szerző: MorelloSuicidal Angels, Fueled By Fire, Lost Society, Exarsis 2014. február 11, Dürer Kert
Régen volt már amolyan igazi nagyobb volumenű, szó szoros értelemben vett thrash metal buli, így most különösen kapóra jött a Suicidal Angels és a Fueled By Fire nevével FÉMjelzett turné. A görög Suicidal Angels öt nagylemez után úgy tűnik, eljutott már arra a szintre ezen a műfajon belül, hogy az ő nevük legyen a legnagyobb betűvel írva a plakáton. Nehéz volt az ő bemutatkozásuk Magyarországon, hiszen a 2007-2008-as évek környékén több tervezett fellépésük is az utolsó pillanatban hiúsult meg, azonban 2011-ben egy másik „Angyal”, a Death Angel segítségével ugyanitt a Dürer Kertben tört meg a jég, de azóta már a Metalfest-en is megtekinthették őket az érdeklődők. A Fueled By Fire-rel már szintén találkozhattunk, az ő nevükhöz is emlékezetes buli kötődik. A másik két ifjonc, a finn Lost Society és a szintén görög Exarsis pedig jó lehetőséget kapott ezzel a turnélehetőséggel, hogy új rajongókat szerezzenek az oldschool thrash-t kedvelők körében.
Ilyen szempontból talán kedvező helyzetben van a két fiatal csapat, ugyanis az oldschool thrash és a klasszikus heavy/speed metal hívei általában olyan célközönség, akik folyamatosan keresik, kutatják a minél inkább underground zenéket, legyen szó őskövületről vagy fiatal csapatról. Csak olyan legyen a zene, amilyen a ´80-as évek derekát jellemezte. És ennek értelmében hajlandók még a lemezvásárlásra, netán bakelitet, az igazán elvetemültek pedig még kazettát is képesek venni. Az ilyen közönség nyitottabb az előzenekarokra, nem csak a bárban sörözés és az érdektelenség megy, mint mostanság a modernebb hangvételű metal koncertek esetében.
Ez a felfogás kedvezett is az Exarsis gárdájának, ők pedig alaposan kihasználták a bemutatkozási lehetőséget. A Dürer kisterme szellősen, de megtelt, szóval a helyszín is ideálisnak bizonyult. Ha csak úgy a zenét hallaná az ember, sose mondaná meg, hogy egy 2009-ben alakult bandáról van szó, bármikor vallanám eskü alatt, hogy valamikor az 1985-88-as évek környékén keletkezhettek ezek a dalok. Utoljára akkortájt lehetett hallani olyan sivító hangú, kiabálós énekest, ami az Exarsis-t is jellemzi. A zene kizárólag az oldschool thrash metal paneljeiben gondolkodik, folyamatos a tuka-tuka és a reszelős riffek.
A banda színpadi jelenléte rendkívül intenzív volt, ami természetesen a közönségre is átragadt, a korai időpont ellenére. A Dürer kisterem zsebkendőnyi színpadán folyamatosan rohangáltak fel-alá a tagok, különösen a basszer mozgáskultúrája hasonlított nagyon a fiatal Frank Bello-ra (Anthrax). Az őrült headbang-elésbe, reszelésbe, kiabálós csordavokálokba olyan szinten belelovallták magukat, hogy még az egyik mikrofonállványt is simán odébb lökték, ha zavarta a színpadi zúzást. Bár az intenzív számok eléggé egybefolytak, a hangzás mégis korrektnek volt mondható. Semmi egyediség nem jellemző az Exarsis-ra, de végtelenül lelkes bulival örvendeztették meg a közönséget, talán csak a sipító énekstílus lehetett hosszabb távon kissé irritáló.
Az előző kétlemezes brigádhoz képest a Lost Society-nek még csak egy albuma jelent meg, de a Nuclear Blast mégis elég komoly hátszelet biztosít nekik. A csapat igazi érdekessége, hogy Finnországból származnak, de mégse az arrafelé jellemző búsongós, melankolikus, szimfonikus zenei világot vallják magukénak, hanem a thrash metal pőre, mindenféle díszítés és kompromisszum nélküli hangulatát. A pofátlanul fiatal csapat nem sokat teketóriázott, még ki sem hűltek a deszkák az előző banda után, folytatták a megkezdett utat. A megszólalás egy kissé kaotikus volt a Lost Society esetében, de ez a jelenlévőket különösebben nem izgatta. Az őrjöngés tehát folyamatossá vált, a srácok teljes erőbedobással zúztak a méginkább sűrűvé vált közönség előtt.
