beszámoló [koncert]  2004. április 16. péntek   10:28

nincsen hozzászólás

  Március közepére már hetek óta készültem. Rengeteg ismerősömtől hallottam már, hogy micsoda érzés, micsoda koncert, micsoda az ha az ember élőben csodálhatja Lajkó Félix zenéjét, s most végre minden összejött, megtekinthettem én is a hegedűvirtuóz világhírű produkcióját. Az A38 és a Francia Intézet közös szervezésében lépett fel Lajkó Félix és a francia Tarmac nevű csapat a Petőfi hídnál állomásozó hajón.
  
  Kicsit furcsa volt, ahogy közelítettem a hajóhoz nem volt az a nagy tolongás, nem ordítottak már messziről rám az ismerősök, s bent a teremben is elviselhető hőmérsékletben, elviselhető embermennyiséggel kellett csak szembesülnöm. Persze nulla ismerős, s a korosztály sem a szokásos volt, de gondoltam, hogy Lajkónak más lesz a közönsége, mint mondjuk egy hardcore együttesnek. Annak ellenére, hogy legendák zengik be, hogy mennyi metal-os szereti a művészt velük se találkoztam. Kicsit olyan volt az egész mintha egy színházi előadásra érkeztem volna, de nagyon élveztem a dolgot. Aztán felsétált a színpadra három férfi, - azért a mestert megismerem annak ellenére, hogy eddig csak a zenéjét hallottam, hisz süt róla a tehetség - és rögtön belevágtak a leírhatatlanba. A lassan harminc éves zenész a vajdasági Topolyán született és már gyerekkorában a zene volt a mindene. Innen pedig egyenes út vezetett a mai világhírig és professzionalizmusig. Tulajdonképpen nem nagyon lehet megmondani milyen stílust is képvisel valójában. A magyar és balkáni népzenétől kezdve a dzsesszen át a kihagyhatatlan klasszikus zenéig, s talán néhol valóban metalosabb elemeket is beépítve a zenéjébe valami olyan egyveleg jellemzi a hangzást amilyet ember máshol még nem hallhatott, s ami épp ésszel felfoghatatlan. Talán az lehet az egésznek a kulcsa, hogy rengeteg improvizálás szövi át a zeneszámokat.

  Mint már említettem most hárman léptek fel előfordul, hogy egy egész zenekarral áll a publikum elé Lajkó Félix hegedült, s egy bőgős illetve egy másik hegedűművész kísérte őt. De ez nem egy szimpla kíséret ahogy észrevettem, hanem a harmónia az eggyéválás tökéletességének köszönhetően Lajkó ötleteihez igazodva mindig olyan alaptémát játszott a két társ ami az éppen aktuális hegedűrészhez a legjobban illett. Állandóan a művész kezeit figyelték és pillanatok alatt képesek voltak lereagálni ha ő témátváltott vagy valami teljesen újjal próbálkozott. Eszméletlen volt, csak álltam és lestem ahogy koncentrálnak és közben hihetetlenül élvezik is amit csinálnak. Mindehez társult, hogy Félix - előszőr 10 évesen fogta kezébe első hegedűjét olyan hangokat préselt ki abból az apró faszerkezetből” , hogy én olyat még nem hallottam.
  
  Nem egyszerű hegedűhangzásra kell itt gondolni, hanem valami olyanra ami egyből messze repít, megelevenednek előtted a zenész gondolatai s egyfajta utazáson veszel részt melyből csak a merev valóság, a koncert vége ébreszt fel. Megmondom őszintén nem tudtam, hogy vannak-e számcímek vagy albumcímek, de most, hogy utánanéztem valami ilyenre gondoltam, mint lehetséges megoldás. 2002-es albumukról olvasva láttam, hogy Aludni, Bicigli, Ébredni... számcímekkel operál” a vonósmester, s valóban erről szól a dolog. Állsz, hallgatsz és csak azt érzed, hogy egy vidéki kis faluban sétálsz a házak között, a néni kiköszön a kerítésre támaszkodva, a tehén a közeli kis réten legel, a madarak csiripelnek, a darázs zümmögését hallod miközben a meleg szellő simogatja a hajad...és még sorolhatnám, hogy megannyi érzés kerített hatalmába a több, mint egy órás produkció során. Volt mikor mennydörgésként rázkódott meg a hajó, máshol a tavaszi ébredés” milliónyi illata és hangja borította be a termet, majd hirtelen egy temetés kegyetlen hangulata lett úrrá rajtunk. Az érzésutazásokból” csak az szakított ki pillanatokra, mikor jó zenészhez méltón a művészurak fel-fel hörpintették söreiket. Mondanom sem kell, hogy Boban Markovic-tól kezdve Bozsik Yvette-en át egészen Min Tanaka-ig megannyi sztárral lépett már fel hegedűsünk, de mindig teljes lelkét beleadva, a közönség maximális kiszolgálását szem előtt tartva adja át muzsikáját. Gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat mikor kész, vége, megáll az egész, hisz ezt ember nem képes ennyi ideig csinálni, de csak nem jött ez a pillanat, a vonón a húrok csak úgy szakadtak, tajtékzott a mester s a közönség tényleg csak maximális elismeréssel és tisztelettel adózhatott eme nagy tehetség előtt. Nem véletlen, hogy közel egy tucat valamilyen formában megjelent zeneszámai, megannyi díj, kitüntetés többek között Magyar Művészetért díj 1999., Szabadka díszpolgári cím 2000. mellett ő továbbra is mindenkinek zenél, s mindenkinek ugyan úgy teljes önmagát beleadva -.

