szerző: MorelloTestament, Annihilator, Death Angel 2017. november 20, Barba Negra klub
„A korai kapunyitás miatt az előzenekarokról sajnos lemaradtam...” - haha, na ezen a koncerten biztosan nem hangzik el a cikkírók klasszikus kifogása! Ennek a mai estének egyszerűen minden pillanatát látni kellett! Sok esetben persze valóban igaz, hogy a nagyobb turnékon a főzenekar előtt 1-2 színtelen-szagtalan, semmitmondó brigád húzza az érdeklődők idejét, nagyon ritkán lehet gyöngyszemeket találni, akiknek valóban érdemes jobban utánuk nézni.
De ezúttal viszont a thrash metal műfaj legjobb, legintenzívebb koncertbandái közül három osztotta meg a deszkákat egymással. Ez a kombináció annyira letaglózó volt, hogy nem is tudnék idénről legalább csak hasonlóan bődületes felhozatalt megemlíteni. Nem is csoda, hogy rövid idő alatt teltházas lett a buli, és nem kisebb helyen, mint a Barba Negra Klubban.
A Testament, az Annihilator és a Death Angel mindannyian a ´80-as években kezdték meg a pályafutásukat, és az évtized közepére-végére a thrash metal szcéna legelismertebb, legtöbbet méltatott csapatai közé emelkedtek. Ez nem csak a hiperintenzív, elképesztő adrenalin löketekkel dúsított, intelligensen felépített nótáiknak volt köszönhető, hanem lehengerlő élő teljesítményüknek is, amely egyébként mindig is kiemelten fontos volt a thrash metal műfajban alkotó bandáknál.
Életútjuk olyan szempontból is hasonló, hogy a ´90-es években mindannyian kacskaringós útkeresésbe vagy agóniába süllyedtek, a 2000-es évek elején pedig főnixmadárként születtek újjá, bivalyerős visszatérő lemezekkel és azóta is teljes intenzitással működnek.
Ennél jobb kombináció tehát nem is lehetett volna egy thrash metal rajongó számára, mint a Testament, Annihilator, Death Angel hármasa. És ami még inkább sokat mondó, hogy bármelyikük lehetett volna a turné főszereplője, mindegyik megállta volna a helyét a másik kettővel szemben. Végül a Testament kiválóan sikerült utolsó albuma, a The Brotherhood Of The Snake köré épült a turné, előttük az Annihilator kapott helyet, elsőnek pedig a Death Angel izzíthatta fel a színpadot. De még hogy!
Az (immár egyre kevésbé) filippínó származású amerikaiakról köztudott, hogy borzasztóan intenzívek élőben, erről többször is megbizonyosodhattunk már itthon. Sőt, Mark Osegueda-éknak is egy különleges helyet foglal el a szívükben Magyarország, és ez nem csak duma, hanem a valóság. Annyiból volt csak sanyarú a helyzetük, hogy elég rövid programot kényszerültek játszani első bandaként, így nem kerülhetett sor minden nagy kedvencre.
A Death Angel azon kevesek közé tartozik, akik a ´80-as évek megkerülhetetlen klasszikusai után ma is tudnak olyan minőséget szállítani, hogy gond nélkül meg tudnák tölteni a legújabb albumok szerzeményeivel is a koncertprogramjukat. Ennek megfelelően elsősorban az utolsó pár korong tételei kerültek terítékre a mai nap, mint a Father Of Lies, The Dream Calls For Blood, Claws In So Deep. Thrash metal esszenciák ezek is: zúzósak, harapósak, pogózósak, de a dallamokkal sem spórolnak.
Aztán a valaha volt egyik legintenzívebb thrash metal album, az 1987-ben kiadott The Ultra-Violence címadó instrumentálisának motívumai után robbant be a 2004-es Thrown To The Wolves, és az eddig is nagyszerű innentől kezdett fékeveszetté válni... A rajongók egyszerűen megőrültek. Elképesztő zúzás alakult ki a nézőtéren, amit még fokozott az első lemezről származó Mistress Of Pain.
Ha valaki esetleg nem ismerte eddig a Death Angelt, legkésőbb itt már megbizonyosodhatott róla, miért is van ott a helyük a thrash metal legjobb koncertbandái között. A gitárosok, Rob Cavestany és Ted Aguilar, a kígyózó mozgású Damien Sisson basszer, valamint a csatakosra izzadtan püfölő Will Carroll dobos mellett Mark Osegueda énekesről érdemes külön szót ejteni, aki remek formában volt. Nem csak kiválóan és rendkívül szerethető módon vezényelte a bulit (ezt már megszoktuk), de az énekteljesítménye is kikezdhetetlen volt, mind a dallamos részeket, mind a korai nóták jellegzetes sikoltásait tekintve.
A szimpátiát még tovább növelték azzal, hogy az éppen aktuális, aznapi halálhír, Malcolm Young távozása mellett sem mentek el szó nélkül. Spontán módon, külön összepróbálás nélkül előadtak egy AC/DC dalt, és még arra is figyeltek, hogy ne egy ötvenmilliószor túljátszott klasszikus legyen az, hanem a Dog Eat Dog. Én nem tudok róla, hogy valaha is lemezre rögzítette volna ezt a dalt feldolgozásként a társaság, de még így hirtelenjében előkapva is úgy tudták színpadra vinni, hogy a Death Angel zeneisége mégis körbelengte az egész nótát.
A végére már csak a The Moth maradt, egy igazi tempós, harapós dal az új lemezről, ennyi fért bele a mai szerepkörükbe. Természetesen jóval több nótát is szívesen hallgattunk volna a csapattól, de nem hinném, hogy bárki elégedetlen lett volna velük a nézőtéren. Várjuk vissza a Death Angelt legközelebb is, egy fullos programmal. És jönni is fognak, ahhoz szemernyi kétség se legyen.
Az Annihilatort ellenben pont 2 évvel ezelőtt láthattuk itthon teljes programmal, szóval az azért nem volt kétséges, hogy az A38 hajós buli élményét nem fogják überelni. Azóta viszont kijött egy új korongja a Jeff Waters műveknek, a For The Demented, ami egy elég korrekt dalcsokrot rejt. Lehetett tehát frissíteni a programot vele. A koncertkezdés előtt még a Hammer fennállásának 30 évét ünnepeltük, egy rövid sorsolás elejéig, majd vad zseblámpavillogás után elkezdődhetett az csodaszép Crystal Ann intro és az Annihilator bulija.
Egy kicsit komótosan battyogtak be a színpadra Waters-ék, nem volt meg az a robbanásszerű élmény. Ráadásul annyira telerakták paravánokkal az előre hozott dobcucc miatt egyébként is szűkös színpadot, hogy alig fértek el. De annyi baj legyen, mert máris szólt a One To Kill, az új lemez egyik legjobb dala, én nagyon örültem, hogy ezt vették elő a koncertre. Az Annihilator becsületére legyen mondva, ők olykor variálják a színpadi programot a turnén, így a For The Demented lemezről a másik nagy kedvenc, az Altering The Alter helyett ezt hallhattuk. Ők azért erősebben old-school programot nyomtak az előző bandánál, így máris következett a tombolást legjobban beindító King Of The Kill.
Ma már nem újdonság, hogy ismét Jeff Waters adja a vokált, teljesen jól hozta élőben is az énektémákat. Boszorkányos gitárjátékában nem jelentett hátrányt, hogy ezáltal a mikrofonhoz volt szegezve olykor, mert amikor épp nem énekelt, rögtön szökellt tovább és ontotta a riffeket, szólókat. Hallhattuk még a No Way Out-ot a Feast korongról, aztán jött a csúcsra járatott hangulat a pattogós Set The World On Fire-rel és a körülírhatatlanul zseniális Phantasmagoria-val.
Talán a gitárok szóltak egy kissé a háttérben a mélyek dominanciája mellett a banda koncertjén, de az előadás kb. közepétől már ez is nagyjából helyreállt. Az Annihilator mindig is a gitárjáték elsődlegességéről szólt, Waters mellett Aaron Homma is kivette a részét a szólózásból és az esetenkénti ikergitározásból, de a showman kétségtelenül Jeff Waters. Az új album munkálataiban állítólag sokat segítő Rich Hinks basszer is széles mosolyokkal lóbálta a fejét, a legutoljára csatlakozott Fabio Alessandrini dobos pedig még egészen kölyök volt a többiek mellett. Jól játszott, de mintha egy kicsit megszeppenve ült volna a dobok mögött, kell még neki egy kis rutin.
Az utolsó lemez a Twisted Lobotomy-val köszönt el, ezzel a brutális dallal, amelynek második fele már jóval több finomságot rejt. A végére pedig egy igazi csillagszórás az Alison Hell és a W.T.Y.D. nótákkal, mind az 1989-es Alice In Hell lemezről. Waters-ék újkori teljesítménye nem minden rajongót nyűgöz le, de ezek a tökéletesen felépített ´80-as évekbeli esszenciák azonnal két vállra fektetnek bármilyen thrashert.
Mivel teltház volt, a klub már az első fellépőtől kezdve kellemesen zsúfolt volt, de érdekes módon az egész este folyamán nem éreztem azt, hogy heringként kéne feszengenem azon a zsebkendőnyi területen, amin állok. Talán annak volt ez köszönhető, hogy egy ilyen pogózós, mosh-pites, mozgalmasabb koncerten jobban fellazulnak a sorok, míg például emlékszem rá, hogy pár éve a sokkal kimértebb Avantasia koncertje nem volt hivatalosan teltházas, mégse lehetett szinte megmoccanni.
Végignéztem a ruházati kínálatot is, természetesen mindegyik bandánál akadt pár szemrevalóbb darab. A Testament-nél egyedül az a póló nem tetszett, amit Chuck Billy is viselt, a hányingerkeltő drogpropaganda, ami így is az összes csőből ömlik a szennymédiából, és aminek szégyenletes módon maga a Testament is szentelt egy dalt az új lemezén. Ráadásul a póló felirata mindenféle kertelés nélkül a törvények megszegésére, be nem tartására buzdít. Ezért egy nagy középső ujjat megérdemelnek, bocs...
Szerencsére a Testament zenei teljesítményébe nem lehetett belekötni, pláne ha a banda főnökeinek tekinthető Chuck Billy és Eric Peterson, illetve a védjegyszerű gitározásáról ismert Alex Skolnick olyan arcokkal veszik magukat körbe, mint az „atom óra” Gene Hoglan és a basszusgitár-mágus Steve DiGiorgio. Bár a tagok egybehangzó véleménye szerint a The Brotherhood Of The Snake borzasztóan ideges hangulatban készült, a végeredmény mégis lenyűgöző lett. Talán a legendás visszatérés, az 1999-es The Gathering album óta nem született ennyire gyors és súlyos művük.
Így ezt a lemezbemutatót csak egyetlen dolog tehette tönkre. Pontosabban kettő. 1. A legendás magyarországi áramkimaradás, amely szinte a banda védjegyévé vált. 2. A rendszeresen botrányrossz hangzás, ami viszont valóban a Testament védjegyének számít. Szerencsére most már úgy tűnik, megtört az örökös átok, vagy végre kirúgták a fakezű hangmérnöküket: ha nem is kristálytisztán, de jól szólt a koncert, és még az áram se ment el.
A csapat nem meglepő módon sokat tűzött műsorra az új korong tételei közül, de ezen túl is egy közel sem mindennapi programmal jöttek. Eleinte persze a 2000 utáni szerzeményeké volt a főszerep, a rögtön zsigeri módon nyitó Brotherhood Of The Snake-kel, a szintén tempós, ököllengető Rise Up-pal, az óóó-zós More Than Meets The Eye-jal, és az igen húzós riffekkel felvértezett The Pale King és Centuries Of Suffering dalokkal. A rajongók közel sem figyelő állásponton voltak, várakozván a ´80-as legendás, klasszikus csapásainak az eljövetelére, hanem ezek az újabb keletű szerzemények is be tudták indítani a tombolást. Feszesen, erőteljesen játszott a csapat és az egymás felé való kitekintésekből az is látszott, hogy jó a hangulat a zenekaron belül.