Néha azért a pörgés és az adrenalin a zene rovására ment, mert az énekes/gitáros srácnak is olykor fontosabb volt, hogy a mikrofonállványba kapaszkodva ordítsa a sorokat, és magasról tett arra, hogy közben gitároznia is kéne. Nem csoda, hogy kissé berekedt menet közben. A fanatizmus és a kiváló hangulatkeltés természetesen meghozta az eredményét, a rajongók szintén teljes erővel vetették bele magukat a tombolásba. Mondjuk vicces volt, hogy az ilyen zenekarok valahogy nem nagyon értik meg, hogy ebben a közegben, illetve konkrétan Magyarországon nem divat a tengerentúlon és ennek hatására nyugaton is bejáratott „circle pit” intézménye. Nehezen tudták erre rávenni a közönséget, sokszor már abban kimerült a dolog, hogy 3-4 ember szaladgált gyakorlatilag egymás körül, haha!
A Fueled By Fire már egy rutinosabb brigádnak tekintendő, ráadásul az ő zenei világuk egy hangyányival kifinomultabb, kimunkáltabb ahhoz képest, hogy ők is az oldschool thrash metal keretein belül alkotnak. Nem volt ez mindig így, de a mai koncerten jó érzékkel válogatták össze a dalokat ahhoz, hogy ne legyen túlzottan egysíkú a produkció. A tuka-tukából persze így is volt dögivel, de voltak azért olyan tempóváltások, gitárszólók, ami azért tovább mutatott ennél. A banda a tavalyi Trapped In Perdition albumra koncentrált elsősorban, de a korábbi szerzeményekből is több helyet kapott. A Catastrophe, Thrash Is Back, Forsaken Deity, Pharmaceutical Extermination, Rising From Beneath, Defaced Mortality, Eye Of The Demon dalokra emlékszem, ezek elegek voltak ahhoz, hogy képet kapjon a hallgató a Fueled By Fire világáról.
Mint mondtam, egy árnyalattal színesebb a zenéjük az előző fellépőknél, az őrült bulihangulatot viszont valahogy mégsem tudták megteremteni. Rejtély, hogy ez miért volt így, nem hinném hogy a rajongók ne álltak volna nyitottan a dologhoz. Talán az előzőkhöz képest túl statikus kiállás, a közönséggel való kevés kapcsolattartás játszott ebben szerepet. A Trafóban anno pörgősebb bulira emlékszem tőlük, valahogy ez a fellépés annyira nem ragadta magával a hallgatókat, noha magukkal a nótákkal nem hiszem hogy gond lenne egy ilyen estén.
Eddig is viszonylag szűkös volt a kisterem színpada, a Suicidal Angels viszont két paravánnal még tovább korlátozta a saját helyét. A látványosságon kívül egy dologban lehetett ennek értelme - jól el lehetett mögéjük bújni, és sejtelmesen előlépni, haha!
Meglepő módon mintha a Suicidal Angels-re csökkent volna a tömeg, de menet közben azért ismét telítetté vált a terem. Gitáros fronton történt egy váltás náluk, de szemmel láthatóan mindez a banda összeszokottság érzését és a koncert intenzitását semmiben nem érintette hátrányosan. Nagyon érdekes volt, hogy bár ők is ugyanabban a műfajban mozognak, mint az előttük fellépők, mégis mennyivel változatosabbnak tűnt a koncertjük hozzájuk képest. A Suicidal Angels idén már az ötödik nagylemezét jelentette meg, de nem csak az újon, hanem a korábbiakon is vannak olyan tételek, amelyek túlmutatnak az egysíkú reszelésen.
A legutóbbi évek pillanataival kezdték a koncertet, rögtön ütős indítás volt a Marching Over Blood, a rendkívül jó ritmizálású, szövegköpködő Bloodbath pedig tovább szította a hangulatot. A megszólalás teljesen rendben volt, az intenzitással pedig sikeresen mozgásba lendítették a rajongók fejszerkezetét. Ehhez képest viszont olyan őrjöngés, rohangálás mégsem tört ki, mint az első két fellépő esetében, inkább a headbang-ben merült ki az élvezet, abban viszont szinte az egész terem egy emberként vett részt.