  Ezek után nem tudtam mi az amivel még le tudnák kötni a figyelmemet, de természetesen érdekelt milyen lehet az a zenekar aki veszi a bátorságot és Lajkó Úr után felmerészkedik a porondra. A francia Tarmacról van szó, s szerintem nekik sem kell szégyenkezniük. Annak ellenére, hogy sokak úgy gondolták „elég volt mára a koncertekből, menjünk haza aludni” a gall kakasok nagyon odatettek, s igazi csemegékkel szolgáltak a hazai publikumnak.
  
  A csapat ízig-vérig francia hangzása kicsit szokatlan a durvuláshoz szokott füleimnek, de meglepődve vettem észre, hogy tetszett amit csináltak, néha kifejezetten élveztem a sajátos zenei hangzásukat. Persze nem a belassult, Szajna parti sétákra ideális számaikat, hanem a tempósabb, ritmusokban gazdag darabokat. Lajkó Félix rendszeres fellépője a francia underground zene megannyi szórakozóhelyének, így nem véletlen a kapcsolat a Tarmac és közte. A valamikori Louise Attaque 2001-es felbomlása után Gaëtan Roussel és Arnaud Samuel Tarmac néven vitte tovább az addig képviselt irányzatukat, s napjainkra a francia rockélet egyik meghatározó tagjaivá nőtték ki magukat. Zenéjük éppúgy népi, mint pop és hasonlóan képviseltetve vannak a hagyományos ritmusok, mint a jazz. Pont ez volt az a része a dolognak ami nekem kicsit visszavetette a szereplésüket, annak ellenére,hogy Arnaud zenei technikája valami lenyűgöző volt. A felejthetetlen hangulatot nekik is nagyszerűen sikerült megidézniük, de a párizsi borongós hangulat, az esőáztatta utcák és szomorú arcok megzenésítése, nem keltett bennem olyan felkavaró érzéseket, mint Lajkó erdélyi tájai. Volt bennük valami kis mediterrán hatás, némi ködös, homályos, vonzó báj, de igazi erősségük a hegedű és megannyi más hangszer megszólaltatója, Arnaud volt. A 2003-as Notre Époque albumukról csemegézhettünk leginkább, melyen a hiphopos, dubos elemek is fel-fel bukkannak, volt, hogy Walt Whitman idézeteket hallhatunk, máskor meg egy igazi versmegzenésítéssel leptek meg minket a franciák. Mindez tényleg egyedülálló, és érdekes, de az igazi produkciót a kis francia szolgáltatta. Nem egyszerűen zenélt. A közönséggel állandó kapcsolatban volt, láttam rajta végig, hogy szereti amit csinál és ez az érzés a hallgatókra is áthatott, s öröm volt nézni ahogy a hegedű és éneklés mellett a szintetizátort, a melodiát és a gyerekkoromból jól ismert fúvós hangszert is éppoly tökéletességgel szólaltatta meg, mintha így született volna. A közönség persze örjöngött, itt már a táncolás jelei is felsejlettek, s a hátramaradt fiatalabb korosztályt megfelelelően lefárasztották a hosszúranyúlt produkció végére.
  
  Úgy gondolom igazi zeneünnepnek lehettem részese az A38-on, s ha minden igaz Lajkó Klub néven gyakrabban lesz lehetőségem megtekinteni eme egyedülálló személyiséget, s persze remélhetőleg a franciák színvonalát képviselő egyéb külföldi zenekarokat is.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: