lemezajánló [nagylemez]  2004. március 23. kedd   16:12

nincsen hozzászólás

  A Damageplan nevű zenekar két Pantera tag, Dimebag Darrell és Vinnie Paul friss bandáját takarja. Az utóbbi egy évben sajnos Phil Anselmo és Dimebagék viszonya egyre inkább elhidegült, ma már beszélő viszonyban sincsenek egymással, így a Pantera jelenleg gyakorlatilag nem létezik. Az utóbbi időben Phil Anselmo a Superjoint Ritual nevű zenekarára koncentrál, így Dimebag és Vinnie Paul is elhatározták, hogy összehoznak egy bandát. Ez lett a Damageplan és a New Found Power a bemutatkozó lemezük.
  
  Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit sikerül összehozniuk, és így előzetesen meg kell mondjam, nem kellett csalódnom a végeredményben. A zenekar frontemberének Patrick Lachman-t, a Halford szólólemezek
  gitárosát választották. Szerintem jó választás volt: a srác simán hozza az Anselmo féle témákat, sőt még annál jóval többet is nyújt a dallamos éneklés terén. A basszer egy Bob Zilla nevű srác lett, aki tényleg jól is teszi a dolgát. És természetesen a gitárt Dimebag Darrell, a dobokat pedig Vinnie Paul kezeli. A zene terén a Damageplan nagyon sok hasonlóságot mutat a Panterához. A jellegzetes Panterás riffek és szólók végigkísérik a lemezt. Ugyanakkor sokkal dallamosabb, sokszínűbb és modernebb lett a végeredmény.
  
  Az albumon 14 szám sorjázik kb. 68 percben. Egyik hibájának éppen a kicsit hosszú játékidőt tartom. A vége felé megfárad a lemez; ha lehagynak 2-3 számot, jobb lett volna a végeredmény. Alapjában véve változatos a zene, azonban egy 45-50 perc szerintem ideálisabb lett volna, és van egy-két gyengébb tétel is.

  Az első szám a Wake Up, ami abszolút nem egy berobbanó, energiával teli nyitószám. Inkább a megtördelt ritmusok jellemzik. Az utána következő Breathing New Life már egy Panterásabb ízű tétel. A számra készítettek egy klipet is, ami megtalálható a CD-n. A New Found Power a lemez egyik legjobb dala: fogós és zúzós egyszerre, és egy nagyon király riffel van felvértezve. A Pride-ot először hallgatva meglepetések érhetik a felkészületlen hallgatót: itt bizony Patrick gyönyörűen énekel, és a refrén is kellően megkapó. Ehhez hasonló, dallamos számokból akad még pár a lemezen: a Save Me, a Blink Of An Eye és a Soul Bleed egyértelműen ide tartoznak, de még több dalban is felbukkannak lágyabb megoldások. A Save Me különösen jóra sikerült, rendkívül fülbemászó a refrénje.
  Szerintem csak jót tesznek a lemeznek ezek a szerzemények: kellő változatosságot biztosítanak a sok betonozó, húzós középtempó közepette és jól meg is vannak írva ezek a számok. Tovább folytatva a sort, a Fuck You című szerzeményben Corey Taylor vendégszerepel a Slipknotból. Ennek megfelelően ez egy gyors, gyűlölettel teli, gyilkos szám. Dimebagék Zakk Wylde-ot is meghívták: a Reborn és a Soul Bleed című darabokban szerepel, és teszi jellegzetessé ezeket a dalokat jelenlétével. A Cold Blooded és a Crawl is húzós, középtempós, döngölős metal szerzemények. A maradék pár szám is ebbe a kategóriába sorolható, azonban ezek már nem olyan erősek.
  
  A végkövetkeztetést levonva tehát egy erős albummal rukkoltak elő az ismert zenészek, és amellett, hogy mindvégig érezhető a Pantera hatása a dalokon, mégis sikerült egy kicsit más, jóval dallamosabb és modernebb dimenzióba helyezni a zenét. Meg kell szokni, hogy nem annyira brutál, de hát nem is várhatjuk el Dimebagéktól, hogy teljesen ugyanazt csinálják, mint eddig. Belevitték a zenébe az ötleteiket, a kreativitásukat, és egy alapvetően jó dolog sült ki belőle. A frontember Patrick kiváló hangja pedig sokat dob az anyagon. Ne feledjük, hogy ez még csak a debütalbum, legközelebb már biztosan egy kiforrottabb művel fognak jelentkezni. Én mindenesetre a legjobban azt
  szeretném, ha ismét folytatnák a Panterát együtt Phil Anselmoval. Egyenlőre csak bízni tudok benne, hogy pár év múlva majd fátylat borítanak sérelmeikre, és folytatják a közös zenélést.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: