Miután letöltöttük a laza fél év ne menjenek messze, a reklám után visszajövünköt, elkezdett folytatódni a bosszús menyasszony története, és ahogy jól sejtettük csatolódott hozzá a zenei anyag második voluméja is. És hiába egészségtelen kép helyett a hanggal kezdeni, a lemez egy kicsivel már megint beelőzött.
Ennél viszont most nem érződik annyira a filmhiány, simán szerethetik azok is, akik az életben nem fognak killbillezni, de zenében szívesen veszik például a Morricone válogatásokat. Merthogy ezen a második nekifutáson nagyobbrészt a tőle szokott vadnyugatolós alaphangon szólalnak meg a mindenkik, és az előző adaggal ellentétben ezúttal sikerült is a különböző stílusok felől érkező játékosok beillő számait egységes lemezzé szerkeszteni.
A mindenféle évek zenei szakértője kettedikre is a legjobbal, a Shivaree egyik hangulatos tegnapelőtti felvételével (Goodnight Moon) indít, aztán onnantól weszternisztán. Az elsőről lemaradt Morricone ezen most háromszor is reciklingolva lett, először mondjuk csak egy rövidke bejátszásnyira, hátrébb viszont meghallgathatunk még kettőt a klasszikus, mégsem agyonjátszott spagettis témái közül.
A háromból a negyedikként pedig a Kill Bill Egy-ben a rajzfilm alá zenélő utánzója Luis Bacalov újráz egy kicsivel modernebb hangszerelésű darabbal (Summertime Killer). Nem igazán számít meglepetésnek a country sem egy westernben, a stílust természetesen Johnny Cash (A Satisfied Mind) valamint Charlie Feathers (Cant Hardly Stand It) képviselik megbízható színvonalon, Lole y Manuel és a Chingon számait meg akár Rodriguez is ráválogathatta volna a Mexikós lemezére.
És zeneileg például abszolút belefér a szintén az előzőből megismert Meiko Kaji lassúcskája is, leszámítva persze a japán szöveget, ami azért ebben a kultúrkörben nem kifejezetten jellemző amúgy. Aztán szerepel még egyet Malcolm McLaren is, egy 1929-es Bessie Smith számra énekel (About Her) feltűnően Sting hangján, stílusilag valami csöndes pop, de attól még azért rendben van ez is.
Egyedül RZA lóg megint (Black Mamba), talán ezért is került a végére, bónusznak. Nagyjából ennyi végre megint egy korrekt Tarantino válogatást kaptunk, nem pedig egy újabb leltározós lemezt a filmben elhangzó felvételekből. A többedszeri hallgathatósága mondjuk ennek is erősen hangulatfüggő, mivel összességében elég lassúra sikerült állítani a tempót, bár a filmet hozzánézve akár ezzel együtt is bejöhet. Amúgy meg majd az idő teszi a megillető helyére ezt is. Mivel pedig most már a lemezek is ketten vannak, innentől kezdve bárki összevághat belőlük magának egy kedvére valóbb saját soundtrack-et - Kill Bill 2 in 1 vagy akármi..
11:41
