hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2018. szeptember 21. péntek   13:14
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Sons Of Apollo, Kip Winger acoustic
2018. szeptember 17, Barba Negra Track

  Nem véletlenül van az ismert magyar mondás a több dudásról, meg a csárdáról. A keményzene világán belül egyre-másra alakultak különféle supergroup-ok, all-star válogatottak, projektek, amelyeknek papíron óriási durranásnak kellene lennie a tagok elsőligás zenészi, dalszerzői voltát tekintve. De gyakorlatilag kivétel nélkül középszerű, legjobb esetben is csak becsületes iparosmunkának titulálható zenéket adtak ki az egyébként topkategóriás zenészekből verbuválódott, ilyen-olyan formációk. Én legalábbis egyetlen ilyen „all-star” csapatot sem tudnék megnevezni, akik tényleg valami maradandót tudtak volna közösen alkotni.
  Így az egyszeri zenehallgató már csak legyint a nagy csinnadrattával beharangozott sztárparádékra, nagy összeborulásokra – pláne hogy az ilyen formációk nem is szoktak túlságosan tartósak lenni, a tagok saját (nyilvánvalóan nagyobb múltú, sikeresebb, ezáltal anyagilag is jövedelmezőbb) zenekarai, elfoglaltságai mellett. A Sons Of Apollo megalakulása se villanyozott fel jobban, mint bármely más hasonló. Pedig olyan arcok, mint Mike Portnoy (ex-Dream Theater) a doboknál, Billy Sheehan (Mr. Big, Steve Vai) basszusgitáron, Ron „Bumblefoot” Thal (ex-Guns N´ Roses) gitáron, Derek Sherinian (ex-Dream Theater) a billentyűk mögött, kiegészülve Jeff Scott Soto-val (Journey, Talisman, Axel Rudi Pell) ének fronton, igencsak meggyőzőnek tűnnek. De hány ilyet hallottunk már...
  
  A csapat viszont a Psychotic Symphony című debütalbummal megmutatta, hogy ők komolyan gondolják ezt a zenekarosdit. A rock/metal műfajban azonban minden élőben dől el, így a banda a Barba Negra Track-ben bizonyíthatta életképességét a magyar közönség előtt. Egy hónappal végül halasztásra került a buli az eredetileg tervezetthez képest, de ez pont kapóra jött ahhoz, hogy egybeszervezzék az eseményt Kip Winger akusztikus estjével. Így a közönség egy jeggyel két koncerten vehetett részt, még ha azok zenei világa és hangulata meglehetősen távol is állt egymástól.
  Kip Winger ugyanis most nem rockos formában, hanem akusztikusan mutatta be életműve fontos állomásait. Így ez egy nyugis, teadélután jellegű előadás volt, ami egy közvetlenebb hangulatot is eredményezett a közönséggel. A gitáros/énekes egy perkással kiegészülve prezentálta a Winger életmű legfontosabb darabjait, gyakorlatilag mindegyik korszakukat megidézve. Saját szólószerzeményei közül emlékeim szerint csak a nyitó Cross és a keleties hangulatú Free hangzott el.
  Talán nem mindenkinek feküdt (pláne a Sons Of Apollo előtt) ez a kis könnyed prüntyögés, emiatt nem biztos, hogy jó ötlet volt az egyébként logikusnak tűnő egybeszervezés. De Kip Winger olykor megvillantott humora, jópofa sztorizgatásai és nem utolsósorban elsőrangú énekteljesítménye azért mégis megtalálta az utat a megjelentek szívéhez.
  
  Pláne, amikor az egyik dalhoz a közönségből keresett közreműködőt az együtt énekléshez. Elhiszem neki, hogy ezt komolyan gondolta, ehhez a baráti szellemű, tényleg rendkívül közvetlen hangulatú előadáshoz még passzolt is volna a dolog. De – érthető okokból – igazán senki nem nyújtózkodott, hogy ennyi ember előtt egy Kip Winger kaliberű énekessel énekeljen duettet. Végül egy olyan arcot szúrt ki a tömegben Kip és invitált fel a deszkákra, akit ismert és aki ha jól emlékszem, a horvát Animal Drive zenekar énekese volt. Nem hinném, hogy ő direkt beépített ember lett volna erre a célra, de igazából mindannyian jól jártunk ezzel a választással, mert a srác elsőrangú énekteljesítményt nyújtott Kip mellett. Azért a rágóját igazán kiköphette volna előtte...
  Talán mágikusabb hangulat lengte volna körül Kip Winger akusztikus estjét egy szűk kis klubban, célirányosabb közönség előtt, de így is figyelemreméltó előadást hallhattunk. Többen énekelték a szövegeket, szóval a Winger életmű ismerői szép számmal képviselték magukat.
  
  A Sons Of Apollo esetében biztosak lehettünk abban, hogy mindegyik tag nagyon oda fogja tenni magát, hiszen kiváló képességű zenészekből állt össze a csapat. Abban is biztosak voltunk, hogy az összjáték és a kémia is működni fog közöttük. De hogy mennyire lesz öncélú, mennyire lesz túlzásba forduló villogtatás, amit prezentálni fognak nekünk, az maradhatott esetleg kétséges. Az ilyen sztárparádék általában itt buknak el.
  Hogy ezek a tagok tényleg nem fognak kispályázni, arról már ott megbizonyosodhattunk, hogy Ron „Bumblefoot” Thal és Billy Sheehan egyaránt duplanyakú hangszerrel vonult ki a deszkákra. Mi több, Derek Sherinian is két szemben álló szintetizátort bűvölt a két karjával, szóval ő se maradt ki a duplázásból. A lehengerlő teljesítményhez kellett még Mike Portnoy magával ragadó dobjátéka és Jeff Scott Soto egészen kivételes fanatizmusa.
  
  A banda természetesen a saját kiadványát, a Psychotic Symphony-t vitte elsősorban a színpadra, de volt némi kikacsintás a Dream Theater, a Queen és a Van Halen felé is. Ezekből a dalokból arra jöhettünk rá, hogy a Sons Of Apollo áll talán a legközelebb ahhoz az eddig ismert all-star projektek közül, hogy valóban képes legyen kerek egészben gondolkozni, szó szoros értelmében vett dalokat írni. Mégpedig olyan módon, hogy a zenei bűvészkedés és a technikás megoldások tömkelege ne tűnjenek felesleges sallangnak a zenében. Úgy tűnik, mégis lehetséges, hogy a dudások közösen fújják a dudát abban a bizonyos csárdában. Persze azt azért várjuk meg, mindez hosszú távon is működni fog-e...
  Apollo a zene és a művészet istene volt, ennél találóbb „felmenőt” nem is találhatott volna a társulat a saját megnevezéséhez. Hiszen ez a mostani előadás tényleg maga volt a nagybetűs zene, a művészi produkciók sziporkázása mindegyik poszton. A baj pont az volt, hogy mindig és mindenhol történt valami kis geg, fricska a színpadon és képtelenség volt mindegyik zenészre egyszerre figyelni.
  
  Így kénytelen-kelletlen lemaradt a néző egy-egy Mike Portnoy pörgetésről, grimaszról, dobverő hajigálásról. Vagy Billy Sheehan egy-egy basszusfigurájáról. Vagy Bumblefoot gitárbűvöléséről. Vagy Derek Sherinian ujjainak pókszerű futkosásáról a gitárnyakon billentyűkön. Vagy ahogy Jeff Scott Soto hergelte és fanatizálta a többieket. Persze látvány így is volt bőven, de annyi apró nüansz történt ezen a koncerten a színpad minden szegletében, hogy ha netán valaki épp elcsípte egyiket-másikat, biztosan elmosolyodott tőle.
  A legnagyobb lángon mindenképpen Jeff Scott Soto égett, ő szinte önkívületi állapotban pörgött és énekelt a színpadon. Minden egyes gesztusával átélte a zenét. Hasonlóan vehemensen játszott Ron „Bumblefoot” Thal, aki nagyokat headbang-elt az egész koncert folyamán. A gitárja szólhatott volna picit hangosabban, bár mivel (ahol én álltam) az összkép szinte tökéletes volt, még az általában háttérben búgó basszusgitárt is jól lehetett hallani, így panaszkodni sincs okom.
  
  Billy Sheehan zabolátlan játékát és hasonlóan jellemezhető karaterét én mindig is nagyon szerettem. Most talán egy kicsivel jobban keretek között játszott az olyan korábbi, improvizatív zenésztársaihoz képest, mint Steve Vai vagy Tony MacAlpine bandájában, de így is bőven volt lehetősége megcsillogtatni a tudását.
  Mike Portnoy-ra meg a „zenebohóc” kifejezés illik a legjobban. Mindig majomkodott valamit, szórakoztatta a közönséget, pörgette-forgatta a dobverőit. Vagyis mindig csinált valami olyat, amivel mosolyra fakaszthatta a hallgatóságot. Derek Sherinian alapvetően visszafogottabb figura, de olykor rá is hárult némi reflektorfény, némi szólólehetőség. De a többiek ugyancsak kaptak pár szólóblokkot a koncert folyamán.
  
  Persze akárhogy is nézzük, egy ilyen intenzív, technikás, szólóblokkokkal és hangszerkezelési csemegékkel fűszerezett előadás hosszú távon fárasztó. Ugyanis egy hasonló progresszív metal banda koncertje nem csak egy könnyed hallgatnivaló, hanem bizony agymunka, komoly összpontosítás is szükséges az igazi élményhez. Egy slágeres heavy metal elhallgatható 2-2,5 órán keresztül is, egy ilyen összetett zene viszont 1-1,5 óra után már megterhelő lehet.
  Itt is már épp kezdett volna fáradni a közönség, kezdtük elérni a „kellemesen elég volt” állapotot, de Jeff Scott Soto pont ekkor volt képes az utolsó energiákat is mozgósítani. Ilyen egy vérbeli, született frontember. Még olyat is megcsinált, hogy a közönségen végigsétált éneklés közben, illetve mikrofon nélkül, teli tüdőből biztatta éneklésre az egész Track-et. Ez újra felvillanyozta a hangorkánban lassanként elfásuló közönséget, így a koncert zárása tökéletesre sikerült.
  
  A Sons Of Apollo ma bizonyította, hogy nem kell leírni az all-star szupercsapatokat, olykor tényleg lehetséges, hogy azt kapjuk tőlük, amit a tagok előélete alapján elvárunk. Itt mindenki a legjobbját adta és képes volt a saját zenei világát, művészeti elképzeléseit bedobni a közös kalapba olyan módon, hogy ezek a hatások ne kioltsák, hanem erősítsék egymást.
  Mivel ezt az óriási színpadi lelkesedést még most meg kéne örökíteni, illetve tényleg probléma, hogy egyszerre nem lehetséges az összes tag villantására figyelni, ezért egy élő DVD-t kiadni legyetek szívesek...
  


Kulcsszavak:
  sons of apollo     kip winger 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Sons Of Apollo, Kip Winger a Barba Negra Track-ben

Kip Winger a Sons Of Apollo speciális vendégeként lép majd fel szeptemberben

Szeptember 17-re halasztódik a Sons Of Apollo koncertje

Akusztikus szettel érkezik hazánkba Kip Winger

Sons Of Apollo: klippremier, augusztusban koncert

 programajánló: 
2018. december 18.
Pretty Maids: december 18-an a Barba Negra klubban
2018. december 19.
José Carreras nagyszabású gálakoncertje a Papp László Arénában (Papp László Budapest Sportaréna)
Budapesten ad koncertet Carreras (Papp László Budapest Sportaréna)
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Within Temptation, Beyond The Black
Marillion
Nightwish, Beast In Black
Vinnie Moore
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt
Dan Patlansky
Powerwolf, Amaranthe, Kissin´ Dynamite
Infected Rain, Over My Dawn
Tarja, Stratovarius
Hammerfall, Armored Dawn
Kataklysm, Hypocrisy, The Spirit
FEZEN ´18
Rockmaraton 2018 - 2. rész
 kiemelt 
Sirenia: szimfonikus metal lemezbemutató tavasszal
  
Jövő tavasszal önálló turnén érkezik Budapestre a Sirenia: bár az őszi koncertdátumok közé nem került be Magyarország, március 12-én személyesen is bemutatja friss lemezét Morten Veland gothic metal zenekara a Dürer Kertben

Téli Fekete Zaj Fesztivál a Dürer Kertben
IAMX 2019-ben a Durer Kertben
Pretty Maids: december 18-an a Barba Negra klubban
The Iron Maidens: Maiden tribute 2019-ben a Durerben
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 eradication    the unknown    fading circles    stonedirt    kylesa    hó márton és a jégkorszak     a kutya vacsorÁja     hatesphere    monstrosity    hierophant    rage        pozvakowski    manu chao    abracadabra    jávorszky    warwick    twenty-eight ways to bleed    night demon    chaos of disorder    michel gondry    alesana    battle: los angeles    suicide silence    kip winger  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!