beszámoló [koncert]  2004. november 5. péntek   11:43

nincsen hozzászólás

  Október negyedikén, egy hétfői napon tettem először tiszteletemet a Gubacsi út gyárai között elrejtett Music Factoryben. A klub nem rég nyílt meg, így a koncertek kezdete előtt kicsit szétnéztem. Ezzel végeztem is gyorsan, hiszen egy harmadik emeleten található, kicsi, hangulatos helyről van szó amely korábban zártkörű dark rendezvényeknek adott helyt. Ezt a sötét atmoszférát idézi a díszlet és feketére mázolt falak is. Az italok hőmérséklete és ára pedig igencsak kedvező, különösen, ha a fővárosi viszonyokat nézzük
  
  A kiírthoz képest kicsit később kezdte a programot százhalombattai Sage, és ugyan súlyos, metalos hardcore zenéjük nem passzolt a főzenekar stílusához, én mégis örültem, hogy láthattam őket, hiszen így belefülelhettem a készülő új dalokba is. Ami elsőre feltűnt az a dallamosodás volt, hangszeres és vokális fronton egyaránt. A korábbi, csorda-vokálos Money-hoz hasonló döngölések mellett megjelentek a lendületes, melodikus, nevezzük nevén, svédes gitártémák, amelyek nagyon jól állnak nekik, és érezni, hogy lazán, görcs nélkül szabadulnak ki a kezeik alól. Az énekbe is került egy-két dallam, színesítve a két torokból felszakadó üvöltéseket. Persze a régi dalok közül is terítékre került néhány, például a straight edge nótaként, sörözgetve felkonferált Secret Of Long Life. Igazából nekem az eddig megjelent darabok tetszettek jobban, de hiba volna e koncert alapján bármiféle ítéletet mondani, hiszen a hangzás enyhén szólva nem állt a zenekar pártján, másrészt a gyérszámú publikum láttán ők sem súrolták hangszereikkel a plafont a lelkesedéstől, mint ahogy azt általában a battai csónakházas bulikon teszik. Érdemes egyébként egyszer megnézni őket hazai pályán, ahová igyekeznek maguk mellé még ismertebb bandákat is lehívni.

  A gyorsan, és profi módon lezavart beállást követően az Amerikából érkezett Phantom Limbs perdült a színpadra. Ez a megállapítás ugyan nem egészen helytálló, ugyanis a csapat kissé szalonspicces frontembere, Hopeless a közönség soraiban kezdett igen sajátos táncába. Ez a műsor egy az egyben szó szerint Reménytelen nevű barátunkról szólt, aki frontember a szó legklasszikusabb értelmében. Vele ellentétben zenésztársai meglehetősen nyugodtak, így különösebb felhajtás nélkül tiporja Jason Miller a pedálokat, küldi Mike Klösoff a ritmusokat, vagy teríti ki a szinti-szőnyegét Stevenson Sedgwick, olykor-olykor Sköt B basszusgitáros, és másodvokalista segítségével, kibontva ezzel Stranglers-hez, és egyáltalán a poszt-punkhoz hasonlatos, remek dalaikat. A Loto Ball néven is ismert Hopeless pedig rekedten ordibálva fejti ki a How Calm You Are-ban megfogalmazott gondolatait, és közben szigetelőszalaggal áttekert cipőjében csúszkálva, az ég helyett a vasbetont kémlelve járja sámántáncát, ami ezzel az öltönyös megjelenéssel, csúcs-technológiára épülő zenével kísérve felettébb anakronisztikus jelenséggé válik. Ez persze őt zavarja a legkevésbé, a földön fetrengve folytatja az igeosztást, az idő előre haladtával pedig szép lassan megválik ingétől, és kockás zakójától. Így már félmeztelenül tekeri be mikrofonzsinórjával a közönséget az Ambush alatt, és tesz egy rövid kitérőt az illemhely felé a Castanets Cookie elfogyasztása során. Érdekes ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a számok interpretálása közben elegánsnak szánt mozdulatokkal, élénk mimikával tartotta a kapcsolatot a közönséggel, míg társai felé már csak kurta, hanyagul odavetett What the fuck? kérdésekre futotta. Nem mindennapi produkcióhoz nem mindennapi befejezés dukál. Az utolsó nóta felénél ugyanis Sköt B letette bőgőjét, és leült a színpad szélére italozgatni. Mikor kérdőre vonták, egy vállrándítással közölte, hogy gitárja felrobbant és kész. Rezzenéstelen arccal kezdtek el a többiek pakolni, Hopeless pedig a bárpult felé vette az irányt

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: