hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2019. július 31. szerda   09:05
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rockmaraton 2019 - 2. rész


  1. rész
  
  Július 11 – csütörtök
  
  Az eddigi kőkemény hardcore/folk metal zúzda után a csütörtöki napon már nem sikerült annyira aktív napot beiktatni, mint korábban (ezért „felelősök” még a hajnalig tartó rockbulik is, amelyek – különösen a keddi éjszakán – egészen elsőrangú zenei felhozatallal adták a talp alá valót. Szerencsére végre rájött a Maraton, hogy hajnalban ne a kornyikálós karaoke-re kelljen szenvedni, hanem inkább normális zene szóljon, ha már...).
  Csütörtökön a Wolfheart-ról tudok érdemben nyilatkozni, akik este 8-kor kezdték a koncertjüket. A csapat még névről sem ismerős nekem sehonnan, de a mostani előadás után muszáj vagyok ránézni a 4 korongból álló diszkográfiájukra. Ugyanis egészen jó hangulatú bulit adtak, a soron következő fellépő, az Insomnium világához hasonló borongós, éteri hangulatú, andalító, de mégis keménykötésű melodikus death metal-jukkal.
  
  Úgy látszik, ezeknek a finneknek nagyon benne van a vérükben ez a zenei világ, hiszen az Insomnium-hoz hasonlóan a Wolfheart is az „ezer tó országából” érkezett hozzánk. Kicsit nehéz lekövetni, élőben kik alkotják a felállást a sok kavarás miatt, de a frontember Tuomas Saukkonen mellett Lauri Silvonen basszusgitáros alkotják a magot, mögöttük ha minden igaz, a feltűnően fiatal Waltteri Väyrynen dobolt, szólógitárra pedig a kigyúrt Vagelis Karzis-t szerződteték, akinek a testfelépítésére és tekintélyt parancsoló színpadi jelenlétére bátran használható a „görög isten” kifejezés.
  A Wolfheart programja riffelős, szólózós, finom gitármelódiákkal színesített, erőteljes dalokból állt, amelyek talán nem emelik a műfaj elsőszámú előadói közé a csapatot, de így is hallhattunk már kifejezetten figyelemre méltó, jól megírt nótát. Az egyik dalban még egy magyar srác is segédkezett ének fronton, ami kifejezetten sokat dobott a hangulaton. Ugyanis talán pont azt a kritikát lehet felróni, hogy Tuomas hörgése hosszú távon kissé monoton – igaz, Lauri Silvonen is igyekszik itt-ott színesíteni vokális fronton.
  Szóval több, mint figyelemreméltó koncertet adott a Wolfheart a mai estén. Így, hogy az Insomnium előtt léptek fel, egész biztosan sikerült új rajongókat maguk mellé állítaniuk – köztük engem is. Szívesen megnéznék egy saját klubkoncertet is velük.
  
  Lélekben már az Insomnium-ra készültem, így a többi színpad programját belefülelésen túl nem követtem. Régen sokat jártam Kalapács koncertre, de ma már Józsi hangját nem igazán érzem meggyőzőnek élőben, akármekkora legenda is ő. Sőt, mostanra már kifejezetten irritál, hogy a programjuk nagyjából 60-70%-ban Pokolgépről szól, pláne egy olyan fesztiválon, ahol maga a Pokolgép is fellép.
  Könyörgöm, mostanra már 9 (nem is akármilyen!) nagylemezt lerakott ez a formáció, csak ki tudják belőle szolgálni a közönségüket... Oké, értem hogy sokan, pláne egy fesztiválon még mindig a régi Pokolgép dalokat akarják hallani Józsitól és 2, max 3 számnak még lenne is létjogosultsága (rendben, legyen még +1 Omen is), de ne tolódjanak már el ennyire az arányok! Amikor még csak 2-3 saját albummal rendelkezett a Kalapács zenekar, indokolt volt ez az összeállítás, ma már nem. Úgy érzem, ezzel a saját jogú szerzeményektől veszik el az esélyt, pláne egy olyan látogatottságú rendezvényen, mint a Rockmaraton, amit semmiképpen sem tartok ideálisnak.
  
  Az Insomnium sokszor járt már Magyarországon, és mindig kiváló, emlékezetes buli fűződött a nevükhöz. Sőt, ha igazán tiszta, tökéletesre kevert hangzást is osztályrészül kaptak, akkor a számok szinte álomszerű, magával ragadó hangulatot sugároztak. Szerencsére a mai koncerten sem panaszkodhattunk, mert a legjobb formáját mutatta az Insomnium.
  Először is meglepve tapasztaltam az ismerős vörösre festett hajú figurát a szólógitáron, aki nem volt más, mint Jani Liimatainen, az egykor Sonata Arctica-ból, ma pedig a The Dark Element-ből ismert fenomén. Úgy tűnik, Ville Friman gitárost kellett távollétében pótolni (sőt, a rákövetkező pár napban hivatalosan is bejelentették Jani Liimatainen csatlakozását Ville Friman helyett), mert az Omnium Gatherum főnökre, Markus Vanhala továbbra is ott hegesztett a rendezői bal oldalon.
  
  A csapat lényegében best of programot játszott, vagyis a 2006-2014 közötti lemezeikről válogattak. Új számot még nem tudtak hozni, mert friss kiadvány majd csak októberben jön tőlük, a legutóbbi Winter´s Gate lemez nagyszabású, majdhogynem egybefüggő dalfolyama pedig nehezen koncertre vihető. De jó volt mindenkinek, hogy olyan dalokat hallhattunk, mint az Equivalence, Down With The Sun, Revelation, Mortal Share, Ephemeral, The Killjoy, Into The Woods, Where The Last Wave Broke, One For Sorrow, While We Sleep.
  A szép, tiszta hangzásnak köszönhetően ez a koncert is magával ragadó hangulatú volt, különösen az olyan számok, mint az Ephemeral, a Where The Last Wave Broke, a One For Sorrow és a While We Sleep ütöttek nagyot. Mivel a dallamos ének felelős Ville Friman nincs már a csapatban, így ezt a feladatot Jani Liimatainen nyerte meg. Niilo Sevänen pedig az alapvetőnek szolgáló hörgős énekkel állt a fronton. A jellegzetes hangulatú finn melodikus death metal műfaj így a Wolfheart-Insomnium párossal tökéletes bemutatkozót nyújtott.
  
  Ezen a napon a black metalosoknak is volt lehetőségük a tombolásra, hiszen játszott még a Mgla és a Marduk is a szomszédos színpadon. A legtöbben azonban továbbra is a fő színpad előtt tömörültek, az Elveszett Paradicsom érkezésére várva (és itt most nem egy hanyag gyrosossal való civakodásra kell gondolni, hanem a brit goth / death / doom metalos formációra).
  A Paradise Lost hosszú múltra tekint vissza, első lemezük 1990-ben jelent meg. Mivel a korai gothic metal és a death/doom műfaj egyik legkarakteresebb bandájáról van szó, a legtöbbeknek természetesen a ´90-es évek nosztalgiáját jelenti a banda, így kifejezetten régi kötődésük van a csapathoz. Persze sokan vannak olyanok is, akik már az újabb keletű albumokkal ismerték meg a bandát, hiszen semmivel sem alábbvaló alkotások az utóbbi évek korongjai.
  Nekem magamnak nem volt sosem ilyen jellegű kötődésem a Paradise Lost-hoz, mert nem voltam sosem a műfaj elkötelezett híve, valamint nincs meg esetemben a nosztalgia faktor. Néhányszor láttam már élőben a csapatot, tetszetős koncerteket adtak, de úgy igazán sosem kattantam rájuk.
  
  Ez a mostani fellépés nagyon is figyelemre méltóra sikerült. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy gyakorlatilag tökéletes hangzást kaptak, a kiváló keverésnek hála minden hangszer arányosan szólt, így pedig engem is képes volt beszippantani a zene.
  Mivel tavaly ünnepelte fennállásának 30 éves évfordulóját a Paradise Lost, érhető módon szinte mindegyik érájukat megidézték 1-2 dallal. Így hallhattunk dallamos, andalító tételeket, lassabb, elszállósabb dalokat és keményebb kötésű nótákat is, ahol a jellegzetes hajviseletétől megszabadult, és erősen „mikiegeresedő” Nick Holmes hörgésre is elragadtatta magát. A Paradise Lost tehát a legjavát mutatta be magából ezen a koncerten.
  
  Az olyan dalokkal, mint az Enchantment, Blood And Chaos, Hallowed Land, Isolate, An Eternity Of Lies, As I Die, The Enemy, Faith Divides Us - Death Unites Us, Erased, Embers Fire, No Hope In Sight, Say Just Words, nem is lehet tévedni. Bár „csak” egy óra állt rendelkezésükre a fesztiválon, azért így is jó néhány kedvenc dalt le tudtak játszani. Nick Holmes énekteljesítménye kiváló volt ezen az estén, valamint pár fanyar humorú kommentárral is sokat tett a hangulat megteremtéséért. Mindegyikük odatette magát a színpadon, amit ugyan nem szántottak fel, de az elhivatottság jól látható volt a zenészeken.
  Mint mondtam, pár élő fellépéstől eltekintve nekem a Paradise Lost alapvetően „kimaradt” az életemből, a mai előadás után viszont úgy érzem, ezt a mulasztást pótolnom kell. A mai este záróakkordjaként tökéletes volt a koncertjük, kétségtelenül feltették a pontot a csütörtöki napra.
  
  Július 12 – péntek
  
  A pénteki napon jó pár zenekar érdekelt volna, de végül nem mindegyiket tudtam megtekinteni. Végül úgy alakult, hogy csak a Bloody Roots-ra tudtam beesni a nagyszínpad elé, de csalódás nem ért, hiszen Smiciék ezúttal is rendesen odatették magukat. Sajnos továbbra is csak a 2010-es és 2012-es lemezből áll a termésük, de azoknak legalább a legjavát vették elő a mai nap.
  Lezúzták tehát az Isten Kezében, Haragvó Istenek, Ígéretek Földjén, Ezer Év, Népek Útján, A Gyűlölet Mezején, Késői Fohász, Ne Add Fel dalokat, mi több, különlegességként előkerült a Hozd El Uram, amit élőben talán még sosem játszottak. Sőt, ennél a dalnál Smici még a gitárjától is megszabadult, ami eléggé kuriózum tőle élőben. Így csak a „kis-Smici” horzsolta a riffeket ennél a dalnál, a rendezői jobbon.
  A Bloody Roots kifejezetten lendületes, harapós thrash metalt játszik, a dalszövegekben megfogalmazott gondolatok pedig talán sose lehetnének aktuálisabbak. Nagyon jó lenne már egy újabb dalcsokort kapni tőlük, mert országos szinten az egyik legjobban összerakott thrash metal produkcióról beszélünk. A frontember úgy köszönt el, hogy nemsokára jön vissza, hiszen egy óra múlva kezdődött ugyanitt a Moby Dick.
  
  Előtte még átnéztem Omen-re, hogyan muzsikál a csapat az új énekessel, Stulával. Korival nagyon jól összecsiszolódtak Nagyfi Laciék, karakteres hangja volt, amely jól illett mind a régi dalokhoz, mind a vele készült újabbakhoz. Stula ehhez képest más karakterű hang, ami elsőre persze szokatlan, de a jövőre nézve új távlatokat is lehet vele nyitni az Omen zenéjében.
  A külsőre, és színpadi jelenlétben némileg Kalapács Józsira hajazó énekes mélyebb, ráspolyosabb, ha úgy tetszik, agresszívabb tónusú hang, mint Kori, ez pedig néhány dal esetében hátrányosabbnak hangzik, máshol viszont kifejezetten előnyösnek.
  
  Most élőben úgy vettem észre, hogy a régebbi keltezésű daloknál feltűnő azért, hogy nem Stula hangjára írták ezeket (noha Péter természetesen ezeket is el tudta énekelni), a frissebb számoknál viszont jobban érvényesült az agresszívabb orgánuma. Még nem jutottam el odáig, hogy meghallgassam a vele készült vadiúj lemezt, a Halálfogytiglant, szóval nem tudok róla nyilatkozni, mennyire használták ki Stula adottságait. De úgy gondolom, ővele lehetősége van a csapatnak még inkább a modern metalzenék, hangzások eszköztára felé kacsintgatni (Black Label Society, Pantera, stb.), ami egyébként nem is idegen Nagyfi Laciéktól.
  Elsősorban olyan szerzeményeket játszottak ezen az estén, mint a Könnyű Szívvel, Pokoli Évek, Fagyott Világ, Kurva Vagy Angyal, Vámpírváros, Padlón Vagyok, Hajsza A Tűzzel, így inkább a régi rajongók kedvére tettek. Egy hiányosságot tudnék csak felhozni: a csapatnak nagyobb elánnal kellene a színpadon mozognia, erőteljesebb színpadi munka dukálna ehhez a zenéhez, az új frontembert is beleértve. Körülbelül úgy, ahogy Nagy Máté gitáros viselkedett a deszkákon, körülötte szinte sistergett a levegő.
  
  Fárasztó azért egy héten keresztül metálkodni, néha meg kell pihenni, enni-inni, szusszanni. Ennek most áldozatul esett a Moby Dick koncertje, pedig szívesen megnéztem volna őket. Bár azt gondoltam, nagyjából biztonsági játékot folytatnak majd ezúttal is a jórészt klasszikusokból összeállított programmal (Ilyen Ez A Század, Körhinta, Happy End, Ugass Kutya, Keresztes Vitéz), de fél füllel olyan ritkaságokat is elcsíptem, mint a Legyél Jó, volt Mennyből Az Angyal, Ámen, illetve a friss lemez is bemutatkozott.
  Szóval utólag nézve már bánom, hogy nem követtem végig a bulijukat. Szerencsére Mentes Norbiékat nem lehetetlen elcsípni itt-ott, és ahogy sikerül egyre inkább „jóra hallgatnom” a Terápia lemezt, kíváncsi lennék az új dalokra is élőben.
  
  Bár sosem voltam különösebb Venom rajongó (amellett, hogy a banda hatása nyilvánvalóan megkerülhetetlen a thrash, black, death metal műfajok kialakulása szempontjából), azért mégis meg akartam nézni a Venom Inc. néven futó inkarnációjukat, akik az Aréna színpadon zúztak 9 órától. Itt még szeretnék beszúrni egy főhajtást a takarító hölgyek felé, akik a Glutalax után maradt eszeveszett mennyiségű wc-papír maradékot eltüntették...
  A Venom Inc-ben mindegyik alapítótag a Venom kulcsfigurája volt egykoron. A gitáros Mantas nélkül a Venom nem lehetett volna az, ami a Demolition Man néven futó Tony Dolan pedig ének és basszus fronton állt helyt egy időben a legendás brit bandában. Abaddon szintén a Venom klasszikus felállásához tartozik, de ő már nincs a Venom Inc. kötelékében, a doboknál már egy ideje Jeramie Kling játszik, kifejezetten erőteljesen és feszesen.
  
  A Venom Inc. azért nem csak a régmúlt nosztalgiájából akar megélni, saját lemezt is összehozott ez a felállás, Avé címmel. Erről a korongról is játszották a Metal We Bleed, Time To Die, War, Forged In Hell dalokat, de nem meglepő, hogy a legnagyobb őrjöngés az olyan korai Venom zsengékre indult be, mint a Warhead, Don´t Burn The Witch, Witching Hour, Bloodlust, Black Metal, Countess Bathory.
  A Venom sosem volt a zenei kifinomultság világítótornya, de ha Tony Dolan-éknek sikerül visszaadni azt a zabolázatlan, őrjítő hangulatot, amit nem véletlenül a Motörhead-del rokonítanak sokan, akkor kijelenthetjük, hogy tökéletesen sikerült megidézni a Venom szellemét. Kijelenthetjük. A csapat ugyanis különösebb mellébeszélés nélkül, szélvészként darálta végig a programját, Jeramie Kling-nek köszönhetően nagyon feszesen játszottak, ugyanakkor a folyamatosan mosolygó és pózoló Mantas játékából mindvégig sugárzott egy olyan fesztelen lazaság, ami valóban sok helyütt juttatta eszünkbe a Motörhead-et.
  
  A mosolygós Mantas-szal éles kontrasztban a veszélyességet Tony Dolan jeleníti meg a színpadon. Ahogy a szemeit forgatja és vicsorog a színpadon, úgy érzed, mintha egy megtermett, klasszikus értelemben vett bőrfejű szorítana a sarokba valamelyik legalja késdobáló angol pub-ban. Dolan inkább csak vicsorogta, mintsem énekelte a dalokat, de ez így volt megfelelő egy Venom koncerten. A basszusa viszont gyönyörűen szólt, minden egyes pengetést hallani lehetett.
  A Venom Inc. alkotta trió tehát tökéletesen adta át a hangulatot, mai hangzással persze ez a formáció sokkal erőteljesebben és pontosabban játszik Venom-ot, mint a csapat hőskorában. Ugyanakkor akárhogy is próbálkozom, nem tudok elvonatkoztatni arról, hogy ha én a Venomra gondolok, ösztönösen is Cronos csúf kopasz hókuszpók feje ugrik be. Én ezt a nevet ővele tudom azonosítani. Szóval valamennyire hiányzott nekem az ő karaktere a deszkákról, de tény, hogy a Demolition Man-Mantas-Kling trió maximálisan igazolta az életképességét.
  
  Nagy váltással a Pokolgép kezdődött a Barba Negra színpadon, akikbe szintén csak úgy bele-belehallgattam, mint a Moby Dick-be – aztán megint megbántam, hogy nem néztem végig teljes egészében a koncertet. Itt is azt gondoltam, hogy a jól bejáratott fesztiválprogrammal jönnek (Pokoli Színjáték, A Háború Gyermeke, Ítélet Helyett, Mindhalálig Rock & Roll, stb.), amit már hallottunk rengetegszer. De Kukoveczék is csavartak egyet a programon, vagyis a tényleg bejáratott számok mellett olyanokat is eljátszottak, mint a Győzd Le A Gonoszt és az Így Szép Az Élet, amelyek bár nem annyira ritkák, mégsem mindennaposak.
  De elhangzott a totálisan mellőzött Metál Az Ész albumról a Gyűlölnek (!!!), ami több volt, mint kuriózum. Hallhattuk az ősrégi Maszkot, a nagylemez előtti korszakból és előkerült az Átkozott Nemzedék is, az első album nem kifejezetten túljátszott nótája. A legutolsó albumot, a Metálbombát egyedül a Véssétek Fel képviselte. Szóval minden volt ez, csak nem tipikus program! Majd máskor lesz annyi eszem, hogy ne a saját előzetes megérzéseimnek higgyek...
  Mert ez a Pokolgép koncert pont az volt, amit a régi rajongók örökösen kérnek, hogy jó lenne pár meglepetésnek ható régi szám és esetleg... netán... a Metál Az Ész lemez se legyen már annyira mostohagyerek. Hát, most megkapták!
  
  Vissza a fő színpadhoz Jinjer-re. Az ukrán progresszív metalcore csapat szekere nagyon fut, egyre komolyabb érdeklődés övezi őket és most már Magyarországra is rendszeresen járnak. Ezúttal is nagy érdeklődés övezte az előadásukat, természetesen ismét sikerrel ugorták meg a lécet.
  Tatjana ma egy teljesen aranyszínű kezeslábasban tündökölt, nála mindig érdekes kérdés, milyen ruhakölteményben lesz látható egy-egy koncerten. Nemrég EP-vel jelentkeztek, erről hallhattuk a Teacher, Teacher című számot, de alapvetően a korábbi alkotásokból állt össze a program, mint a Words Of Wisdom, az I Speak Astronomy, a Who´s Gonna Be The One, a Pisces, vagy a Sit Stay Roll Over.
  Jól szóltak, még Eugene basszusfutamait is szépen lehetett hallani, de figyelemre méltó volt még Vlad dobmunkája. A fókusz persze mindig Tatjanán van a bandában – az ő hol andalító éneke, hol eszelős hörgése, üvöltése vadította meg igazán a közönséget. Egy órát játszhatott a Jinjer és ez szerintem kellemesen elég volt. Nem kifejezetten slágeres zene az övék, a masszív hangözönt a végére már esetleg nehezebben lehetett befogadni egyeseknek.
  
  Én meg a Napalm Death-tel voltam így, inkább megvártam a Soulfly-t a nagyszínpadon. Őszintén szólva nem közelítettem nagy elvárással feléjük, ellenkező esetben borítékolt a csalódás. A csapatnak volt pár igazán ütős bulija évekkel ezelőtt, de Max mostanság nagyon elhagyta magát. A legutóbbi Igor-ral közös Roots bulira el se mentem, mert tudtam, hogy nem fogja megütni a mércét (visszajelzések alapján így is történt). Szóval úgy voltam vele, ha pár jó dalt hallok, illetve szokásához híven Marc Rizzo elviszi a hátán a bulit, akkor már jó szájízzel távozok.
  Ehhez képest pozitív meglepetés ért! De hangsúlyozom, hogy kizárólag azért, mert nem voltak komoly elvárásaim, így ezt képes volt túlteljesíteni a csapat. Max már soha nem lesz az a színpadfelszántó típus, ezt tudomásul vettük, ezúttal is nagyjából csak vonszolta magát a deszkákon. Viszont most valahogy nem éreztem azt a totális alibizést az előadásában, amit az utóbbi időkben sajnos megszokhattunk tőle – mi több, mintha még élvezte is volna a bulit.
  
  A frontember vidáman konferált, olykor elszántan rázta a rusnya rasztáit a színpadon (nem is rasztáknak nevezném már ezeket. Gyakorlatilag ránézésre, állagra – és minden bizonnyal szagra is – úgy kell a fejét elképzelni, mint vaskos tehénlepényekkel sűrűn borított, elhanyagolt legelő). És még a gitár pengetései is hallatszottak, szóval ez sem volt most szándékosan lenémítva.
  Ne várjunk tőle „márkrizzói” virgákat és precíz riffelést, némi bágyadt reszelésre és esetenkénti pengetésre futotta csak tőle. De ismét csak alá kell húznom, hogy ez csak ahhoz képest pozitívum, hogy még ennyire se számítottam tőle.
  
  A bulit természetesen ezúttal is az energiabombaként viselkedő Marc Rizzo adta el, akire tényleg nem lehet egy rossz szót se szólni. Basszusgitáron a nem olyan túl rég óta tag Mike Leon hozta a kötelezőt, de sem fazonilag, sem kiállásban nem tett túl sokat hozzá a színpadi produkcióhoz. Ugyanez mondható el a dobok mögött Zyon Cavalera-ról. Azért mennyivel más húzása volt a zenekarnak, amikor még példának okáért Joe Nunez püfölt náluk...
  A reményt még az jelenthette, hogy az elmúlt évek felejthető Soulfly lemezei után a tavaly megjelent Ritual kifejezetten erősre sikerült, így ezzel és egy jófajta fesztiválprogrammal még ki lehetett hozni pozitívra ez estét.
  
  Bár valószínűleg ezzel többen nem értenek egyet, nekem azért valamivel a léc felett ment át ez a Soulfly buli. Az olyan dalokkal, mint a Bleed, Tribe, Prophecy, Babylon, I And I, Jumpthefuckup, Back To The Primitive, a Riotstarter elejével és némi törzsi hangszeres óbégatással azért sikerült felpörgetni a moshpit-ben őrjöngőket. Ne várjon már senki csodákat Max Cavalera-tól, de amíg van még az öregben olyan lemez, mint a Ritual, javaslom, még ne írjuk le teljesen.
  Ja, és csak az utolsó szám lecsengésekor jöttem rá, hogy Sepulturát ma bizony egy darabot sem játszottak, még egy nyamvadt Roots Bloody Roots-ot vagy Refuse/Resist-et sem. Ezen biztos sokan fennakadtak, részemről viszonyt nem volt hiányérzet. Én Soulfly-t vártam, azt is kaptam.
  
  Július 13 – szombat
  
  A mai nap sokan jöttek az olyan hard rock dinoszauruszok koncertjére, mint a P. Box, Rudán Joe, Mobilmánia, Lord. A nagyszínpadnak nem volt most ennyire határozott irányvonala, de némi rock & roll hangulat valamilyen formában mindegyik fellépőn végigcikázott. Akikkel én kezdtem, a Watch My Dying zenéje önmagában is nehezen behatárolható, miért ne legyen akkor rájuk is igaz a rock & roll hatás? A hosszú hajától megszabadult Veres Gábor és a többiek egy kicsit takaréklángon kezdték a bulit, aztán egyre jobban belemelegedtek.
  Klasszikus nótáik mellett egy-két újabb keltezésű tételt is elővettek ma, a Háttal Álmodót pedig a Niburtából ismert Horváth Martina előadásában hallhattuk. Ma túlságosan nem adtak a látványra, ami pedig náluk sokat szokott dobni a hangulaton, inkább „csak” simán lenyomták a programjukat, Gábor néhány szórakoztató kommentjével fűszerezve és ez volt mára a Watch My Dying.
  
  Ezen a napon nem vettem részt annyi koncerten, mint terveztem, több más elfoglaltsággal is el lehetett tölteni az időt a Rockmaratonon. Meg őszintén szólva ez az este nekem Phil Anselmo-ról szólt és kész. Valahogy nem villanyzott fel a Bömbers előadása sem a nagyszínpadon, pedig az onnan kiszűrődő hangok alapján elég korrekt Motörhead bulit nyomtak le. De ha már Motörhead-et nem láthatunk, ehhez a vegytiszta tribute előadáshoz még akkor se volt affinitásom, ha maga Abbath a frontember (és mindjárt sikerül is önellentmondásba keverednem saját magammal Anselmo kapcsán, de erről nemsokára...).
  Tényleg, egyébként csak ekkor jutott eszembe, hogy az idei évben teljesen ki lettek söpörve a tribute zenekarok a jellemzően napzáró időpontokról. Nem bántam, nem nélkülözhetetlenek ezek a csapatok egy ilyen fesztiválról, és akkor már inkább „normál” zenekarok kapjanak lehetőséget.
  
  Anselmo előtt még benéztem a Bury Tomorrow-ra az Aréna sátorba és nem is bántam meg, mert Daniel Winter-Bates-ék igen ütős bulit kanyarítottak az orrunk alá. Gyakorlatilag folyamatos volt a ugrálás, a mosh-pit és az együtténeklés, a csapat a metalcore műfaj legszebb hagyományait követve a legelső Portraits albumtól a legaktuálisabb Black Flame-ig bezáróan mindenféle korszakából szemezgetett. Így voltak zúzósabb, darálósabb és melodikusabb, énekelhetőbb tételek egyaránt.
  
  Nem lehetett nem tudomásul venni, hogy valahol az egész Rockmaraton legelső számú és legfontosabb fellépője az egykori Pantera frontember, Phil Anselmo volt és a The Illegals nevű csapata. De legelsősorban azért, mert 100% Pantera programmal készültek erre a bulira, ami nyilvánvalóan jobban adja magát, mint a The Illegals-szal közösen készített, kevésbé ismert és kevésbé sikeres számai. Voltak persze sokkal aktuálisabb és frissebbnek ható fellépők az idei fesztiválon, de valahogy mégis Phil-ék buliját élte meg szerintem mindenki egyfajta beteljesülésként a Rockmaratonon.
  
  És ha már a Bömber-nél szóba hoztam, Phil-ékre is maximálisan igaz, hogy egy Pantera tribute zenekarnál nem lehet többre tartani ezt a felállást és ezt a programot. Oké, hogy Phil eredeti tag, de Pantera műsor Dimbag és Vinnie karaktere és összekeverhetetlen játéka nélkül egyszerűen nem lehet más, csak tribute műsor. Arról is megoszlanak a vélemények, vajon mennyire ízléses Phil-től épp most nekikezdeni Pantera dalokkal járni a világot, hogy immár az utolsó „zavaró tényező”, Vinnie Paul sincs már útban – csak hogy direkt ennyire csúnyán fogalmazzak.
  Legalább elhívhatta volna Rex Brownt basszusozni, még akkor is, ha Rex sosem volt akkora karakter és megkerülhetetlen személyiség, mint a többi tag, de így még egy fokkal hitelesebb előadás lehetett volna. Ráadásul volt bennem félelem, hogy az utóbbi időkben egyre inkább maga alatt teljesítő, hangilag is egyre megkopottabb Anselmo-tól a Pantera ünnepe helyett inkább egyfajta szánalmas vergődést, erőlködést látunk. Ami majd még inkább adja a lovat azok alá, akik szerint rossz ötlet volt ez az egész.
  
  Viszont Phil Anselmo ma este mindenkire rácáfolt! Ennek az embernek a saját hülyesége majdnem tönkretette a karrierjét többször is, de most végre felszívta magát és megmutatta, hogy tud ő méltóképpen emlékezni a Panterára és elhunyt zenésztársaira.
  Nélkülözhetetlenek voltak ehhez persze a többiek is, rajtuk simán elbukhatott volna a buli. De ők is a maximumot hozták. Persze Dimebag és Vinnie zsenijéhez nem érhet fel Mike DeLeon és Jose Manuel Gonzales, de a tőlük telhető legjobban hozták a figurát. Első osztályú tribute bandaként, ha már szóba hoztam. DeLeon még fazonra is kicsit Dimebag-es, a színpadi beleélése pedig csillagos ötös. Gitármunkájában ugyancsak hozta azokat a jellegzetes nyújtásokat. Furcsa volt két gitárral a színpadon látni a csapatot, Stephen Taylor ritmusozása szépen telítette a hangképet a szólók alatt, de szerintem a Pantera pont attól volt Pantera, hogy ilyenkor csak a masszív basszus morog, amíg sivalkodik a gitár. Még ha ki is ürül ilyenkor a hangkép, épp ettől voltak jellegzetesek ezek a számok. De mindez persze nem volt le az értékéből a mai produkciónak.
  
  Gonzales dobjátéka is méltón idézte meg Vinnie-t, akinek szintén volt egy markáns, összekeverhetetlen stílusa. Szerencsére ez is átjött az előadásból, például a Mouth For War vagy a Becoming jellegzetesen szóló dobtémái tökéletesen a helyükön voltak. Még cucc hangzása is tökéletesen tükrözte azt, amilyen megszólalással ezeket a nótákat lemezen ismerjük, szóval tényleg a maga módján a legautentikusabb produkciót kaptunk ettől a társulattól.
  Őszintén szólva Phil volt az, akinek a teljesítménye miatt a legjobban féltem, de bőven túlszárnyalta a várakozásokat. Nem szántotta fel a színpadot, nem volt az a bombaként robbanó veszélyforrás, mint például a régi moszkvai Monsters Of Rock felvételeken, de ezt 50 évesen nem is vártuk tőle. De a jellegzetes mozdulatai, gesztusai még mai is megvannak és ezt egyszerűen öröm volt látni a színpadon. És a hangját is nagyon rendbe tette. Tökéletesen hozta az üvöltéseket, gyakorlatilag lemezminőségben hozta a számokat. Amikor rázendítettek a This Love-ra, kicsit meghúztam a számat, hogy mi lesz ebből – de még ezt a dallamos nótát is lenyűgözően hozta Phil, amire tényleg nem számítottam. Oké, egy Cemetary Gates-et már nem várnék tőle, de a mai produkciója több, mint meggyőző volt.
  
  És a dalválasztásban sem mentek a nyilvánvalóra. Persze, egy ilyen buli nem történhet meg Mouth For War, Becoming, I´m Broken, This Love, Walk, Fucking Hostile nélkül. De besuvasztottak közéjük olyan közel sem nyilvánvaló számokat, mint a Yesterday Don´t Mean Shit vagy a Hellbound, mind a mostoha sorsú legutolsó Pantera korongról, a Reinventing The Steel-ről. Sajnos a Domination-t és a Hollow-t csak részleteiben játszották, de így is nagyot ütöttek. Utolsó számként pedig a New Level-re lehetett bólogatni.
  Kereken 10 szám 1 órában, de ez alatt valóban át lehetett érezni a Panterának azt a bizonyos összekeverhetetlen szellemét, és emiatt nem lehet elég hálásnak lenni a srácoknak. Ugyan nagy meglepetés volt, hogy a kötelezőnek gondolt Cowboys From Hell nem került elő ma, de ez a buli úgy gondolom, elsősorban azoknak szolgáltatott igazságot, akik az eredeti Panterát már soha nem láthatták.
  
  Ez a koncert adta a tökéletes zárását a fesztiválnak, noha más színpadon játszott még egy-két csapat. Például a Paddy And The Rats, akik nagyon maguk alatt teljesítettek, ismét a frontember, Paddy állapotának köszönhetően. Sajnos még a magánéleti gondjait is ráborította a közönségre, ami nagyon nem volt ide való. A hűséges rajongók persze támogatásukról biztosították az énekest, de ez a mai előadás nagyon távol állt a profizmustól. Szóval kívánom, hogy mielőbb szedjék össze magukat.
  Ezeket adta – számomra legalábbis – a 2019-es Rockmaraton. A rock/metal/punk zene legfontosabb hazai rendezvényén idén is megtalálhatta mindenki az ízlésének legjobban megfelelő fellépőket, a nemzetközi és hazai underground felső fertálya ismét tiszteletét tette. Biztosan voltak, akik régóta várt kedvenceik előadásaira buliztak, de volt lehetőség számos figyelemre méltó új zenekarral bővíteni a látókört. A Rockmaraton arról szól, hogy a rockereknek is legyen egy hosszabb kikapcsolódási lehetősége, ahol kifújhatják magukat, haverokkal lóghatnak, hülyülhetnek, piálhatnak, ismerkedhetnek, és persze mindezt nekik való zenei környezetben. Mindezt az igényt 2019-ben is kiszolgálta Dunaújváros.
  


Kulcsszavak:
  rockmaraton     wolfheart     kalapács     insomnium     paradise lost     bloody roots     omen     moby dick     venom inc     pokolgép     jinjer     soulfly     watch my dying     bury tomorrow     anselmo 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Anselmo Crew
Moby Dick
Pokolgép
Watch My Dying

 kapcsolódó cikkek: 

Phil Anselmo a szociális média hatásairól

Death metal, black metal és egy kis heavy metal a Rockmaratonon

Moby Dick: Terápia lemezbemutató koncert / Gőbl Gábor 50 a hétvégén

Kalapács: Különleges dalokkal veszik célba a brit szigeteket novemberben

Megérkeztek a 30. Rockmaraton első fellépői, elindult a jegyértékesítés
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Paul Gilbert
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
Iggy Pop
Rockmaraton 2019 - 1. rész
EFOTT ´19
Steel Panther, Atomic Playboyz
Dead Can Dance
Whitesnake - Flesh & Blood World Tour 2019
Amon Amarth, Trivium
 kapcsolódó fotók: 

Wolfheart - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Insomnium - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Paradise Lost, MGLA - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Venom Inc. - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Jinjer - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Soulfly - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Bury Tomorrow - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros

Phil Anselmo and the Illegals - 2019. július 8-13. Rockmaraton 2019, Dunaújváros
 kiemelt 
Nick Cave and the Bad Seeds 2020-ban az Arenaban
  
Bejelentette jövő évi, az Egyesült Királyságot és Európát lefedő turnéját a Nick Cave and the Bad Seeds

Conan [uk] x Un [usa] x Sixes [usa]
Miyavi a Barba Negra klubban
Street Sects, Fixateur Externe, Der Zunder a Durerben
LIVING-LOVING - Müller Péter Sziámi életHű koncertje
 friss hozzászólások 

VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 a dog called ego    mardi gras    no return    kawa musical circus    hollywoodoo    special providence    shell beach    helgrind    salvus    verge    rtlhelmuth orosz    nevermind    mtv hungary    tűzzománc    rhapsody    trixie whitley    confronto    herman frank    james mcavoy    joana amendoeira    sucker punch    yelowcake    blaze bayley    rohanás    tius norma  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!