hosting: Hunet
r36
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2018. április 7. szombat   10:29
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Metallica, Kvelertak
2018. április 5, Papp László Sportaréna

  Rocktörténelem. A 2018-as magyarországi Metallica koncert mellé teljesen magától értetődően és túlzás nélkül biggyeszthetjük oda ezt a jelzőt. Nem csak arról van szó, hogy a világtörténelem valaha volt legnagyobb és legfontosabb heavy metal bandája 2010 után ismét eljutott Budapestre, hanem az a műsor és az a show amit előadtak, valóban olyan esemény, amiből csak egy adatik egy (vagy több) évtizedben.
  A Hetfield, Ulrich, Hammett, Trujillo alkotta társaságot természetesen divat utálni, mint bármely olyan metal csapatot, akiknek „volt pofájuk” kitörni a 300 férőhelyes, húgyszagú klubokból, de ez a mai koncert egyrészt fityiszt mutatott minden fanyalgónak és lesajnálónak, másrészt tökéletesen bemutatta, miért is a legteljesebb mértékig indokolt az, hogy a Metallica legyen a világ legnagyobb metal bandája és nem más.
  Tudjuk, hogy a Metallica háromszor ekkora befogadóképességű helyen is képes lenne teltházat produkálni, de ez a mostani turné szándékosan az arénákba „húzódott vissza” (!!!) a stadionokból, és a körszínpados elrendezés is sokkal emberközelibb, közvetlenebb hangulatot és kapcsolatot varázsolt a zenekar és a rajongók közé. Persze mindez azt eredményezte, hogy szó szerint perceken belül elfogyott az összes jegy kerek egy évvel az esemény előtt. Ez annyira szó szerint igaz, hogy a saját történetemet mesélem el:
  
  Aznap, amikor elkezdődött a jegyárusítás, reggel 10 órától nyíltak meg az online kasszák. Kb. 9:30-kor nyomtam meg a „bejelentkezés” gombot a Ticketpro oldalán. Ekkor egy számláló jelezte, hogy a túlterheltség, virtuális sorbanállás miatt még 20 perc, amíg egyáltalán megtörténik a belépés a portálra. Csak hogy értsük, maga a login tartott ennyi ideig, és akkor még csak be vagyunk jelentkezve, nem csináltunk még semmit!
  Szerencsémre így 9:50 körül már bejelentkezve voltam, amit kb. 5 másodpercenkénti F5 nyomogatás követett, nehogy timeout-tal kihajítson engem az oldal, mert akkor egész biztosan idegrángást kapok. Abban a másodpercben, ahogy „elütötte a 10-et az óra”, azonnal rátenyereltem az egérre és hajigáltam a jegyeket a kosárba. Így talán az elsők között lehettem, akik megvették a jegyüket. Kb. 10 perc múlva visszanéztem a portálra, ekkorra már az ÖSSZES jegy elkelt (!!!) – egyedül a 700.000 Ft körüli VIP jegyek maradtak, de erről kár is szót ejteni, az is hülye, aki ilyet vesz. Így 10:10 után már egyébként 40 percet kellett volna várakozni portál belépésre...
  
  Ez a história azt hiszem mindent elmond a Metallica 8 év után való visszatéréséről. Óriási érdeklődés, már-már messianisztikus várakozás – szóval nem csak egy átlagos napra ébredtünk 2018. április 5-én reggel. Ám a csipa kidörzsölésekor még nem tudtuk, hogy még az előzetesen vártnál is különlegesebb, igazi rocktörténelem lesz ez a fellépés.
  A kapunyitás utáni óriási kígyózó sorok talán riasztóak lehettek egyeseknek, de más arénás koncert alapján már sejtettem, hogy a vártnál gyorsabb lesz a bejutás. Így is történt. A koncertterem szokatlan elrendezése miatt kicsit keresgélni kellett a helyet. Végül pont a legjobb pozíciót sikerült elfoglalni, srégen a színpad mögött, pont ott, ahol aztán elkordonoztak egy folyosót, ahol majd a zenészek érkeznek a deszkákra. Míg a folyosó egyik oldalán betömörültek az emberek, a túloldalon majdhogynem szellős volt a nézőtér, hiszen innentől már teljesen körbe kellett volna jönnie annak, aki ide akar állni.
  
