beszámoló [koncert]  2004. március 26. péntek   17:31

nincsen hozzászólás

  Ötödször lépett fel hazánkban a The Gathering és nagy öröm volt látni, hogy még ennyi alkalom után is milyen sokan kíváncsiak a holland zenekar koncertjére. A kapunyitás előtti percekben már hosszan kígyózó sor minden magyarázatnál ékesebben bizonyítja, hogy bár vannak, akik elfordultak a csapattól, amikor változni kezdett a muzsikájuk három nagylemezzel ezelőtt, a többség kitart, és új emberek is felfedezik maguknak ezt a páratlan zenei világot. A Gathering ma már tényleg több, más, mint az egykori atmoszférikus metal-zenekar, de akik eljöttek ezen az estén, azokat úgysem skatulyák, kategóriák foglalkoztatják. A Gathering kialakította helyét a kortárs zenei palettán, a közönség pedig rájuk talált ezen a helyen is.
  
  Az estét a magyar Symphony nyitotta, akik szórólapjukon doom/death metalként definiálják magukat, és kiállásuk is ezt támasztja alá, azonban amikor megszólalnak a hangszereik, ennél gazdagabb kép rajzolódik róluk a hallgató elé. Érdekes a koncepciójuk és nem is vallanak vele szégyent, instrumentális zenéjükkel épp eleget mondanak ahhoz, hogy ne hiányoljuk belőle az énekhangot. Valóban a doom/death metal hagyományaira építkező zene ez, de annál gördülékenyebb, fülbemászóbb, és ezért nagyban „felelnek” a gitárosok és a hegedűslány hangszereiből előbújó dallamok. Dalaik érett, kerek kompozíciók; színpadi rutinjukat pedig remélhetőleg számos fellépés alkalmával növelhetik még. A legfontosabb, a zene iránti szeretetük és alázatuk vitathatatlan, és különleges igényességgel vezetik elő produkciójukat, ez nyilvánult meg az intró alatt négy lány által bemutatott fényzsonglőr-mutatványban is. Érdemes figyelni a koncertjeiket és keresni Illusion című bemutatkozó CD-jüket.

  21 óra után néhány perccel a The Big Sleep-pel kezdetét vette a Gathering közel két órás varázslata. Többé-kevésbé a Sleepy Buildings lemezre felkerült dalokat szólaltatták meg ezen az estén is, az ott hallhatókhoz hasonló verziókban, néhányat elhagyva közülük, amiknek a helyére főként a Souvenirs albumról illesztettek be pár tételt. Hangszerelés tekintetében nem oszlott külön akusztikus és „elektromos” blokkra a program (néhányan ezt várták), de ez nem is volt baj: olyan kerek egész volt ez a koncert, ami sehogyan sem lehetett volna jobb. Hiába hagytak ki számos „slágert”, hiányérzet nem maradhatott senkiben: az első perctől az utolsóig olyan kivételes, intim hangulat uralkodott a Wigwamban, ami sokkal felejthetetlenebbé tette ezt az estét, mint néhány személyes- vagy közönségkedvenc elhangzása. Másrészt pedig igen gazdag pályafutásuk legtöbb korszakát megidézték: az elsőlemezes Stonegarden 2003-as verziója éppen úgy felcsendült, mint a These Good People vagy a Broken Glass a Souvenirs-ről. Ez a koncert tényleg attól volt különleges, hogy teljes egészében milyen ünnepélyes hangulatot teremtett, de ha muszáj lenne, abszolút csúcspontként talán az In Motion Part II-t és a Travel-t emelném ki. Nem szabad azonban megfeledkezni a Black Light District-ről sem: amit ebben a dalban műveltek a középrésznél, az a zenei transz olyan továbbfokozhatatlan megvalósulása volt, amire az 1970-es években is alig néhány pszichedelikus banda volt képes.

  Akkora energia áradt szét azokban a percekben, amekkorát tényleg csak a legnagyobb zenék képesek felszabadítani. Úgy gondolom, aki azon a - főleg régebben gyakran emlegetett, de ma is fel-felbukkanó - véleményen van, ami szerint a Gathering kizárólag Annekéről szól, nagyot téved, és ennek ékes bizonyítékául szolgáltak ezek a katartikus pillanatok is. Egyszerűen nem szabad elmenni amellett, hogy milyen izgalmasan hangszerelt dalokat írnak, és mennyi különleges eszközt vonultatnak fel játékukban, de főleg nem szabad átsiklani a végeredmény felett: a Gathering mai muzsikája egyedülálló elegye a hetvenes évek invenciózus pszichedelikus zenéinek és a modern hangzásoknak, izgalmas és élményszámba menő, közben pedig mélységesen emberi is, talán azért, mert minden nagyszerűsége ellenére is szerény marad. Aki pedig ilyen hozzáállással közelít a zenéléshez, mindig olyan örömmel is muzsikál, ami aztán átsugároz a közönségre is, és épp ez történt itt is: zenész és zenehallgató arcán, akármerre néztem, ugyanazt az egészen különleges, megilletődéssel vegyes felszabadultságot láttam, amit magam is éreztem.
  
  A zenekart nemrég elhagyta Hugo Prinsen Geerligs basszusgitáros, helyére egy mosolygós lány érkezett, néhány dalban pedig Anneke is gitárt ragadott, bár ennek szerepe szinte minimális volt. Éppen elég is az, amit énekesként tesz: nemcsak előadja, meg is éli a dalokat, ez az arcára van írva, benne van minden gesztusában. A két Rutten játékát is egyaránt élvezet hallgatni és látni: a dobos Hans igazi szenvedéllyel üt, a gitáros René pedig egyszerre visszahúzódó és mégis magával ragadó önfeledtséggel zenél. Kiállásával, szerénységével, viselkedésével a King Crimson-os Robert Fripp-et is eszembe juttatta (bár azért jóval többet mozog, mint a mester). A billentyűs Frank Boeijen a legvisszafogottabb, de azért a végén, amikor kiálltak meghajolni, az ő szemében is ugyanazt láttam, mint a többiekében: az ilyen alkalmakért zenél az ember, amikor látja, érzi, hogy megérinti az embereket, amit tesz. A rajongó pedig az ilyen alkalmakért jár koncertekre, amikor valami olyat kap, amit máshol hiába is keresne.
  
  Kivételes zenei világot vállalt fel az utóbbi években a Gathering, kivételes formában is fejezik ki, és ez az este is kivételes volt, egyszeri, megismételhetetlen, sőt semmivel sem pótolható élmény.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: