szerző: MorelloSuicidal Tendencies, Bandanas, Action 2015. június 24, Budapest Park
Székesfővárosunk nem mindig a közbiztonságnak az ékes világítótornya, ezen a szerdai napon pedig néhányan esetleg aggódva gondolhatták, hogy netán megint valami fiatal lány elrablása történhetett, hiszen miért kiabálnak annyian ESZTIT az utcákon, fiatalabbak és idősebbek egyaránt...? A beavatottak, illetve akiknek feltűnt a törzsközönségben sűrűn előforduló jellegzetes viselet, a kék bandana, azok már tudhatták, hogy egész másról van itt szó: újra Budapesten koncertezik az intenzív fellépéseiről ismert, a ´90-es években egészen a legendás státuszig masírozó metal brigád, a Suicidal Tendencies.
A banda viszonylag rendszeresen látogat hozzánk, minden esetben kirobbanó sikerrel, szóval különösebben nem volt meglepő, hogy ebben az évben is útba ejtették hazánkat. A helyszín ezúttal a Budapest Park volt, a program viszont nemigen változik náluk már egy jó ideje, pedig hosszas lemezínség után, 2013-ban még új album is érkezett. Emiatt talán számítani lehetett arra, hogy az újdonság varázsának hiánya már nem mindenkit ösztönöz a személyes jelenlétre, bár aki már jelen volt 1-2 őrült hangulatú ST bulin, az minden bizonnyal nem követne el ilyen botorságot...
A szabadtéri helyszínhez korai kezdés dukál, emiatt az első két fellépőre, az Action-re és a Bandanas-ra még igen gyér létszám jött össze a deszkák előtt. A többiek megnyugodhatnak, nem maradtak le semmiről. Az Action, mint a Biohazard magyar hangja, egy igazi hakni-fellépéssel hozta a kötelezőt, a Bandanas pedig egész egyszerűen vállalhatatlan volt. A tempós, sikálós riffekkel még el lehetett volna lenni (ha nem minden szám ugyanolyan lett volna), de ahogy bejött az ének vagy a kommentárok, onnantól vált teljesen kínossá az egész. Punknak punk volt, de zenei élménynek nulla. Nem is akarok erre több szót vesztegetni, mégis a Suicidal Tendencies volt a mai nap lényege.
Bár ekkorra már sokan lettünk, túl nagy tömeg az amerikai csapatra se gyűlt össze, legalábbis a 2 évvel ezelőtti (akkor még) Zöld Pardonos koncertről nekem nagyobb létszám rémlik. De aki jelen volt, az mindenképpen fanatikusnak minősíthető. Hiszen aki fiatalon jelen volt a banda karrierjének csúcsán, azoktól a mostanra 40-50 (!!) körüli arcoktól mindenképpen tiszteletre méltó, hogy a mai napig is hajlandók egy ilyen jeles eseményre felkötni a már megkopott kék bandanat, és az első sorokban tombolva újraélni fiatalságukat. A mostani tizen-huszonéves jelenlévőket pedig azért illeti tisztelet, hogy egy ilyen régisulis, ma már divatosnak, futtatottnak nem mondható, de izgalmasnak és hitelesnek annál inkább tartható banda mellett tették le a garast.
A Suicidal Tendencies mindig is Mike Muir körül forgott, de az úriember mindig képes volt a legjobb tagságot megtalálni maga mellé ahhoz, hogy az ST tempós, thrash-es, ugrálós műfajához az a fajta funk-os játékosság folyamatosan érvényesüljön, ami a banda esszenciáját jelenti. Ezeknek a latino és fekete zenészeknek, akikkel Muir rendszeresen körülveszi magát, úgy tűnik mindez a vérükben van, elképesztő könnyedséggel jönnek belőlük az olykor punkosan egyszerűnek tűnő, de mindig valami fricskával megbolondított témák. Sajnos tavalyelőtt a ZP-ben zúzó barátságos óriás, Tim „Rawbiz” Williams basszer már nincs közöttünk, helyére a raszta tincses Michael Morgan érkezett, aki hathúros basszusgitárjával (természetesen) szintén a játékos, funk-os árnyalatokkal gazdagítja az ST zenéjét.
Sokatmondó, hogy a ma este elhangzott „legújabb” számok is az 1999-es Freedumb lemezről származtak, szóval ebből is látható, hogy az oldschool rajongóknak szólt ez a program. Ők természetesen azonnal megőrültek az olyan himnuszokra, mint a You Can´t Bring Me Down, az I Shot The Devil, vagy a visszafogottabb hangulatú Subliminal. A banda természetesen bejáratott gépezetként játszott a színpadon, az örökmozgó, kezeivel folyamatosan kapkodó Mike Muir vezényletével. A többiek különösebben nem voltak rohangálós kedvükben, inkább a zenélésre koncentráltak, de a közönség biztatásából azért kivették a részüket.
Tényleg csak a legbejáratottabb slágerek kerültek napirendre ezen az estén, ami természetesen tökéletesen kielégítette a rajongókat, de (pláne hogy az elmúlt évek fellépésein is jórészt ezek a számok váltották egymást) mégis lehetett volna pár csavar, néhány titkos favorit a történetben. De ettől függetlenül a We Are Family, War Inside My Head, Freedumb, Send Me Your Money, Cyco Vision dalokra ugyancsak öröm volt tombolni. Délutánra már kellemes időjárásra lehetett számítani, de ekkortájt mégis nekikezdett enyhén csöpögni az eső, ez persze a tomboló közönséget semmivel nem befolyásolta, maximum az izzadtság mellett valamivel még vizesebbek lettek a pólók.
A hangulat már így is a tetőfokára hágott, pláne amikor a Go Skate (Possessed to Skate ´97) című nótára Mike (a csapattól nem szokatlan módon) a színpadra invitált jó néhány rajongót. Az őrült buli így a kordon mindkét oldalán folytatódott, majd a debütalbumról származó I Saw Your Mommy után ismét a színpadra özönlöttek a rajongók. Ekkorra már persze mindenkit elragadott a hév (nem a ráckevei), így közösen ugráltunk és buliztunk a színpadon.
Ilyen őrült hangulatban játszották el a How Will I Laugh Tomorrow című slágert 1988-ból, de a közönségnek ez nem volt elég, immár egészen a koncert végéig a színpadon maradtak a rajongók. Így a jellegzetesen „színpadmászós” számot, a szintén 1988-as definitív ST himnuszt, a Pledge Your Allegiance-et, a Memories Of Tomorrow-t és a szövegelős majd begorombuló Institutionalized-ot is hasonló tömegjelenetek övezték. A széles színpadon kellemesen elfértünk, így a bandát sem zavarták az önfeledten ugráló, tomboló rajongók. Mike a bulizók fölé magasodva, a dobszerkó széléről osztotta az igét, de kifejezetten izgalmas volt így testközelben megfigyelni Eric Moore dobjátékát is. A korábban hatalmas termetű dobos mintha le is adott volna jó pár kilót, viszont hihetetlen eleganciával és lazasággal püfölte a bőröket, élmény volt figyelni minden színezését.
Az Institutionalized után nagyon hirtelen és kurtán-furcsán ért véget a koncert, a közönség is bizonytalan volt, lesz-e még visszatérés vagy tényleg ennyi volt. De rá kellett döbbenni, hogy a mai estébe ennyi fért bele, de azért így sem lehettek elégedetlenek a jelenlévők. A szemerkélő eső szerencsére nem befolyásolta komolyabban a koncertélményt, a csapat pedig – szokás szerint – beleadott apait-anyait a színpadon. Mindent összevetve én a 2013-as szabadtéri fellépésüket erősebbnek, emlékezetesebbnek érzem, de ez semmiképpen nem lekicsinylő a mostani koncert kapcsán. Talán az egyébként értékes előzenekari pozícióra is jobb lett volna érdemesebb zenekart találni, de ettől még ez egy kiváló este volt.
ESZTÍ!
04:36
