hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [buli]  2018. július 27. péntek   04:25
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Judas Priest, Ordog
2018. július 24, Papp László Sportaréna

  A régi nagy heavy metal zenekarok esetében már eljött az idő, hogy minden egyes fellépésük, előfordulásuk kötelező jellegű esemény legyen, hiszen nekik már bármikor benne van a pakliban, hogy egyszer csak befejezik a karrierjüket (rosszabb esetben valamilyen haláleset vet véget meglepetésszerűen a történetnek). Ezért az olyan zenekarok, mint a Black Sabbath, Iron Maiden, Judas Priest, stb. magyarországi fellépései különös fontossággal bírnak a hazai rajongók szemében.
  A Judas Priest – bár a heavy metal, mint műfaj, illetve annak külsőségeinek és jellegzetes zenei paneljeinek megalkotásában toronymagasan az egyik legfontosabb szerepet játszottak a Black Sabbath mellett – sose vált azzá az igazi óriássá, akiknek a nevét égen-földön ismerik a műfaj határain túl. Sok oka lehetett ennek – lehetett volna ügyesebb menedzsment, talán nem mindenhol voltak jelen a „jókor, jó helyen” effektusban, stb. –, amibe itt most nem érdemes belemenni, de ettől függetlenül a magyarországi heavy metal rajongóknak fontos esemény volt a 2018. júliusi fellépésük az Arénában.
  
  Nem csak a fent említett okok miatt, vagyis hogy ki tudja, hány év van még Halfordékban (mi több, K. K. Downing és most már úgy tűnik, Glenn Tipton számára is véget ért a sztori), hanem azért is, mert ők még ma is képesek bivalyerős, önmagukat hallgattató, slágergyűjteménynek számító új lemezzel jelentkezni. Az idén megjelent Firepower ugyanis ilyen, de nekem a 2014-es Redeemer Of Souls is ugyanez a kategória. 70 körüli életévvel ilyen élettel teli, harapós heavy metalt játszani nagyon nem semmi!
  Ahogy az sejthető volt, hiába a Judas Priest a legfontosabb nevek egyike a heavy metalban, az ő fellépésükön nem a „nagyközönség” jelenik meg, mint mondjuk a Metallicán, ahová boldog-boldogtalan elmegy. Itt tényleg csak azok voltak jelen, akiknek jelentett valamit a Judas Priest és az ő életművük. Ennek megfelelően az Aréna fele bátran leválasztható volt, a megmaradt résznek az oldalában húzták fel a színpadot és ez elé helyezkedhetett el a közönség az álló- illetve ülőhelyekkel. Még ha cikinek is tűnik az Aréna félház, az azért viszonylag kellemesen megtelt és az a jelenlegi állapot, amely a budapesti klub- és az aréna helyszínek közötti csarnok hiányáról szól, keretek közé szorítja a rendezvényszervezést.
  
  Az előzenekari szerepet az Ordog kapta meg, akik nem voltak túl nyilvánvaló választás a Priest elé, sőt igazából egyáltalán nem voltak jó választás. A javarészt idősebb, 40-60 körüli közönség nagyon nem tudta hova tenni a csapat kissé elvont, nehezen bekategorizálható zenéjét, így inkább az értetlen bámulás jellemezte a nézőteret, mintsem az önfeledt hangulat. Akárhogy is van, a jelenlévők szimpátiáját azért biztosan megnyerte a csapat, mert Vörös Andrásék hihetetlen szerényen adták elő magukat, nem titkolták, hogy nekik is óriási élmény a Judas Priest előtt játszani, ennek megfelelően az egész előadás alatt nem lehetett levakarni a vigyort az arcukról.
  Az sem segítette a helyzetüket, hogy borzasztóan gyengén, erőtlenül, halkan szólalt meg a csapat (ez kb. a koncertjük felénél állt helyre), illetve a nem annyira „felhasználóbarát” ritmusképletek mellett András hangját sem éreztem kiemelkedőnek a mai nap. Egy olyan koncerten, ahol Rob Halford váltja őket, ez egyértelműen kevés, de az is igaz, hogy az idegen közeg ellenére mégis sok volt a magasba lendülő kéz, az elismerő taps és itt-ott a közös éneklés. Szóval amit tudott, megtett az Ordig, de ez az este egyértelműen Halfordéké volt.
  
  Mondhatnánk, a Priest nem bízott semmit a véletlenre, ahogy a hozzájuk hasonló nagy veteránoknál ez lenni szokott, de bizony közel sem egyértelmű programmal érkezett hozzánk a banda. Vagyis nem csak a slágerparádét hozták el számunkra, néhány új nótával fűszerezve, hanem bátran nyúltak a ritkábban játszott szeletéhez is az életműnek.
  A koncertet természetesen az új lemez bivalyerős címadó dala, a Firepower indította az útjára. Egyszerűen letaglózó volt, mennyire erősen, tisztán, arányosan szólalt meg a koncert, ez nem csak hangulatot dobta meg, hanem a régebbi dalokat is, amelyekhez ez a vastag hangzás még többet hozzátett. Az olyan számok, mint a Grinder, a Sinner vagy a The Ripper szintén egészen mainak tűntek ezen az estén, pedig olykor 40 éves (!!!) dalokról van szó. Becsempésztek persze 1-1 új nótát is a régiek közé, mint a Lightning Strike-ot az új lemezről. Abszolút működtek ezek a szerzemények is, sőt ahogy láttam, némelyek ugyanúgy énekelték, mint a régi slágereket. A Firepower albumnak természetesen mindenképpen helye volt ezen az estén, de én örültem volna 1-2 Redeemer Of Souls lemezes nótának is, a 2015-ös FEZEN koncertjükön azok ugyancsak nagyon működtek.
  
  Így a koncert első felében szórták el az igazi meglepetés / különlegesség nótákat. Ilyen volt a Screaming For Vengeance lemezes Bloodstone és az 1978-as Stained Class-ról a Saints In Hell. Azért egyértelmű, hogy ezek a kevésbé közönségkedvenc nóták nem pörgették fel a hangulatot, de óriási élmény és egyben ajándék voltak azoknak, akik mélyebb ismerői voltak a Judas Priest életműnek.
  A Turbo Lover nem ritkaság élőben, ezt persze együtt énekelte a közönség, de a Tyrant 1976-ból vagy a lassú dalnak számító Night Comes Down a Defenders Of The Faith-ről már azok voltak. A legnagyobb kérdés természetesen az volt, hogy a 70 felé közelítő Rob Halford hogyan bírja a strapát, mind állóképességben, mind a hangszálait tekintve bírja-e az iramot. Hát azt kell mondjam, Halford valóban megsüvegelendő teljesítményt nyújtott. Nagy átéléssel járkálta körbe a színpadot és átszellemülten énekelt. Nem is akárhogy, hanem úgy, ahogy arra csak ő képes. Nem kell a fénykorára gondolni természetesen, de több, mint meggyőző teljesítményt nyújtott az öreg. Persze tolták alá ezerrel a visszhangot és az egyéb sávokat (ami különösen a Tyrant-nél volt feltűnő), szóval volt csalás bőven, de Halfordon látszott, hogy nem alibizni akar, hanem bevállalta a legvadabb énektémákat is.
  
  Rajta kívül a két gitáros a központi szereplő a Judas Priest-ben, akik közül ugye ma már egyik sem eredeti tag. Így, hogy Tipton kényszerű hátralépése után Andy Sneap ugrott be segíteni, Richie Faulkner-nek kellett előlépnie főszereplővé. És meg kell mondjam, nagyon jól állt neki. Richie szorgos nebuló volt az elmúlt években, mostanra sikeresen megtanulta az összes leckét, mit jelent a Judas Priest gitárosának lenni. Nem véletlenül őt vették be Downing távozása után.
  Richie hozta az összes pózt, az összes jellegzetes Priest mozdulatot, ami nélkül lehetetlen lenne elképzelni ezt a zenekart a színpadon. Rendkívül elegánsan, magától értetődően játszott, egyszerűen lubickolt ebben a szerepben. Így viszont a gitárszólók döntő többsége is neki jutott, Andy talán egy 30%-ban vállalt ebben részt.
  Szóval azt kell mondani, Richie Faulkner kiállása önmagában is eladta a bulit, azonban amibe rossz belegondolni, hogy legendás gitárduóként ezután már nem láthatjuk a Priest-et. A Tipton / Downing időszaknak mégiscsak az volt a sava-borsa, hogy a két gitáros egyenrangú félként, egymást kiegészítő társként létezett a deszkákon, mostanra viszont ez az idő elmúlt.
  
  A többiekről túl sokat nem lehet elmondani. Ian Hill-nek szokás szerint odapillanatragasztózták a technikusok a csukáját a színpadra, egy millimétert sem mozdult el a megszokott helyéről az egész koncert folyamán. De hát őt így ismerjük. A basszusa viszont nagyon szépen, arányosan szólt. Scott Travis dobmunkája pedig továbbra is remek motorként hajtja a Judas-t. Nem dobolt túl látványosan (ma legalábbis nem volt szembeszökő az ő teljesítménye), de fontos része volt a koncert sikerében.
  A színpadi látványban sem volt hiány, hol látványos vetítést láthattunk, hol az adott szám videoklipjét, hol pedig azzal a lemezborítóval vezették fel a számot, amelyet megidézni szándékoztak.
  
