beszámoló [fesztivál]  2004. július 31. szombat   16:13

nincsen hozzászólás

  Az idei Nightbreed Fesztivál kapcsán már nagyon korán felcsillant a szemem, hiszen az egyik legnagyobb kedvencem, a Katatonia neve is a meghirdetett fellépők között volt. Aztán sajnos az idén nyári „gyakorlatnak” megfelelően le kellett mondanom a svédek (és a német End of Green) koncertjéről, mivel az összes európai dátummal együtt az ecsegfalvit is törölték az útitervükből. Ezt a szomorú eseményt figyelembe véve különösen nagy örömmel jelenthetem: a fesztivál - s szerencsére ezt is nevezhetjük gyakorlatnak - remekül sikerült, legfőképpen másfél tucat magyar banda áldásos közreműködésének köszönhetően.
  
  1. nap
  
  A műsort a Doomsday zenekar nyitotta egyből egy egész kellemes hangzású koncerttel. Nomen est „omen”: a dobgéppel, három szólógitárral felsorakozó banda muzsikája vérbeli doom metal, öblös hörgéssel és dallamos énekkel is színesítve, s akinek a My Dying Bride neve mond valamit, annak a Doomsday sem csak lyukat zenélt a hasába, pláne hogy eljátszották a britek The Thrash of Naked Limbs című dalát. Engem például ezzel végképp megvettek maguknak, de a saját nótáikra sem panaszkodhattam, fentebb nevezett műfaj nagy kedvelője lévén. Magabiztosan, pontosan alkalmazkodtak mindvégig a gépi dobokhoz, s a vastag gitárhangzás (a hathúrosok közül kettő a legtöbbször ugyanazt játszotta, egymást támogatva, erősítve) is jól esett a fülemnek. Kétség nem is fér hozzá: frappánsan adták meg a felütést a borongós hangulatú zenék kétnapos fesztiváljához.
  
  A Sense of Silence-szel első ízben volt szerencsém találkozni, s engem már most meggyőztek. Talán nem ők voltak a „legkézenfekvőbb” fellépő ezen a fesztiválon, de ez cseppet sem érdekelt, én szeretem azokat a bandákat, amelyeket első hallásra nem tudok egyértelműen kategorizálni, és sok párhuzamot fedezek fel köztük és más zenekarok közt, de ezek egyike sem írja le egyértelműen őket. A Sense of Silence-ben például alternatív elemeket éppúgy felfedezni, mint rockosabb megoldásokat, az énekdallamokban azért bujkál némi darkos íz is, a billentyűjáték kapcsán meg helyenként még a Depeche Mode is eszembe jutott velük kapcsolatban. Nem szorítják magukat korlátok közé, de nem is hivalkodó, amit művelnek, nagyon is egységes, a színpadi ténykedésük pedig odaadó, eleven és lelkes, ezáltal pedig nagyon lelkesítő is, izgalommal tekinthetünk mindannyian a jövőjük felé.

  A stafétabotot a Relikvia vette át tőlük. Náluk sajnos nem volt tökéletes a hangzás, volt némi gerjedés és panaszkodtak az elhangolódott gitárokra is. Szerencsére azért a kiadós program előrehaladtával csak javult a helyzet, s ezzel együtt szépen lassan megjött a varázs is, valahol úgy a koncert harmadánál, habár addigra már túl voltunk egy új nótán, az Arcanum-on és a Kyuss Demon Cleaner-én is. Azért még így is bőven maradt a jóból annyi, hogy csak kellemesen emlékezhessek vissza erre a koncertjükre is, hiszen eztán csendült fel egy másik új dal mellett az Az utolsó forrásnál és a Terra Incognita, a mezőségi népdal, és a legtöbbek által ismert Mozdulatlan hajnal is, amiknek a hangulata még a kánikulai délutánon is körbelengte a Nightbreed fesztivált. Ezért is nagyszerű a Relikvia, mert nemcsak hordozni képesek egy bizonyos atmoszférát, amit aztán vagy elkap az ember, vagy nem, hanem meg is teremtik, át is ruházzák azt a hallgatóra. Csodálatom nem szűnik.
  
  A Sin of Kain tarolt, mint mindig, a közönség pedig a legnagyobb örömmel ajánlotta fel magát célpont gyanánt ehhez. Elég sokat mozgolódik, koncertezik a banda, s láthatóan szeretik is, amit csinálnak: óriási élvezettel zenéltek most is. A gitárgazdag, a billentyűket leheletnyit hátrébb helyező hangzás is inkább a produkció robosztus oldalát domborította ki, hát nem is csoda, hogy nemcsak a színpadon lendültek meg a méretes hajak, és persze az osztatlan siker sem maradt el. A program első fele a korábbi anyag néhány nótáját ölelte fel (Foreword, For You, Howling Sins), aztán a végén a teljes ...of Disharmony EP is terítékre került, középen a legnagyobb kedvencemmel, a Paradox of Fear-rel. A záró Deathrow-ban ugyan egy húrszakadás miatt leállni kényszerültek, de ez az intermezzo sem vont le semmit az előadásuk értékéből, ismét győztesen hagyhatták el a pódiumot.

  A Dying Wish-t nagyon vártam a Gothica-s fellépésük alapján és főleg a vadonatúj dal miatt. A Mist of Void-ot ezúttal is megkaptuk, s nem változott a véleményem: szerintem ez az eddig született legjobb Dying Wish nóta, óriásiak benne az énekdallamok, soha ilyen harmonikusan nem illeszkedtek még össze a hörgéssel, és a vehemens hangszeres alapozás is rendkívül izgalmas. Persze régen sem adtak ki fércmunkát a kezük közül, úgyhogy az egész műsor nagyon sütött, parázs hangulatot teremtettek az olyan nótákkal, mint a Slave to the Night, a Yearning, a The Night Embraces Me vagy éppen a Fragments of the Past. A vége felé még egy kis egyveleget is elővezettek a minél nagyobb teljesség jegyében, úgyhogy igazán kerek kis műsort kaptunk. A Dying Wish erősebb, mint valaha, a Flop, a Kert és az Echoes of Pink Floyd irányából érkezett Dömötör Balázs beszállása amilyen meglepőnek tűnhetett eleinte, annyira megerősítette a csapat sorait, nagyon jó helyen van itt, s bizton merem állítani, remek dolgok vannak készülőben ismét a házuk táján!
  
  Az egész fesztivál egyik legmarconább koncertje következett el a Tesstimony előadásával. Nem győzöm hangoztatni, az újraéledés és a tagcserék folyamán, s persze leginkább az intenzív koncertezés révén roppant profi gépezetté nőtte ki magát ez az együttes, amit most a Nightbreed közönsége előtt is ékesen demonstráltak olyan nagyszerű dalok hibátlan és vehemens elővezetésével, mint a Mankind, a Scars of My Christ, vagy az egyik legnagyobb kedvencem, a Voice from Within. Láthatóan élvezték a méretes színpad nyújtotta lehetőségeket, főleg a két „főmozgónak”, Forray Tom basszernek és Tóth Balázs énekesnek esett nyilvánvalóan jól a tágas pódium. A közönség soraiban a legnagyobb tombolást a telitalálat P. Mobil-feldolgozás, az A Főnix éjszakája váltotta ki, nálam pedig - ahogy az mostanában lenni szokott - az újonnan született Firstborn Chaos vitte a pálmát a fordulatosan bontakozó témáival. A végén jó új szokásukhoz híven feldörgött a Casketgarden zenekarnak ajánlott At the Gates-feldolgozás, a Blinded by Fear is, megkoronázva a nagyszerű koncertet.

  A Holt Költők Társasága nélkül is elég nehéz volna elképzelni egy hazai dark találkozót, nem is maradtak távol szerencsére idén sem. Azt hiszem, a legegyszerűbben a kellemes jelzővel illethetném a koncertjüket, mind a játékukat, mind pedig a hangulatot, amit teremtettek. Mert kellemes magabiztonsággal és odaadással zenéltek és kellemes is volt ezen a kései órán a melankolikus, jobbára dark wave-esként elkönyvelt dalaikat hallgatni. Az ezekben tanyázó borongósság mellett is volt valami olyanfajta szabatosság a játékukban, amitől nem vált „lehúzóvᔠa hangulat, inkább csak merengővé-mélázóvá, s ez kifejezetten jól esett az övékét körbeölelő két morózus előadás között.
  
  Az Ahriman akár a fesztivál nagy vesztese is lehetett volna, ugyanis a fellépésüket óriási vihar kísérte (közvetlenül a kezdésük előtt még szép méretes jégdarabok is megsorozták Ecsegfalvát), szerintem azonban black metal banda lévén ezáltal még emelkedett is a koncert hangulata. A közönség nagy része szerencsére bizonyult annyira kíváncsinak és lojálisnak, hogy legalább a színpaddal szemben felállított ivó ponyvái alól végignézte a műsort, a legelvetemültebbek pedig fittyet hányva égszakadásra, földindulásra a pódium előtt is maradtak. Én inkább az előbbi táborhoz csatlakoztam, s a kiadós eső függönyén keresztül figyeltem lenyűgözve a cikázó villámoktól körbeölelt színpadon daráló bandát. Nem mozogtak túl sokat, de a játékuk minőségi volt, a hangzás is kiszolgálta őket, úgyhogy az elemekkel karöltve könnyűszerrel kardélre hánytak minket. Az Ahriman vérbeli black metal zenekar (egyforma hangsúllyal a stílusmegjelölés mindkét tagján), ráadásul az egyik legrégebbi, legjobb hazai banda a műfajban, s ennek teljességgel megfelelve is teljesítettek: magabiztosan, precízen, erőteljesen, hangulatosan, az előadás tehát önmagában is impozáns volt, a körülmények folytán pedig végképpen különleges eseménnyé emelkedett.

  Az estét az Árnyak koncertje zárta, meglehetősen sok technikai problémával kísérve (a legdurvább a nóta közbeni áramkimaradás volt). Molnár Robi meg is jegyezte, ennyi gondjuk még soha nem volt koncerten, de egyből hozzátette, hogy ez senkit nem érdekel, és valóban minden gondról megfeledkezve zenélték végig a műsoridejüket. Nagy szó, ha egy banda a kellemetlen körülmények ellenére is szórakoztató tud lenni, s az Árnyaknak ez könnyűszerrel sikerült. A slágerprogram (Mutasd az álmod, Vétkeim, Néma üzenet és tsaik) mellett ezért nagyban felelt a rájuk mindig is jellemző humorosság - ezúttal sem mutatkozott hiány poénos megjegyzésekből, meg Metallica-dalrészletekből sem, amik egy idő után már majdnem a beszólásokkal egyforma reakciót váltottak ki. Így aztán még e nem éppen vidám zenéket felsorakoztató rendezvény első napját is jó kedéllyel búcsúztathattuk.
  
  2. nap
  
  A második napon a nyitózenekar szerepét a megújult felállású Ideas vállalta magára, s én pont az első nótájuk közben toppantam be az ebédelésből. A Gothica-fesztiválos fellépésük kapcsán írtam néhány sort a zenekarról, aminek a banda részéről elég komoly visszhangja volt a szigetes fórumukban. Az eseményeket mindenki végigkövetheti ide kattintva, ahol olvashatók azok
  a bejegyzések a volt tag Gabótól, amik alapján én a beszámolómban közlést adtam a csapattal történtekről, Békési László, az Ideas dobosának reakciója az írásomra, és az én erre adott válaszom is. Mivel ez a beszámoló a Nightbreed-ről szól, nem akarok benne olyan dolgokról nyilatkozni, amik nem ide tartoznak, és nem kell feltétlenül szólni róluk (így az egyes zenekarokról alkotott szubjektív véleményem és a velük kapcsolatos tények megítélése közti különbségről sem). Ahogyan azonban a fórumban leírom, ezúttal, miután napvilágot látott a történtekkel kapcsolatban a jelenlegi tagság közleménye is, úgy gondolom, ennek is meg kell kapnia ugyanazt a nyilvánosságot, amit én a másik fél véleményének nyújtottam. Ezért álljanak itt a hírek Békési Lászlótól: „.- A zenekar nem oszlott fel tavaly, idézem: „jegeljük a müködésünket, amíg nem tisztázódik, csillapodik a helyzet körülöttünk”, ebben állapodtunk meg, ugyanis a zenekar jó része felvetette, hogy nem akar már ebben a formában tovább müködni. De hogy ne csesszük szét egyből mindent, így állapodtunk meg. Aztán már nem jöttünk össze, többek között Tibcsy, a gitáros is átment az Agregatorba. - Ezt a időszakot projecteléssel akartuk áthidalni, de mivel érkezett hozzánk egy képzett, nagyon jó hangú énekesnő Zsu személyében, és a rendkívüli tehetséggel megáldott eredeti billentyüsünk Hamburger Feri is visszatért, nem volt kérdéses, hogy mi lesz az IDEAS-szel.” Innentől pedig folytatódjék a beszámoló a Nightbreed-ről. Az elhangzott új nóták alapján az én véleményem (csakis a magam nevében nyilatkozom, ahogyan azt máskor is teszem és hangsúlyozni is szoktam) továbbra is az, hogy változott az Ideas irányvonala, könnyebben befogadható, „szimfonikusabb” a megközelítés, és nekem úgy tűnik, az új énekesnő témái is hajlanak ebbe az irányba. Két feldolgozást is illesztettek a műsorba, egy Nightwish-t és egy Within Temptation-t, melyek közül én az utóbbinak (Ice Queen) örültem. A friss Ideas készített már egy demót, aminek sokat ígér a címe: „Demo of the Next Album” - hamarosan tehát valószínűleg egy nagyobb csokor új nótával is lehet majd otthon ismerkedni.

  Másodikként az Autumn Twilight következett egy roppant meggyőző előadással. Ahogyan a banda is állítja, vegyült az utóbbi időben a zenéjükbe némi dark íz, aminek révén - ezt már én teszem hozzá - még jobb lett a zamata. Többször felidéződött bennem a Fields of the Nephilim neve (főleg a ritmusszekció vérpezsdítő játéka és a dallamos férfi énektémák kapcsán), meg a Cure-é is, akiktől aztán nem kis megelégedésemre elő is vezették az A Forest című dalt. Egy egész lemezanyag is dicséri immáron az Autumn Twilight munkásságát, ami a fesztivál előtti napokban látott napvilágot, s erről is kerültek elő nóták, amelyek közül bennem az Opening Third Eye ragadt meg a leginkább, de az egész koncert üdítő élményként vonult be az emlékezetembe.
  
  A The Dethroners már akkor elégedett mosolyt csalt az arcomra, amikor a beállásban Fates Warning-ot kezdtek pengetni, aztán a két (el is várt) feldolgozással is tovább növelték a szimpátiámat (Anathema - Fragile Dreams, zárásul pedig A Perfect Circle - Judith). Ezekre sem lett volna azonban szükségük, szerintem ugyanis az új frontemberrel valóban megerősödött, laza kiállású, vidáman zenélő banda a saját nótákkal is minden igényt kielégítően remekelt. Kiválóak voltak a nagylemezről megidézett dalok (pl. Athens, Rome) is, de az új szám kapcsán még inkább felcsillant a szemem - ha ilyen pompás dalok születnek a továbbiakban is, a jövőben még magasabbra helyezik majd a lécet! Még The Art of Dethronement-ként szerettem meg ezt a zenekart, de soha ennyire nem tetszett, amit műveltek, mint most, emberileg és zeneileg egyaránt remekül szerepeltek.

  A feketébe öltözött fesztivál állandó színfoltja, a PG Csoport következett. Ők azok, akik a legnagyobb magabiztossággal merhetnek fellépni ezen a dark-goth-black találkozón úgy, hogy egyik nevezett műfajba sem férnek bele. Tudniillik annyira jó zenét művelnek, olyan kedvvel, hogy abba nehéz volna belekötni, annál könnyebb viszont belefeledkezni. Egyszerűen magával ragadja az embert az az ízes, őszinte, játékosságában is komoly hang, ami az övék oly régóta, mind a zenei megoldásokban, mind Jantyik Zsolt konferanszaiban, frappáns dalszövegeiben és kellemes énekhangjában. Utóbbi külön is fényesen csillogott fel a Valahol úgyis...-ban, az egész zenekar hangulatos összjátéka pedig olyan tételekben volt tetten érhető, mint pl. a Marlon Brando, Pocahontas and Me vagy a Félélet, s a végén nem búcsúztak persze Útlevél, fogkefe nélkül sem. Komolyan mondom, kellett is egy ilyen koncert erre a fesztiválra!
  
  Aztán persze a szürkülettel együtt a színpadról hallható zene is ismét sötét tónusokat öltött a Garden of Eden érkezésével. Mondanom sem kell, „szűkebb hazájukban” is igen nagy számú lelkes rajongó fogadta a hazai dark színtér egyik vezető bandáját. Szokásukhoz híven új dalokkal is készültek erre az estére, de ott volt néhány régi „közönségkedvenc” is az EP-ről, és persze Nyúzó Imre félreismerhetetlenül karakteres, „darkosan kedélyes” humora is, ami az én szememben legalább akkora védjegye a Garden of Eden-nek, mint a muzsika és a dalszövegek íze. Ahogyan pedig az ő szájából hangzik az, hogy „It´s a wonderful wonderful life”, na az aztán tényleg ízig-vérig dark. Nem véletlen a banda előkelő státusza, amit elértek, azt csak maguknak köszönhetik, ezért külön is jól esett látni, tapasztalni a megérdemelt sikerüket.
  
  Nem kellett túl szemfülesnek lenni az utóbbi időben ahhoz, hogy a De Facto nagyszerű koncertteljesítményét megismerje valaki, hiszen számos komoly rendezvényen, neves külföldi fellépő előtt is bizonyítottak, így minden érdekelt előtt világossá válhatott a tény: az élő előadásukban a dalaik mindig tüzesebbek, szenvedélyesebbek még a lemezen hallhatónál is. Egészen nyugodt szívvel helyeztem tehát magamban magasra a mércét velük kapcsolatban, de talán még így sem eléggé. A fesztivállal egyidőben jelent meg a vadonatúj De Facto lemez, de a programban nem fukarkodtak a régi ismerősként üdvözölt slágerekkel sem, s a Meghalni a mennyben..., az Új Glória, vagy mondjuk a 999 még a szokásosnál is jobban tették meg a hatásukat. Ismét meglehetősen nagyszámú néző verődött össze, és már az első pillanatban egy emberként álltak a banda mellé, gyakran olyan hangerővel énekelve a szövegeket, hogy csak lestem, s Gyuláék arcán is látszott, hogy nagyon jól esik nekik ez a támogatás. Ha pedig még ennyi sem lett volna elég, hát a koncert közben az első sorokban állókat hátra szorítva a színpad előtt tűzzsonglőrök lenyűgöző mutatványai is tovább fokozták a hangulatot. Az egyik legfényesebb pontja volt az éjszakának a De Facto fellépése.

  A Gire-t vártam az egyik legjobban az egész fesztiválon, és persze, hogy nem csalódtam bennük. Alig öt-hat nótát tudtak csak előadni, még a ráadásdalt sem játszhatták el, de tőlük ennyit látni is megér bármit, és amúgy sem lehet velük olyan sűrűn találkozni, hogy ne kellene nagyon is megbecsülni minden erre nyíló lehetőséget. Az a legnagyszerűbb ebben a bandában, hogy rétegzett, alapos figyelmet érdemlő, összetett és mégis rendkívül súlyos, húzós a zenéjük, így aztán otthon hallgatva sem tud betelni vele az ember, de koncerten is nagyot lehet rá „forrongani”. Forrongott a banda is a színpadon, óriási beleéléssel zenéltek, ami csak megsokszorozta az elhangzó dalokból örvénylő erőt, s ez persze felkapta, magával ragadta az egybegyűlteket is. Egy Aranyhajnal, egy Bábel, egy Törjön testünk vagy egy Nyártáj bárhol, bármikor pillanatok alatt a hatalmába tud keríteni, s nekem eszem ágában sincs ilyenkor tiltakozni! Óriási ajándék, hogy létezik egy ilyen zenekar Magyarországon.
  
  A rendezvény vége felé haladva egy újabb nagy húzónév következett, a Nevergreen. A hazai színtér patinás zenekara nem szokott tévedni vagy hibázni a színpadon, s ezúttal is a szokott színvonalon meneteltek végig a programjukon. A hangzás nem volt ugyan a legtökéletesebb (vagy csak én szoktam hozzá a dörgő pecsás megszólaláshoz az utóbbi két ottani koncert kapcsán?), de így sem kellett félteni a bandát, a közönség hűséges támogatása mellett kifogástalanul sikerült megteremteniük a koncertjeikre mindig jellemező hangulatot. Természetesen szerepelt a repertoárban pár dal az új lemezről (Vérből vér, Ősnemzés, A háború visszatér), de hangsúlyos szerepet kapott az Ámok album is a Soha már, az O, Fortuna, a Mindörökké és a Szerelmed vágya vér gyors változatának elővezetésével, és a kettő közötti anyagokról is szemezgettek pár dallal. A záró nóta címét viszont nem árulom el...
  
  A fesztivált búcsúztató Land of Charon koncertjéhez már egyszerűen nem volt erőm, az átszerelés is hosszúra nyúlt, ráadásul a feltámadt hideg, csípős szél is rendre újabb támadásokat intézett felém, amiknek végül kénytelen voltam megadni magam, belátva, hogy már képtelen volnék befogadni azt a mérhetetlen súlyt és komolyságot, ami a zenéjükből sugárzik. Amint lehet, pótlom a mulasztást!
  
  Lett volna mit siratni az idei Nightbreed-del kapcsolatban, de bennem jobbára csak kellemes emlékek élnek. Amellett, hogy a hazai bandák rendre beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, az a kötetlen, ellazult hangulat is érezhetően hamar eluralkodott a jelenlévőkön, amilyen a jó fesztiválok sajátja, s amely ugyanolyan emlékezetes tud lenni, mint egy-egy kellemes koncert. A Katatonia meg remélhetőleg hamar bepótolja az elmaradt koncertet - talán épp a jövő évi Nightbreed-en? Ha így lesz, ha másképp, egy biztos: jövőre is érdemes lesz felvenni a naptárba az ecsegfalvi utazás időpontját!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: