szerző: TompiJason Webley, Hypertér 2004 június 2, Vörös Yuk
Akármennyire is szeretem a Vörös Yukat, a rózsaszínre festett korlátjával, a földtől a plafonig pakolt erősítőivel, és a falak mentén végig húzódó csöveivel együtt, valahogy olyan idegennek tűnt Jason Webley előadása ebben a közegben. Az Ő zenéje sokkal inkább való egy régies, kopott kiskocsmába, ahol a söröskorsókat az asztalhoz csapkodva dalolhat az ember ezzel a harmonikás zenebohóccal. Persze, tudom, hogy ezt az utópisztikus elképzelést lehetetlen lett volna megoldani, és így is egy fantasztikus élménnyel lehettet gazdagabb a sajnálatosan kisszámú publikum.
Mielőtt azonban rátérnék a seattle-i trubadúr műsorára, hadd ejtsek néhány méltató szót az instrumentális phszihedéliában utazó Hypertér fellépéséről. Második alkalommal volt szerencsém Hozzájuk, és ez a koncertjük szerintem sokkal jobban sikerült, mint amikor a Magura előtt láttam Őket. Persze ebben komoly szerepet játszott az is, hogy ezúttal minden hang meglehetősen tisztán szólalt meg, és így nem egy zajmasszából kellett kihámozni a dalokba rejtett apró kis díszítéseket, progresszív elemeket. Ezekből pedig hál Istennek nincs hiány, köszönhetően annak, hogy az együttes tagjai szemlátomást remek barátságban vannak a hangszereikkel. Ennek tökéletes, kézzel fogható” bizonyítéka az Utak című szám, amelyben egy nagyon szép dallam váltakozik egy elég horzsoló riffel, végig mozgásban tartva a nótát. Említhetném még a lányok kedvenceként felkonferált Seherezádét is, amely keleties dallamaival és ütemeivel varázsolta el a jelenlévő néhány nézőt. Kár, hogy ilyen kevesen látták a zenekart, ajánlom Őket azoknak, akinek a Colorstar/Másfél/VHK hármasból egy is jelent valamit, adjon egy esélyt a Hypertérnek.
Mivel a programfüzetben szereplő Karabély távolmaradt az eseménytől a ska rajongók bánatára, egy rövid színpadi csupaszítást követően színpadra lépett Jason Webley. Nem szórakozott sokáig a mikrofonokkal, meg a technikai berendezésekkel, levette a ballonkabátját, fölkapta a harmonikáját, és egy rettenetesen csúnya maszkban elkezdett táncolni, énekelni. Miután befejezte első dalát, megvált az állarcától és nagy vidáman üdvözölte a Vörös Yuk közönségét. Természetesen mindenki vigyorogva nézett és kereste a szavakat, de a döbbenet és a röhögő görcs akkor vált teljessé, mikor hősünk előkapott valahonnan egy jól megtermett plüssrépát (!), és arra kért minket, hogy fejezzük ki tiszteletünket és imádatunkat a Nagy Répa felé azzal, hogy közelebb megyünk hozzá. Hát lehet ellenállni egy ilyen kérésnek?
Majdnem mindenki a korláthoz ment, és Mr. Webley már játszotta is tovább sajátságos zenéjét, amely hol tangó, hol keringő, hol bajor sördalok ritmusára ingadozik a fékeveszett bolondozás és gyászos szomorúság között. Ez a muzsika valahogy annyira természetes és bizarr egyszerre, hogy nyugodtan lehetne tökéletes talpalávaló egy olyan bulin”, mint mondjuk a temetkezési vállalkozók szakszervezeti majálisa. Igaz, Jason nem egy Leonard Cohen, de ehhez a hangulathoz sokkal jobban illik az Ő rekedtes, Viszockíjra, vagy Tom Waitts-re emlékeztető énekhangja. Harmonikáján felszabadultan, gyakran egy kézzel játszott, másik kezével pedig egy aprópénzzel megtöltött műanyag flakont rázva adta a ritmust saját magának. Nagyon sajnáltam, hogy gitárt csak egyszer, az Icarus alatt ragadott, mert így nem hallhattam több dalt az új lemezéről, a We Are Only Just Beginning-ről, amelyen a hathúros hangszernek meglehetősen fontos szerep jutott.
Mindegy, így sem unatkoztunk, mert mindig történt valami. Egyszer például kijött a közönség közé, elhúzott egy asztalt a gyanútlanul iszogató vendégek elől, fölpattant rá, és előadta a Youve Got To Dig It Out című dalát. Ha pedig úgy gondolta, hogy nem elég jó a hangulat akkor felfújt egy lufit, vagy a közönségnek adta a flakonját, hogy játszanak vele”.
A pálmát egyértelműen a záró Drinking Song vitte el. Mivel az Előadó Művész Úr szerint a közönség nem volt elég hangos és részeg, felajánlotta, hogy ingyen berúgatja a tisztelt nagyérdeműt. Kulcsszavak voltak ezek, mert egy pillanat alatt mindenki a színpad előtt termett, és Jason tolmács segítségével adta az utasításokat. Az ég felé kellett tartanunk a mutatóujjunkat, és úgy nézni azt, hogy tizenkettőször forduljunk körbe saját tengelyünk körül. Miután így jól berúgtunk - de legalábbis elszédültünk - egymásba kapaszkodva együtt elénekelhettük még egyszer az említett dalt, és másodjára határozattan jobban sikerült, mint az első próbálkozás. Sajnáltam, hogy az ezt követő közösen előadott népdal nem sült el túl jól, és kurtán-furcsán lett vége a koncertnek. Igaz, így is széles mosollyal az arcomon indultam el hazafelé, reménykedve, hogy látom még valaha ezt a harmonikás zenebohócot, valahol egy régies, kopott kiskocsmában
10:38