Váltakozott a korábbi Dead Again és a friss Divide And Conquer lemezek megoszlása, először az előbbiről származó Bleeding Holocaust gyorsította tovább a tempót, majd az utóbbi lemezről való Seed Of Evil lépett visszább egyet a vaskosabb középtempó irányába, jót tett a változatosság. A Divide And Conquer is felforrósította a hangulatot, nagyon érzik ezeket a riffeket és ezt a tempót a Suicidal Angels tagjai. Majd pedig ismét egy Dead Again-es dal, a Reborn In Violence hangzott el. A könnyen kiabálható refrének megtették a hatásukat, a rajongók ököllengetve zengték együtt Nick-kel, aztán pedig folytatódott a zúzás.
A hangulat majd´ szétvetette a falakat, és az az intenzivitás és őrjöngési kényszer, amit az egész este folyamán kiváltottak ezek a tempós thrash csapások, szükségszerűen előhozzák az emberből a „zenei fasisztát”. Hiszen ilyen szintű adrenalin lökettel egyszerűen nem tud más járni a hallgató fejében, minthogy EZ az, ami a metalt jelenti, az igazi metal zenének erről kell szólnia. Pokolba a szimfonikus nyavalygásokkal, le az elvont, cipőbámuló szerencsétlenekkel, pusztuljanak a nu metalos, rappes, letolt gatyájú buzik - EZ a metal igazi hangulata, haha!
A tempó- és a dalok közötti hangulati váltások sokkal erősebben jellemezték a Suicidal Angels koncertjét, mint az est többi fellépőjét, a Control The Twisted Mind is egy jó példa volt, ez a sötét hangulatú téma szintén jól jött ki. És ha nem lett volna elég a vészjósló zenei világból, az olykor már doom-ba hajló Beggar Of Scorn tette fel az i-re a pontot. Nekem tetszett, hogy nem a folyamatos sika-mika megy, hanem többféle hangulati hatás is megjelent Suicidal Angels koncertjén.
Eljátszották az In The Grave című számot is, a buli vége pedig egészen fenomenálisra sikeredett, ekkor már az is beindult, aki eddig csak szolidan bólogatott a háttérben. Az őrületesen zúzós Moshing Crew vége felé egy wall of death megrendezésére készült a frontember, sikeresen szétválasztotta a nézőket, viszont hogy biztosan ne adódjon sérülés, az első sorban lévő kerekesszékes tagot közös erővel felsegítették a színpadra. A fickó innentől a deszkákon élvezte végig a koncertet, a zenekartagok barátságos mosolyai és gesztusai kíséretében. Biztosan óriási élmény volt neki, és magát a bandát is megilleti az óriási elismerés a szimpatikus és emberi gesztusért. A wall of death egyébként egész jól sikerült a maga módján, nem úgy mint a korábbiakban emlegetett circle pit-ek, de a közvetlenségnek még mindig nem volt vége. A búcsúzóul előadott Apokathilosis dalnál, ami szerintem a Suicidal Angels csúcsalkotásánák bátran nevezhető, maguk a tagok jöttek le a dobos kivételével a rajongók közé, és a terem közepén gitározva váltották ki a minden eddiginél magasabb fokú őrjöngést. Tökéletes lezárása volt az estének, ez a buli mindenkit megmozgatott.
Számomra nagyon érdekes volt ez az este abban a tekintetben, hogy gyakorlatilag szűkebb értelemben is egyetlen műfajt képviselt az összes banda, de nagyon jól kijöttek azok az árnyalatnyi különbségek, amik a fellépők zenei világai között vannak. Az Exarsis minden szempontból a ´80-as évek közepére repített vissza, a magas hangfekvésű énekstílus ma már egészen pikáns érdekességnek számít. A Lost Society hasonlóképpen a totálisan féktelen, folyamatosan rohangáló és ugráló korai thrash metal aranykort idézte meg. A Fueled By Fire a jellegzetes tempók mellett már komolyabban összerakott dalszerkezetekkel, agyasabb szólókkal is operált.
És akármilyen viccesen hangzik, maga a Suicidal Angels volt ezen az estén a változatosság csúcsa, ahol a jól felépített dalok olykor a középtempótól egészen a vontatott tempóig is elmerészkedtek. Azért hangzik ez viccesen, mert fesztiválokon látva, a sok progresszív és modernebb metal bandák közé beékelődve hosszú távon könnyen tűnik egysíkúnak a produkciójuk. Ebből is látszik, hogy csak a nézőpont és a közeg kérdése minden. De azért azt is mellé kell tenni, hogy az utolsó néhány albumon valóban felbukkantak már olyan tételek, amelyek túlmutatnak a tuka-tuka thrash egysíkúságán, és mivel ezekkel nagyon jó arányban kombinálták a programjukat, valóban ők lehettek a mai este csúcspontjai.
08:50