  Innentől már elsősorban a szó szoros értelemben vett slágerek következtek, vagyis a közönség is ekkortól pörgött fel a legjobban. Igazi pörgős szám volt a Freewheel Burning, a Rising From Ruins pedig az új lemezről hangzott el, de állítom, hogy az egyik csúcspont volt a mai estén. Óriási nóta és egyszerűen elementáris erővel szólalt meg. Azt sajnáltam, hogy a hasonlóan óriási potenciállal bíró új számokat, mint a Never The Heroes vagy az Evil Never Dies, ma nem vették elő.
  A régi idők kedvencei közül olyanokat hallgattunk még, mint a You´ve Got Another Thing Comin´, a szokásos színpadra motorozással indító Hell Bent For Leather és az ikonikus Painkiller.
  Persze ez a leginkább torokgyilkos nóta a Priest életműben, de Halford javára legyen mondva, itt sem alibizett semmit. Nyilván nem szabad elvárni a fiatalkori teljesítményt tőle, de ömlöttek belőle a visszhangozott sikolyok, ahogy az kell. A szélvész erejű nóta a közönséget is lendületbe hozta, különösen az, hogy ha már Glenn Tipton nem lehetett közöttünk, a háttérvetítésben azért megidézték a veterán gitárost.
  
  Pontosabban nem volt olyan evidens, hogy Glenn-t nem láthatjuk ma, mert a turné legtöbb állomásán, pár utolsó dal erejéig, amelyek könnyebb gitártémákkal vannak felruházva, még csatlakozni szokott társaihoz az öreg. Budapesten viszont ez sajnos kimaradt, így továbbra is Faulkner és Sneap vezették elő a ráadást. Lehetnék rosszmájú, hogy Budapest úgy látszik low budget a zenekarnak, de persze nem erről van szó, és hát remélem nincs komolyabb, egészségügyi jellegű háttere a dolognak.
  A ráadásban a Metal Gods-ot kaptuk meg, amely szintén egy ikonikus nóta. Halford az egész koncerten a szokásos „Halfordos” öltözékekben jelent meg, nem vitás hogy ő az igazi Metal God. Tipton azért mégis hiányzott a deszkákról, különösen ebben a dalban. Az a jellegzetesen szóló, összekeverhetetlen pengetés a Metal Gods-ban, azt csak ő tudja csinálni. Andy Sneap-pel ez a dal nem hangzott ugyanúgy.
  
  Jött még az ugyancsak közönségkedvenc Breaking The Law, amelyet természetesen énekeltek a rajongók is. Szerencsére ennek a videóját nem vetítették le a háttérben, mert a metal történelem talán valaha volt leggagyibb klipjéről van szó. Zárásként pedig a „táncolósnak” mondható Living After Midnight-ot kaptuk meg, ezzel zárult a Judas Priest 2018-as magyarországi fellépése.
  Bár adná magát, hogy Tipton és Downing hiánya miatt felemás élménye legyen a hallgatóságnak, de ezt az előadást egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Andy Sneap-ről lerí, hogy csak kisegítő státuszban van jelen, Richie Faulkner viszont felnőtt a feladathoz, hogy egy személyben helyettesítse Glenn Tiptont és K. K. Downing-ot. Azt hiszem mondanom sem kell, ez mekkora dolog! Rob Halford pedig szívét-lelkét kiénekelte, igazi frontembere volt a csapatnak.
  Nem tudom, mit hoz a Judas Priest jövője, lesz-e még lemez, lesz-e még turné Tipton nélkül. Azért a jelek szerint temetni nem kell a bandát, de ha esetleg mégis véget érne valamikor a történet, bátran lehetne mondani, hogy a csúcson hagyják abba. Egy ilyen koncert után és két olyan album után, mint a Redeemer Of Souls és a Firepower, efelől kétség sem lehet.
  


Kulcsszavak:
  judas priest     ordog 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó helyszín: 

Papp László Budapest Sportaréna

 kapcsolódó cikkek: 

Itt egy új videó a ma fellépő Judas Priest-től

K.K. Downing csődben: már 136 Judas Priest szerzeményének jogdíját árulja

Judas Priest: Glenn Tipton ismét színpadon állt

Fonogram díjat nyert az Ordog

Judas Priest: új szöveges videó
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Sons Of Apollo, Kip Winger acoustic
FEZEN ´18
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
Bullet for My Valentine, Asking Alexandria, Caliban és a többiek
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
 kiemelt 
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Durerben
  
A legendás NYC hardcore csapat, a Pro-Pain lassan már haza jár hozzánk

Infected Rain + Over My Dawn novemberben a Blue Hell-ben
Avantasia- Moonglow World Tour 2019 - Budapesten is
Death Of Roses European Tour - Tony MacAlpine a Durerben
Kollaps [AU] x UEUM
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 vallenfyre    deranged    jerry lee lewis     csata: los angeles    szex és new york 2.    curse this ocean    the kolin    the rotted    osonó poszáták    eddie murpy    tűzzománc    pilinszky jános    axe to fall    seth rogen    ensign    tornűr    kalapács    anjou lafayette    mentor    demoscene    refused    az adósság    odett és a go girlz    leander risingleander    lamm dávid  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!