lemezajánló [nagylemez]  2003. november 21. péntek   15:39

nincsen hozzászólás

  Jó ideje már, hogy kezembe került a Hopika, Mindaz, mi belülről jött... CD-je, de sajnos idő hiányában eddig nem volt rá módom, hogy behatóbban foglalkozzak az anyaggal.
  
  A borító kissé egyhangú megjelenése, szerintem nem túl vonzó és figyelemfelkeltő. A fekete alapon egy vonalkód és egy ujjlenyomat ábrázolása meg kicsit már „lejárt lemez”, de tulajdonképpen nem a borító teszi a zenét, így ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a megjelenésből. Az mindenesetre pozitív, hogy a dalszövegek - egytől-egyig - megtalálhatók a kihajtható bookletből, s a háttérben a csapatról - legalábbis úgy hiszem - láthatunk fekete-fehér fotókat.
  
  Az viszont már igen érdekes kérdéseket vet fel, hogy a láthatóan jó erőben levő Kovács Tamásból, az állatias hangzás helyett miért ez a belassult, egyhangú dallam „folyik ki” a teljes album során. Szerintem egyetlen probléma van az anyaggal és az az, hogy nincs egy markáns elképzelés a célokról, nincs eldöntve, hogy mit is akarnak valójában a tagok játszani, hanem egy ilyen „mindenkinek jó” típusú egyveleg kerekedik ki minden dalból, s ez az egészet nagyon hamar unalmassá teszi. Sajnos nem ismerem az együttest, gondolom ez az első albumuk, s természetesen nem várhatjuk el tőlük, hogy egyből valami tökéletes hangzású, fergeteges dalokkal átszőtt komplex albumot alkossanak, de ez inkább a gyengébb kategóriát erősíti. Látható törekvés érződik a ritmusváltások kihasználására, de minden apró - és figyelemreméltó - próbálkozás egy-két akkord után visszatér az első számból „megragadt” lassú, unalmas hömpölygéshez. Nagyon nehéz - még többszöri meghallgatás után is - megkülönböztetni egymástól a dalokat, mert szinte mindegyik ugyanazzal a hangzásvilággal, dallamokkal operál. Zeneileg érződik, hogy nem most kezdték a zenélést a srácok, szerintem a technikai tudás meglenne ahhoz, hogy egy komolyabb anyagot összehozzanak, de a már említett koncepció nélkül nem sok jövőt jósolok a bandának. A magyar szöveg - engem általában kicsit elriaszt - nem kifejezetten előnyös, ha külföldi fellépésekben vagy „piachódításban” gondolkoznak az arcok. Az egyedüli kivétel ez alól a Depression. Ez az egyedüli angol nóta a korongon, s igaz, hogy ennek is az a tipikus Hopika-hangzása van, de a felvezető rész nagyon jól el van találva. Ha azt vitték volna végig az egész nótán, akkor ezt egy hibátlan dalnak nevezhetnénk. A tempóváltás szerintem azért sem indokolt, mert ha már próbálnak „bedurvulni” akkor tegyék azt tényleg és érződjön rajtuk, hogy odateszik magukat, hogy feszülnek az izmok és kijön a düh, az utálat - a szövegek ugyanis erről tanúskodnak. Két olyan próbálkozást találtam a több, mint félórás albumon amit érdemes még megemlíteni. Az egyik az Élj! című dal, melyben kifejezetten tetszett helyenként a vokál megszólalása, ez a téma bennem is rögzült, s ha esetleg egy Hopika koncertet megtekintenék erre a nótára biztosan emlékeznék. Ez volt az a dal ami azt sugallja nekem, hogy lehetne itt sokat „okosítani” a zenén és akkor ütne rendesen. A gitártémák is rendesen odatesznek, kifejezetten ígéretesnek tűnt ez a nóta. A másik figyelemfelkeltő rész az utolsó dal, a Belső lények indítása. Nekem ezek a „beszélős” részek nagyon feküdtek, s ezt is nagyon jól ki lehetne használni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: