hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2019. március 19. kedd   11:41
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Overkill, Destruction, Flotsam and Jetsam, Chronosphere
2019. március 11, Barba Negra

  Úgy tűnik, mostanában a thrash metal műfaj jelentősebb turnéit egyfajta minifesztivállá dagasztják a szervezők, vagyis a főzenekaron kívül még sokszor 3-4 további csapat is „emeli az est fényét” – ahogy mondani szokás. Alig pár hónapja volt az Exodus / Sodom / Death Angel nevével fémjelzett esemény, korábbról is emlékezhetünk hasonlókra, most pedig az Overkill hozta magával a Destruction, a Flotsam and Jetsam és a Chronosphere tagjait egy jó kis közös thrash metálkodásra.
  Eredetileg a Meshiaak lett volna a kezdőbanda és őszintén szólva számítottam is rá, hogy a Slayert, Testament-et, Anthrax-et megjárt (tehát igen jó pedigréjű) Jon Dette dobos szereplésével összeálló csapatot élőben is megismerjem, mert bemutatkozó lemezük kifejezetten tetszett. Azonban egyszer csak a görög Chronosphere neve kezdett el feltünedezni a Meshiaak helyett, mindenféle magyarázat nélkül, így tehát máskorra marad a megismerkedés a Meshiaak-kal (és ami a slusszpoén az egészben: az eddigi bandáiban megtelepedni képtelen Jon Dette ma már ebben a csapatban sincs jelen, pedig ő volt itt az igazi húzónév. Szóval ami Dette körül megy, az már tényleg kabaré...!)
  
  No nem baj, a Chronosphere azért gondoskodott a thrasher hangulat megteremtéséről. A görög csapat hangzása nem volt tökéletes, de ettől függetlenül nagy lelkesedéssel nyűtték a harapós riffjeiket. Zeneileg egészen korrekt produkciót nyújtott a banda, több jól eltalált témát, riffet, szólót is felvonultattak a nótáikban. Egyedül az énekkel nem voltam kibékülve, Spyros Lafias gitáros/énekes ugyanis azon ritka képesség birtokában van, hogy még egy viszonylag egysíkú kiabálást is képes hamisan prezentálni. Nem volt azért annyira gáz az összkép, de a vokálokra még egy kicsit gyúrhatna a csapat.
  A kiállásuk, a lelkesedésük és az eddig kiadott 3 nagylemezük alapján viszont mindenképpen megérdemli a figyelmet a társaság. Úgy látszik, a thrash metal műfajon belül kialakult egy külön görög „suli”, ugyanis néhány riff egy az egyben a honfi- és pályatárs Suicidal Angels-t idézte. Én azért nem tartom akkora kaliberűnek és múltúnak az angyalos csapatot, hogy konkrétan tőlük kelljen hangzást/riffeket nyúlni, de ettől függetlenül jól működött a Chronosphere bulija. A közönség egyértelműen pozitívan fogadta az előadásukat.
  
  A Flotsam and Jetsam gárdáját 2017-ben látha utoljára a nagyérdemű az azóta megboldogult Showbarlang klubban. A tagság azóta jelentősen nem változott, mindössze a bandában akkortájt debütáló Jason Bittner dobos ült mostanra egy busszal odébb – épp az Overkill-esek közé, akikkel most zajlik a közös turné. Így a dobok mögött ezúttal Ken Mary-t üdvözölhettük.
  A legutolsó találkozás óta a Flotsam nem csak új dobost, hanem új lemezt is hozott a puttonyban. Az idén megjelent The End Of Chaos kifejezetten ütős dalcsokor lett, ötletes, jól felépített, emlékezetes számokkal.
  Ezen a turnén csak néhány új dal felmutatására volt idejük, amelyek a Prisoner Of Time, a Demolition Man és a Recover voltak, valamint néhány korábbi tételt játszották még el nekünk. Ilyen volt az Iron Maiden az előző korongról, ami egy remekül eltalált, tényleg igencsak Maiden-es nóta, de nem a brit legenda azonos című számának feldolgozása, hanem saját szerzemény, némi kikacsintással. A koncert közepén hangzott el minden idők egyik legjobb felvezetésével ellátott metal száma, a Hammerhead. Ekkor pörgött fel igazán a nézőtér, a többi elhangzott dal, a Desecrator, a Suffer The Masses és a No Place For Disgrace ma valahogy nem indította be annyira a hallgatóságot.
  
  Nem azért, mintha ne lennének ezek kiváló szerzemények. Ma egyszerűen nem sikerült annyira egy hullámhosszra kerülnie a Flotsam-nak a főként Overkill-re / Destruction-re érkező közönséggel. A Flotsam and Jetsam sosem nyers, zsigeri őrjöngésről volt híres, ami miatt igazán magénak érzi a műfajt egy hithű thrasher. Náluk mindig is az agyasabb, technikásabb, „építkezősebb” megközelítés volt a fókuszban, ami sokszor nem is elsőre ható eredménnyel kecsegtet.
  Szóval a Flotsam zenéje jobban működik azoknál, akik már ismerik a csapat munkásságát, nótáit, mint akik most találkoznak először vele. A kifejezetten róluk szóló 2017-es bulin jobban meg tudták mozgatni a közönséget, mint most (bár a jóval zsigeribb Dew-Scented akkor is sokkal jobban felpörgette a megjelenteket, mindezt előzenekari pozícióból).
  
  Aki figyelmesen hallgatta a phoenixi csapatot, megmaradhatott neki Michael Gilbert és Steve Conley vaskosan szóló gitárjátéka. A szólózást kb. 80%-ban utóbbi látta el, a jó felépítésű, kigyúrt Michael Gilbert inkább az izomból nyomott riffekkel brillírozott. Senki sem hinné el róla, hogy 1968-as születésű.
  Pláne a lényegében hasonló korosztály Eric A. Knutson énekessel összevetve, aki ezúttal is elég lepattant figurának nézett ki, de most legalább csak az ásványvizes üveget húzta meg olykor, nem úgy, mint 2017-ben... Az énekes egyébként kifejezetten jó napot fogott ki. Nem mondom, hogy Eric egy kifejezett hangszálakrobata lenne, de a dallamokat teljesen korrekten prezentálta az este folyamán.
  A ritmusszekció, Michael Spencer és Ken Mary hozták a kötelezőt, néhány basszuskiállás (mint például a Hammerhead-nél) kifejezetten szépen szólt a koncert folyamán, szóval a hangzásra alapvetően nem lehet panaszunk. Talán ez az előadás nem nyert meg sokakat a Flotsam and Jetsam számára, én mégis minden thrashernek bátran ajánlom az életművüket, mert némi odafigyeléssel sokkal jobban kitárulkozik a zene. A debütalbummal, az 1986-os Doomsday For The Deceiver-rel kéretik elkezdeni az ismerkedést, és máris minden érthető lesz!
  
  Kifejezetten izgalmasnak ígérkezett ma a Destruction koncertje. No nem azért, mert klasszikusnak beillő új lemezzel jelentkezett volna a csapat (A 2016-os Under Attack óta új sorlemezük még nem került napvilágra, az azelőtti pár korong is inkább korrekt vagy annál jobb iparosmunkaként jellemezhető). Hanem mert hosszú idő után újra négyesfogattá alakult a banda – talán a honfitárs Sodom példáját követve.
  A Destruction trióban is remekül működött, a hazai koncertjeik között is volt pár igen emlékezetes, ütős darab. A vén gitárnyűvő Mike mellé azonban ifjú titánként bekerült az a bosnyák származású, Svájcban élő Damir Eskic, aki felnyomott már néhány szólót az utolsó sorlemezre, alig pár napja viszont immár teljes jogú taggá vált.
  
  Ahogy a mai bulin megbizonyosodhattunk róla, ez a döntés friss vért pumpált a csapatba. Szokott ez a mondás közszájon forogni hasonló esetekben, de a Destruction példája mutatta be a legjobban, mit jelent ez a gyakorlatban.
  Damir Eskic nagyon élt a színpadon és ez a többieket is még nagyobb fokozatra kapcsolta. Az új gitáros fazonilag is tökéletesen illik a csapatba: szegecses mellényével és folyamatos headbang-elésével még nagyobbra szította a tüzet a színpadon. Gitármunkája pedig nem csak díszítette Mike játékát, hanem egy külön dimenziót is adott a zenéhez szólóival, sőt olykor egészen ikergitáros témázgatásokig is elmentek, ami eddig ismeretlen fogalom volt a Destruction-nél. Eddig is pusztított egy Destruction buli, de így két gitárral szintet lépett a csapat, ami rájuk is fért.
  
  A bandában már csak Schmier és Mike képviseli a német teuton vonalat, Damir Eskic ugye bosnyák származású, a dobok mögött pedig a kanadai Randy Black ül. Ő is magas színvonalon püfölte a bőröket, adta az ütemeket. A Destruction arcbamászó thrash metaljához nélkülözhetetlenek a feszes, tuka-tuka tempók, ehhez pedig Randy első osztályúan biztosította a talpalávalót.
  A csapat ígérgette, hogy így két gitárral olyan nótákat is le fognak porolni, amiket már nagyon régóta nem játszanak, vagy amelyek egy gitárral nem szólalnak meg igazán jól. Úgy látszik, ez saját headliner programra vonatkozott, mert most az Overkill előzenekaraként egy messzemenőkig tipikus programmal jöttek. Vagyis a slágerparádét adagolták, azokat a számokat, amelyek mindig nélkülözhetetlenek náluk: Curse The Gods, Release From Agony, Nailed To The Cross, Mad Butcher, Dethroned (csak hogy azért az utolsó lemez is beköszönjön), Life Without Sense, Total Desaster, The Butcher Strikes Back, Thrash Till Death, Bestial Invasion.
  Szóval semmi meglepő, de ez a klasszikusokból álló program természetesen így is mészárolt. Sőt, ahogy említettem, a két gitárral néhány számot még meg is csavartak egy kicsit a szólóknál, ami kifejezetten izgalmasnak hangzott. Kőkemény buli volt ez a Destruction-től, ők már a közönséget is maximálisan felpörgették végre. Várjuk a legközelebbi jelenésüket, lehetőleg teljes programmal.
  
  Egy ilyen gyors, szeletelős Destruction buli után bizony fel van adva a lecke. Bobby „Blitz”-éket viszont nem kell atól félteni, hogy ne tudnák megteremteni a hangulatot. Az Overkill nemrég hozta ki The Wings Of War című friss lemezét, amely egyre többször hallgatva egyre jobban tetszik nekem. Az újkori csúcsalkotásukat, az Ironbound-ot természetesen nem éri el, de az azóta született albumok mind tartják az egységes színvonalat. A The Wings Of War sem kivétel. Túl sok meglepetést nem kapunk, csak a jól bejáratott Overkill-metalt, de ők ezt a 60-as éveiket taposva is képesek elképesztő intenzitással színpadra vinni.
  A hatásos introval kezdődő Last Man Standing tökéletes volt indításnak, így hát az új lemezzel robbant be a színpadra a csapat. Az Overkill-t többször is lehetett már látni az utóbbi években a hazai deszkákon, így nem újdonság, hogy az első pillanattól kezdve borzasztóan intenzív, erőteljes a kiállásuk. Ez főképp a két frontarcnak, Bobby „Blitz” Ellsworth-nek és D.D. Verni-nek köszönhető, akik rendkívül határozottan vezényelték a bulit.
  
  Szép lassan merültünk el az életmű pár évvel korábbi, majd egyre régebb részeibe, az Electric Rattlesnake, a Hello From The Gutter, az Elimination és a Deny The Cross erejéig. Ezek szinte kötelező tételek, a közönség vad őrjöngéssel fogadta az újabb és újabb thrash csapásokat, amelyeket persze együtt is lehetett énekelni Bobby-val.
  A kimértebb tempójú, vészjósló hangulatú Distortion az új lemezről egy kis tempóváltást hozott a buliba, ami kifejezetten jól sült el. De ilyen volt a most következő Necroshine is az 1999-es lemezről, az ugyancsak lassú, alattomos tempójával.
  
  Aki egy Overkill koncertre jön, az pontosan tudja, mire számíthat. Bobby magas tónusú, sipító hangja több mint egy órán keresztül azért kihívást jelent a füleknek, pláne azoknak, akik esetleg nem kifejezetten a New Jersey-ből származó csapat koncertjéért érkeztek. De a srácok energiája, a koncert lendülete, a horzsoló gitárriffek és szólók, a vadító dobtempók mind magukkal tudják ragadni a közönséget.
  Itt a koncert közepe felé két ritkábban játszott tétel is előkerült, mindkettő az 1994-es W.F.O. lemezről. Az Under One és a Bastard Nation is működtek ezen a bulin, a srácok pedig folytatták a zúzást a Mean, Green, Killing Machine-nel, a Feel The Fire-rel és a Rotten To The Core-ral.
  
  Jutott még néhány tétel a végére, például az elmaradhatatlan Ironbound és a zenekar ars poeticájának tekinthető Fuck You közepébe ágyazott Welcome To The Garden State. Ezzel egy igazi együttüvöltözős buliszámot írt meg az Overkill az új lemezre, tökéletesen működött élőben is.
  Az Overkill mindig feszes, harapós, erőteljesen szóló, pusztító thrash bulit prezentál élőben. A doboknál Jason Bittner csatlakozása garancia a feszes tempókra és a koncert dinamikus húzására. A két gitáros, Dave Linsk és Derek Tailer munkája is elsőrangú. Előbbi a szólókat prezentálta és a gitárját nyúzta rendületlenül, utóbbi pedig veszett módon adagolta a tempókat, a tőle megszokott módon kipécézve és szuggerálva egy-két embert a közönségből. Blitz és Verni pedig állhatatosan rótták a színpadot, dominálták a deszkákat, ahogy szokták.
  
  Jó pár emlékezetes Overkill koncerten vagyok túl, ez a mostani viszont egy kicsivel mintha laposabb lett volna a korábbiakhoz képest. Nehezen tudom megfogalmazni ennek a mibenlétét. Az biztos, hogy a dalokkal és az előadásmóddal semmi gond nem volt, az új számok is tökéletesen működtek élőben. Talán a hangzás volt egy kicsit torzabb, nem jött át az igazi éle a bulinak. A mélyek túlságosan domináltak, a tiszta, erőteljes megszólalás helyett egy vaskosan búgó hangzást kaptunk, ahol a finom gitárszólók és a dobjáték színesései kissé eltűntek a hangképben.
  A rajongók lelkesen zúztak az újabb és újabb thrash csapásokra, de talán az ilyen minifesztiváloknak valahol az az átka, hogy 2-3 pörgős buli után már hajlamos kicsit elfáradni a közönség, pláne ha már azóta lecsúszott pár sör. Szóval nem mondható, hogy bárgyú téblábolás lett volna a koncerten, de valahogy a hangulat is egy fokkal kevésbé pörgött fel, mint ahogy az egy Overkill buli esetében lenni szokott.
  Természetesen ezek nem komoly mértékű negatívumok, inkább csak nüanszok. De ez is csak azért, mert van pár korábbi összehasonlítási alapom. Aki most látta először Verni-éket (és persze el tudta viselni Blitz hangját), annak bizonyára bejött a hangulat. Viszont akárhonnan is nézzük, úgy érzem, hogy a mai estét a Destruction nyerte. Schmier-ék bulijának hangulata bizony rávert egy kicsit az Overkill-re.


Kulcsszavak:
  overkill     destruction     flotsam and jetsam     chronosphere 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Ingesten és Within Destruction Szegeden

Így készült a Destruction lemez borítója

Két gitárossal érkezik Budapestre a Destruction

Killfest 2019 - Overkill, Destruction, Flotsam And Jetsam

Rockmaraton 2018 - 1. rész

 programajánló: 
2019. október 19.
ZORÁN - ARÉNA 2019 (Papp László Budapest Sportaréna)
2019. október 21.
Miyavi a Barba Negra klubban
2019. október 27.
Street Sects, Fixateur Externe, Der Zunder a Durerben (Dürer Kert - Budapest)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
As I Lay Dying, Chelsea Grin, Unearth, Fit For A King
VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz)
Julian Sas Band
Evanescence, Veridia
Luis Fonsi
FEZEN ´19
Iggy Pop
Rockmaraton 2019 - 2. rész
Rockmaraton 2019 - 1. rész
EFOTT ´19
Steel Panther, Atomic Playboyz
Dead Can Dance
Whitesnake - Flesh & Blood World Tour 2019
 kapcsolódó fotók: 

OVERKILL - 2019. március 11.BARBA NEGRA- KILLFEST TOUR 2019

DESTRUCTION - 2019. március 11.BARBA NEGRA- KILLFEST TOUR 2019

CHRONOSPHERE - 2019. március 11.BARBA NEGRA- KILLFEST TOUR 2019
 kiemelt 
Conan [uk] x Un [usa] x Sixes [usa]
  
Valljuk be, November 7-én egy elég fajsúlyos estének nézhetünk elébe, hiszen visszatér hozzánk a caveman sludge / doom trió CONAN, hogy masszívan legyaluljanak mindenkit, aki ellátogat a Dürerbe ezen az estén

Miyavi a Barba Negra klubban
Street Sects, Fixateur Externe, Der Zunder a Durerben
LIVING-LOVING - Müller Péter Sziámi életHű koncertje
Loudness: heavy metal legenda a Durer Kertben
 friss hozzászólások 

VII. Rogues Of The Seven Seas (Rumproof, Stetl, Zinfield, LochNesz, MegaHertz) (3)
A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 transformers    open air    dave groh    anna&thebarbies    barabás lőrinc eklektric    szabó éva eszter    wrath    funerus    johnny english reborn    verbunk-punk    up in the air    memorial    csempészek    tatu18    newsted    nick mccarthy    cher    neokhrome    brainstorm    death is not glamorous    meshuggah    einherjer    dead kennedys     halle berry    pater sparrow  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2019 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!