  A norvég Kvelertak-ot hozta magával előzenekarként a Metallica, így ők fűthették be a széles körszínpadot. A csapatot pár évvel ezelőtt óriási hype lengte körül – a metalzene megreformálóiként ajnározták őket az önjelölt megmondóemberek és maga a rocksajtó, hihetetlenül újszerű megközelítésről lelkendeztek. Én magam közel sem láttam ennyit a történet mögé, ráadásul zsigerből irritálnak az ilyen hype-olások. Aztán vagy lecsendesedett ez az első lelkesedés, vagy nem tudom mi történt, de az utóbbi években gyakorlatilag semmit se hallottam a banda háza tája felől. A mostani fellépés volt az első alkalom, hogy láthattam őket, szóval kifejezetten kíváncsi voltam, mennyire volt igazuk a nagy „metal-elitistáknak”.
  Nos, el kell ismerni, tényleg van egy hangulata, különlegessége a norvégok által játszott zenének, de közel sem éreztem annyira lenyűgözőnek a nótáikat, hogy a koncert után mindenkit félrelökve rohanjak felvásárolni a Kvelertak diszkográfiát... A különlegesség inkább a bekategorizálhatatlanságból fakad, hiszen a Bad Religion-féle punkos, ugyanakkor groove-os, rock & roll-os vonulatokkal kombinált hörgős ének valóban meglepő kombináció. Magukat a számokat viszont nem éreztem kiemelkedőnek, inkább csak átlagosnak, bár ebbe talán a tompa hangzás is belejátszott. A három gitárnak se láttam az égvilágon semmi funkcióját, bár így a zenekar talán egy kicsivel jobban belakhatta a széles körszínpadot. A bagoly maszkban bevonuló Erlend Hjelvik sem volt képes mindvégig fenntartani a figyelmet, folytonos görnyedt tartása nekem a Men In Black-es Worm Guy-t juttatta eszembe.
  Egy oldalról a legnagyobb lehetőség és megtiszteltetés a Metallica előtt fellépni, másfelől viszont nem hinném, hogy annyira ki lehet használni egy ilyen helyzetet, mint ahogy az elsőre látszik. A Metallicára kiéhezett közönség nem kíváncsi az ilyen felvezetésekre, nem hiszem, hogy sokan ráhangolódtak volna a norvégok előadására és Kvelertak rajongóként hagyták volna el a termet. Ez a nap egyszerűen nem szólt róluk, semmilyen szinten.
  
  Némi várakozás után a jól ismert Ennio Morricone intro felcsendülésével már tűzbe jött a publikum és innentől az utolsó pillanatig népünnepély jelleget öltött a koncert. A Metallica egy tipikus „best of” programmal is tudna aratni, mi több, ez lenne a legegyszerűbb recept a sikerhez, azonban ma igenis arra utaztak, hogy az új lemez életképességét bizonyítsák. Ez a ´80/90-es évek sikerbandáinak a legkevésbé sem szokott sikerülni, hiszen a mára 30-40-50 éves rajongói korosztály már nem igazán követi a frissebb műveket, ők kizárólag a kívülről fújt sikernótákra kíváncsiak. A Metallicának azonban ez is sikerült – jól működött a Hardwired... To Self-Destruct album promóciója, hiszen az új dalokat is nagyon lelkesen fogadta, mi több, énekelte a közönség.
  Ahogy a promóció során is, ezúttal is a Hardwired című gyors, tömörebb dallal mutatták meg, hogy akárki akármit is mondjon, a Metallica még ma is alapvetően thrash metal zenekar. Az előzenekarnál még tompa hangzás itt már bivaly erőssé változott, gyakorlatilag betöltötték a teret a nyers riffek és dallamok. Másodikként szintén a Hardwired... lemez egy jól sikerült tétele, az Atlas, Rise! szólt, amit ugyancsak nagy énekléssel és csápolással fogadott a közönség.
  
  James, Kirk és Rob egészen magától értetődően lakták be a nagy körszínpadot, egy pillanatra se érezte azt a néző, hogy semmi nem történik az ő oldalán. Még Lars is sűrűn kijárkált a dob mögül a számok végeztével, hogy ő is erősítse a közönséggel való kapcsolatot. Itt látszik az a görcsmentes profizmus, hogy mennyire természetesen mozognak a Metallica tagjai a deszkákon. Sokkal inkább élt itt a színpad bármely része, mint az egyébként több taggal felálló Kvelertak esetében.
  Ideje volt persze a régi nótáknak is, hiszen ezeket is nagyon várta a közönség. Rögtön a két legrégebbi került napirendre, a Seek & Destroy és a valaha volt legelső Metallica dal, a Hit The Lights. Utóbbi nem mindig fix része a koncertprogramnak, de mivel imádom ezt a számot, jómagam különösen nagy örömmel fogadtam. Ezeket a nyers, thrash-es témákat is meggyőző lendülettel prezentálta a csapat, olykor enyhén átértelmezve a riffeket, tempókat.
  
