queen Of Time album kiválósága a The Bee és a felemelő hangulatot közönség éneklésbe fordító House Of Sleep tökéletes zárás volt.
  
  Tényleg kikezdhetetlen volt ma az Amorphis koncertje, tökéletes hangzással, kiváló zenekari munkával, egy rendkívül szuggesztív frontember vezényletével. Másra nem is volt szükség. Pár dalt talán hiányoltam, ahogy említettem, néhány szokatlanabb hangulatú korábbi számmal színesíteni lehetett volna a programot, ha meg már az újkori lemezeket nézzük, nagy fájdalmam a The Golden Elk kimaradása, de ez legyen a legnagyobb problémám a mai előadással.
  Az Amorphis, az Eluveitie és a Dark Tranquillity hármasa mind a maguk műfajának első ligája, csalódást pedig egyikük sem okozott. A rajongók pedig még örülhettek is, hogy ezen az estén a pénzükért nem csak egy kedvencet üdvözölhettek a színpadon. Reméljük, a jövő évben hasonlóan erős felhozatalok fogják koptatni a hazai színpadokat.
  


Kulcsszavak:
  amorphis     eluveitie     dark tranquillity     nailed to obscurity 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

From The Sky: Antarktika: az Evergrey és az Amorphis világát idézi meg az új dal

Amorphis, Eluveitie, Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity a Barba Negra Red Stage-en

Új dallal jelentkezett az Eluveitie

Dark Tranquillity, Ensiferum

Ütős vendégzenekarokkal érkezik vasárnap az Ensiferum és a Dark Tranquillity

 programajánló: 
2023. február 8.
Michael Buble: Higher Tour 2023
2023. február 10.
Bullet For My Valentine, Jinjer, Atreyu: Europe Tour 2023
2023. február 14.
Heaven Shall Burn + Trivium + Obituary + Malevolence
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Alestorm, Gloryhammer, Wind Rose, Rumahoy
Nightwish, Beast In Black, Turmion Kätilöt
„ Az ám, hazám” 44. HOBO karácsony
Simply Red
Gary Moore emlékest 2022
Headbanger’s Ball 2022 (Vio-lence, Xentrix, Whiplash, Artillery)
U.D.O., Existance
Royal Republic, Ko Ko Mo
Volbeat, Skindred, Bad Wolves
Skáld, avagy néhány órára vikingek lehettünk
Sting - My Songs
Brainstorm, Rage, Tri State Corner
Tommy Castro & the Painkillers
 kiemelt 
Budapesten is fellép Joe Satriani - Earth 2023 Tour keretében
  
Joe Satrianinak a világjárvány miatt számos fellépését kellett elhalasztania

Steve Vai Budapesten
Starset – Horizons Tour – Smash into Pieces Tour 2023
Palaye Royale – Fever Dream European-UK Tour – Yonak
Bullet For My Valentine, Jinjer, Atreyu: Europe Tour 2023
 friss hozzászólások 

Telling Secrets: magyar hátterű csapat bontogatja a szárnyait a tengerentúlon (2)
Megjelent a Hickory zenekar új dala (2)
Nemzetközi játszótér az MTV-vel - Kiállítás világszerte az MTV Swatch Playground alkotásaiból (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 hammer concerts    czébely csaba    dying fetus    dark tranquillity    dreamworks    karabély    rose tattoo    massive aggressive    stadt    hollow haze    anvision    nucleanus    heathen    helloween    wolf parade    soulmirror    fleshgod apocalypse    shallov    csata: los angeles    anna murphy    p.o.d.    noctiferia    architects    crazy town    jonny greenwood  

r44
Copyright 2000-2023 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!