A Testament-ben mindegyik poszton kivételes tehetségű zenész játszik, az ő tudásukból is kaptunk itt-ott némi ízelítőt. Először Alex Skolnick szólózott, amelyből aztán a The Ritual album csúcspillanata, az Electric Crown keveredett ki. Ez a nóta nem csak azért volt kisebb kakukktojás a programban, mert a Testament legdallamosabb, legkönnyebben emészthető albumát egyedüliként képviselte, hanem mert a hol agresszívan üvöltő, hol sebzett bölényként bömbölő Chuck Billy itt megmutathatta, hogy a dallamos éneke is figyelemre méltó.
Billy sosem volt egy sokoktávos brúszdikinzon, de ahogy ezeket a dallamokat előadta élőben, az több, mint meggyőző volt. A közönség itt már valami önkívületi állapotban létezett, amit csak megtoldott a szélvészgyors zúzda-himnusz, az Into The Pit. A hangzás volt annyira masszív, hogy átjöjjön az ereje ezeknek a gyors, tombolós, pogózós daloknak, így a rajongók sem maradtak adósak a mozgással.
A Testament viszonylag sokszor lépett fel nálunk, és Chuck Billy maga is megjegyezte, hogy általában megvannak a bejáratott nótáik, amiket állandóan játszanak, ma viszont szeretnének egy kis csavart vinni a dologba. Így napirendre tűztek olyan számokat is, amiket már nagyon régen, vagy talán még egyáltalán nem játszottak élőben. De nem csak egy-kettőt, hanem innentől majdhogynem a műsoruk legvégéig sorakoztak az ultra-ritka, élőben talán sosem hallott számok! Na, ez aztán fegyvertény volt a javából!
Helyett kapott így a Low, amely pedig nem egy ismeretlenebb tétel, de valamiért mégis ritkán szerepel a koncertprogramban. A Stronghold az új lemezt képviselte, színtiszta mészárlás volt a javából. A Throne Of Thorns az utolsó előtti, 2012-es Dark Roots Of The Earth lemez egy kevésbé nyilvánvaló tétele, ez után következett Eric Peterson riffelős bemutatója. A The Gathering albumot sem az Eyes Of Wrath szokta általában képviselni. Gene Hoglan dobprodukciójával a First Strike Is Deadly-t vezette fel, ami a debütalbum egy csépelősebb pillanata, élőben nagyon ritkán szólal meg.
Ha már mindenki szólózik itt jobbra-balra, Steve DiGiorgio sem maradhatott ki. Megmutatta, hogy ő is tudja kínozni a hangszerét, amiből aztán az eleve basszusszólózásra épülő Urotsukidoji című tétel bontakozott ki a Low albumról. És még mindig nem volt vége a ritkaságoknak, a szinte elfeledettnek mondható Souls Of Black albumot is megidézték a címadó dallal.
Hát úgy gondolom, hogy egy ilyen lista után egy vérbeli Testament rajongó nem csak a tíz ujját, hanem még a lábujjait is megnyalja! Tényleg rendkívüli programot rakott össze nekünk a zenekar. Ezek után a The New Order címadója már majdhogynem túljátszottnak tűnt.
A koncert zárásaként még elhangzott két fontos tétel a banda történelméből, a Practice What You Preach és az ikonikus Over The Wall. Azért őszintén szólva így a végére már kezdett kifogyni a szusz a közönségből, de azért még így is nagy elánnal énekelték a szövegeket és lóbálták a fejüket a jelenlévők.
Ha valaki értetlenkedne, hogy mi az Isten csudájáért jó a metalzene és mi értelme van metal koncertre járni, én ezt a mai bulit állítanám példaként. A hétköznapok idegesítő verklije és a sok frusztráló szar, ami történik a világban és körülöttünk, tökéletesen indokolja azt a gőzlevezést és felszabadító erejű adrenalin bombát, amit egy vérforraló hangulatú thrash metal koncert ad a fémzene rajongójának.
Egy olyan koncertteljesítmény, amit a Testament, az Annihilator vagy a Death Angel tud szolgáltatni, egyszerűen önmagáért beszél. Ha valaki kérdezné tőlem, én miért járok koncertre: hát ezért! Ezért a hangulatért, amit itt és most megéltem.
19:40