  Ez nem kritika, aki egy kicsit vájt füllel hallgatja az élőben előadott Metallica számokat, azoknak mindig is feltűnhetett ez a játékosság, amit valószínűleg önmaguk szórakoztatására is folytatnak. Ezek szándékolt dolgok, nem a legendás Lars-i pontatlanság és a nem kevésbé legendás Kirk-i alibi-gitározás megnyilvánulásai. Bár pont a Hit The Lights-nál Kirk nagyon „bement az erdőbe”, már azt hittem, ki se keveredik onnan...
  Újabb klasszikus nóta következett, a Master Of Puppets album remek tétele, a hol andalító, hol zúzásba forduló Welcome Home (Sanitarium). Ezeket a váltásokat nagyon érzi a Metallica, több sikerdalukban figyelhető meg hasonlóan remekbe szabott építkezés. A régiek után aztán két új számnak kellett következnie, a határozott dobalappal rendelkező Now That We´re Dead-nek és a kimértebb tempójú Dream No More-nak. Itt azért látszott, hogy a Hardwired... album több nótájánál is kétségtelenül fennálló slágerpotenciál nem minden tételre áll fenn. Jól megírt szerzemények voltak ezek is, de tapintható volt, hogy egy kicsit leültették a hangulatot.
  
  Viszont a Now That We´re Dead közepén elhelyezett dobolós betét zseniális volt! Ekkor a zenekar minden tagja odaállt egy-egy „kockához” a színpad négy oldalán és amolyan közös, törzsi jellegű dobolást mutattak be. Ebben Lars és James vitték a prímet (utóbbiról tudjuk, hogy nem áll tőle távol a dobjáték), Kirk technikája kissé suta volt. De mégis jó hangulatot teremtettek vele, gyakorlatilag egy mozdulattal átcsaphatott volna az egész a Ratamahatta-ba is (a Metallicáról beszélünk, tőlük még ez se lett volna lehetetlen húzás)...
  Végül mindenki visszakeveredett a saját hangszere mögé és folytatódott a program a For Whom The Bell Tolls-szal, ami szintén nagy sláger az 1984-es Ride The Lightning-ról. Ma csak ennyi hangzott el erről a korongról. Rob tökéletesen játszotta el a dalt felvezető basszus-vernyákolást, mindenféleképpen ő a legtechnikásabb tag ma a Metallicában. Pláne hogy nem sokkal később az első albumos (Anesthesia) Pulling Teeth basszus-nyúzást is lemezminőségben volt képes prezentálni.
  
  A 8 perc fölötti Halo On Fire is működött a Hardwired... lemezről, ugyancsak egy remekül felépített szerzemény. Majd pedig ez után következett a koncert legenda-faktora, egy-egy helyi nóta prezentálása, amellyel mindig készül a csapat jelen turné során. Persze előzetesen mindenki találgatta, mi lesz ez Magyarország esetében. A Tavaszi Szél Vizet Áraszt adná magát, de ez talán túl egyszerű megfejtés lenne, a Metallicának pedig pont az a lényege, hogy mindig valami szokatlannal rukkolnak elő. Így hát izgatottan várta mindenki, mi fog következni.
  James röviden bemutatta a közönségnek Robot és Kirk-öt és elmondta, hogy most ők fogják egy kicsit szórakoztatni a rajongókat. Robnak behoztak egy kottát, aki nagy hangon ezt kiáltotta bele az éterbe: TANK-CSAP-DA! Na, hát erre talán nem számított senki. Egy picit belebonyolódtak a kezdésbe, de végül a Csapda legendás klasszikusa, A Legjobb Méreg hangzott el gitáron és basszuson.
  De nem csak egy rövid ízelítő erejéig, hanem elejétől végéig eltolta a Tankcsapda 1992-es szerzeményét a földbolygó legnagyobb metalbandájának két tagja. Ez azért óriási dolog és tényleg túlzás nélkül rocktörténelem. Mi több, Rob végig is énekelte a dalt, majdhogynem tökéletes kiejtéssel, ami szintén egészen elképesztő dolog (pláne a magyar nyelvet ismerve). Csak egy-két helyen csúszott félre a szöveg, de ez akkor is több volt, mint lenyűgöző teljesítmény!
  
  Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a közönség innentől egészen eksztázisszerű állapotba került a koncert utolsó pillanatáig. Ezt a kis gesztust egy óriási ajándéknak élte meg mindenki. Nem kétséges, hogy a Metallica a szemünk előtt vált egy pillanat alatt legendává itt Magyarországon.
  De még hol voltunk a végétől, érkezett további jó néhány ütős szerzemény. Eljátszották a Breadfan-t is, ami ugyan feldolgozás, de már annyira összeforrt a Metallica nevével, hogy akár sajátjukként is tekinthetjük. Jött a Load/ReLoad korszakot egyedüliként képviselő Fuel és az utolsó lemez egyik nagy kedvencnek számító tétele, a Moth Into Flame, amely során még mindenféle világító bizbaszok is repkedtek a színpad körül.
  
  Előkerült az egyik legsúlyosabb Metallica szerzemény a Sad But True képében, amit szintén fennhangon énekelt a közönség. Majd pedig a színpad sötétbe borult és a Johnny Got His Gun filmből vett háborús beszédek, a vad kereplések és robbanások által mindenki tisztában volt vele, hogy a One következik, a Metallica (és talán az egész heavy metal történelem) legjobban felépített nótája. A gyönyörű, lélekbemarkoló felvezetésből eszelős zúzássá váló nóta egyszerűen mesteri, a magyar közönség természetesen nagyon élvezte.
  Most hadd ne kelljen kitérni rá, hogy Lars lábdob munkája mennyire adta magát vagy sem, elég legyen annyi, hogy a dobos az egész koncert során jól adagolta a tempókat, igyekezett a tőle telhető legjobbat adni. Egyébként a lábdob mindvégig halkan, elmosódottan szólt, valószínűleg nem véletlenül, de ezen tényleg nem akadt fenn senki. A mai buli egyszerűen nem erről szólt.
  A klasszikusokból pedig nem volt elég, érkezett a Master Of Puppets, a maga legendás, andalító gitárharmóniájával. A közönség természetesen kirobbanó lelkesedéssel fogadta a dalt. És ami még hátra volt, a legutolsó album 7 percen keresztüli vad thrash-elése, a Spit Out The Bone, a Metallica belépőjegye a mainstream világába, a magával ragadó Nothing Else Matters és az ugyancsak megkerülhetetlen klasszikussá vált Enter Sandman. Ez volt mára a Metallica programja, a világ legnagyobb metal bandája ezekkel a nótákkal ajándékozta meg 2018-ban Magyarországot.
  
  Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelni kellene, mekkora hatású volt ez a koncert és hogy a rajongók az átélt élmények hatására szinte sokkszerű kábulatban támolyogtak hazafelé. Ez a buli nem csak egy koncert volt, hanem egy showműsor, amihez szintén mindig értett a Metallica.
  A színpadkép alapvetően puritán volt, de az olykor fel-le emelkedő nagy kockák sokszor vetítettek hangulatos képeket, videókat az élmények fokozására. Olykor egyszerű vizualizációkat, máskor a tagokról készült rajzokat, karikatúrákat, az (Anesthesia) Pulling Teeth basszusszólójánál pedig Cliff Burton-ről emlékezhettünk meg. De egy alkalommal piros-fehér-zöldre váltott a Metallica felirat a kivetítőkön, James pedig nagytotálban megmutatta a kamerának a pengetőjét, amelynek egyik oldalán a Metallica felirat és a mai dátum, a másik oldalán pedig a piros-fehér-zöldben pompázó Parlament épülete volt látható. Mondanom se kell, ezzel is iszonyúan feltüzelte a közönséget. A koncert végeztével ezekből a pengetőkből raklapnyit szétdobált James, Kirk és Rob a rajongók között, Lars pedig a dobverőket hajigálta a nézők közé.
  
  És amit még – a mai világban – feltétlenül méltatnom kell: a Metallica sokakkal ellentétben tudja, mit jelent a rock/metal zene szellemisége. Lehetett volna ez a koncert az első hangtól az utolsóig tökéletes. Lars úgy dobolhatott volna, mint Dave Lombardo, James lenyomhatta volna Bruce Dickinson-t, Kirk leiskolázhatta volna Steve Vai-t, Rob pedig... nos, az ő technikája és felkészültsége talán alapból is közelíti a tökéletest. Minden technika és az Isten pénze is rendelkezésre állna a Metallicának, hogy alányomják a tökéletest vagy a playback-et a zenészeknek.
  De azt, amit ma hallottunk, tényleg ez a négy srác (srác?? öregúr...!) zenélte nekünk. Nem voltak tökéletesek, Lars sem ütött le mindent album minőségben, Kirk pedig több alkalommal is maszatolt és elmászkált a szólókkal. De a rock/metal zene a valóságról kell hogy szóljon, és ez volt a valóság. A csapat pedig nem akart szépíteni ezen semmit és inkább az volt a céljuk, hogy a felhőtlen hangulatot és az elköteleződést biztosítsák a rajongók és a zenekar között. Ezt szolgálta ki tökéletes módon a Tankcsapda feldolgozás, a magyar trikolor vetítése és a pengetők, sőt még egy 12 éves kissrácot is személyesen talált meg James Hetfield és neki ajánlotta az egyik dalt. Senkit nem érdekelt innentől, az ujjára csap-e Lars a dobverővel, vagy hányszor ejtette el Kirk a pengetőjét...
  
  „A mai koncert fityiszt mutatott minden fanyalgónak és lesajnálónak” - ezt írtam a cikk elején. Szándékosan fogalmaztam így és nem vulgárisabban, pl. a középső ujjat emlegetve. Mert ez az előadás nem volt mesterkélten keménykedős, megjátszós, belemenős. A Metallica azt mutatta meg, hogyan lehet ezt az alapvetően agresszív, thrash metalra épülő zenei világot is elegánsan, vérprofi módon, felsőfokú szórakoztatásként prezentálni.
  Nem tudom, mikor jön hozzánk legközelebb a Hetfield, Ulrich, Hammett, Trujillo alkotta kvartett, de ezt a mai élményt még biztosan hosszú évekre elraktározzák a jelenlévők. Jelen beszámoló is ezt hivatott elősegíteni.
  


Kulcsszavak:
  metallica     kvelertak 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó helyszín: 

Papp László Budapest Sportaréna

 kapcsolódó cikkek: 

Újabb Metallica dalokkal jön Budapestre az Apocalyptica

Metallica program az Apocalpytica-tol a Barba Negra Red Stage-en

Megrázó animációval jelentkezett a norvég Kvelertak

A Metallica kétrészes M72 koncertje a mozivásznakon!

James Hetfield arról, hogyan hozott létre a metalon belül új stílust a Metallica
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Frank Turner és a Sleeping Souls a Dürer kertben
Hollywood Undead, Z!ENEMi
Dark Tranquillity, Moonspell, Wolfheart, Hiraes
Melankólia Manchesterből: Az IST IST varázsa a Dürer Kertben
Sepultura, Jinjer, Obituary, Jesus Piece
METZ a Turbinában: Egy korszak lezárása
Accept, Phil Campbell And The Bastard Sons
Starset- Az Immersion: The Final Chapter turnéval hódították meg a Barba Negrát
Dalriada 20 / Nevergreen 30
A Dream Theater és Mike Portnoy újra együtt – Egy legendás történet újraírva
Lindsey Stirling Budapesten
 kiemelt 
Indie rock ünnep a Dürer Kertben: December 11-én érkezik az October Drift!
  
Az év egyik legfontosabb indie eseménye közeleg: december 11-én a Dürer Kert ad otthont az October Drift első magyarországi önálló koncertjének

Kreator + Anthrax + Testament a Barba Negra-ban
Dying Fetus, Chelsea Grin, Despised Icon
Terror, Nasty, Combust a Durer Kertben
Descendents (US), Circle Jerks (US), Negative Approach (US)
 friss hozzászólások 

Blind Myself, 27, Isis (1)
Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 kate hudson    harlott    sevenfield    aborym    parway drive (aus)    nightmare    ill nino    ghost brigade    urne    ghostpoet    god forbid    expire    jex thoth    puszi    just go with it    the bourne legacy    local heroes    perfect symmetry    qotsa    darker half    kelet underground tehetségkutató    red sparowes    cliteater    we came as romans    casey affleck  

r45
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!