beszámoló [koncert] 2016. augusztus 4. csütörtök 08:27
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloGama Bomb, Spirits, Another Way, For Good 2016. július 27, Dürer Kert
Az old school thrash metal új hulláma (már amennyiben nem totális képzavar ez a szóösszetétel) kitermelt néhány jó kis csapatot, egyesek többet voltak reflektorfény(közelben), mások nem. Az ír Gama Bomb viszonylag kevés figyelmet kapott eddig, noha már 2002 óta léteznek és összesen 5 nagylemezt termeltek ki. Élőben is jól tolják a gyors, arcul csapó lendületű thrasht, erről egy külföldi rendezvényen már megbizonyosodtam régebben. Tavaly pedig egy egészen kiváló új albummal jelentkeztek, Untouchable Glory címmel. Bár 2008-tól kezdve mindegyik lemezük abszolút szerethető és élvezhető, ez a korong, a maga Z kategóriás akciófilmekre hajazó borítójával és a hasonlóképp nosztalgikusan humoros bookletjével azonnal megtalálja az utat a szívhez. Ráadásul annyira ütős dalcsokrot szedtek össze az Untouchable Glory lemezre, hogy muszáj az év legfontosabb kiadványai között nyilvántartani. Egy thrash rajongónak semmiképpen sem okoz csalódást.
A Gama Bomb első alkalommal lépett fel Magyarországon (noha a koncert közben elmondták, hogy némelyikük ilyen-olyan minőségben járt már nálunk), így nekünk is bizonyíthatták, mennyire jól működnek ezek az ütős thrash csapások élőben. Érdekes módon a koncerten nem hasonszőrű old school thrash bandákkal osztották meg a színpadot (pedig lettek volna ötleteim), hanem inkább a hardcore műfaján belül mozgó csapatok nyitottak számukra.
Három hazai banda is fellépett, a Dick Dögless, a For Good és az Another Way. Elég hamar kezdődött a móka, szóval a csak a második társulattól kapcsolódtam be a buliba. A For Good és az Another Way nem nyert meg különösebben magának, egyrészt az eléggé statikus kiállásuknak, másrészt a meglehetősen kaotikusnak ható, kevésbé emlékezetes zenei világuknak köszönhetően. A bostoni Spirits-től többet vártam, de ők sem fogtak meg különösebben. Itt legalább már az őrült színpadi munka megvolt, különösen a frontember részéről, de valahogy mégsem dörrent meg igazán a produkció.
Persze egy bivaly hangzás lehet, hogy csodát tett volna, de a korai hardcore bandákra nem csak hogy a zenei kidolgozottság nem volt jellemző, de majdhogynem éktelen csörömpöléssel és artikulátlan kajabálással lehetne csak körülírni a zenéjüket. Valami ilyesmi volt jellemző a Spirits-re is, vagyis ne keressük a mostani Hatebreed, Madball, Sick Of It All és társaik húsba markoló, jól bólogatható, betonozós ütemeit, jól megírt és emlékezetes nótáit, hanem egy vérbeli nyers düh-zenét, ahol a zenei kvalitásokat és a dalszerzési képességeket inkább az energikusság helyettesíti. Persze aki pont ettől pörög fel, annak kézreálló a Spirits koncertje, nekem azért ennél több hiányzott a boldogsághoz.
De végül is a jelenlévők döntő többsége úgyis a Gama Bomb miatt jött, szóval thrash kellett ide, mégpedig a legzúzósabb fajtából. Az ír srácokat hamar a szívébe zárta a közönség, mert közvetlenek voltak, lazák és semmiféle sztárallűrrel nem rendelkeztek. Gyakorlatilag olyan volt, mintha a szomszéd utcai haverok próbatermébe jöttünk volna le egy bulisabb próbára (a Dürer Kert kisterme önmagában is ezt az érzetet keltette). Természetesen nem volt tömeg, de egy jó 30-40 ember mégis összegyűlt, ami több volt, mint amire számítottam a koncert kapcsán.
A szót természetesen a frontember, Philly Byrne vitte, de a vokálozásban szintén igen aktív basszer, Joe McGuigan is hozzátette olykor a maga mondandóját. Volt elég idejük és mivel a nótáik nem nagyon lépik túl a 3-4 percet, jó néhány tétel előkerült mára, az életmű egészéből. Volt az Evil Voices, Three Witches, az együtt kiabálható Backwards Bible, OCP, Ninja Untouchables / Untouchable Glory, a rövidke poéndal, a Smoke The Blow With Willem Dafoe, Final Fight, de olyan jó kis pogózós nótákat is elővettek, mint a Hammer Slammer, Atomizer. Kifejezték a közönség felé a szeretetüket a We Respect You-val, de volt még a Hell Trucker, Avenge Me!, Bullet Belt, a jó kis szólóbetéttel ellátott Terrorscope, a politikai felhangú, kissé punkos pógódal, a Mussolini Mosh, valamint a Tuck Your T-Shirt In, My Evil Eye. A villanásszerű, odamarós gitárszólókért Domo Dixon felelt, a túloldalon a rövid hajú John Roche inkább a ritmusokat reszelte, de pár szóló nála is kikötött.
Bár fentebb leírtam, hogy az Untouchable Glory lemez (de tulajdonképpen a többi is) mennyire jól eltalált, jól megírt számokat rejt, élőben azért hajlamosak voltak egybefolyni a dalok. Talán a hangzásnak is volt köszönhető mindez, ami egyébként bőven a vállalható kategórián belül volt, de azért minden finom megoldást nem lehetett teljesen kihallani. Élőben viszont mégis nagyon kijött, hogy mennyire egy tempósak, mennyire egy struktúrára vannak felépítve a dalok (kivéve néhány kirívó példát) és most koncerten nem voltak annyira karakteresek az árnyalatok. A lemezt hallgatva valahogy másképp érzékeltem ezt.
Természetesen nem levonni akarok ezzel a srácok bulijának értékéből, mert arra nem lehetett panasz. Pörgős, zúzós thrash számok jöttek egyre-másra, amelyek tökéletesen alkalmasak voltak a közönség hangulatának felizzításra, a veszett zúzásra, pogózásra. A rajongók jól teljesítettek, még a banda is nevetve figyelte, hogy egyesek akkor is szörföztek (ami a létszám miatt a gyakorlatban azt jelentette, hogy 2-3 ember tartott a feje felett egy harmadikat), amikor épp semmi nem szólt.
Philly láthatóan be van oltva dallamok ellen, szóval a thrash-es kiabálás mellett még csak véletlenül sem vetemedett dallamokra (amikor mégis, azt bár´ ne tette volna), de a bulit jól levezényelte. A végén kissé feleslegesen magyarázott, énekeltette a közönséget, még a dobok mögött Paul Caffrey is csóválta a fejét, hogy elégvótmá! Ő egyébként a koncert végeztével gyakorlatilag a szó szoros értelemében kizuhant a dobok mögül a fáradtságtól, izzadt mint a ló, de nem véletlenül, mert erőteljesen adagolta a tempókat. Nem világmegváltó banda a Gama Bomb, de egy jófajta thrash bulira minden esetben számítani lehet tőlük.
08:27
