lemezajánló [nagylemez]  2003. október 15. szerda   13:28

nincsen hozzászólás

  Érdekes vonalas-ábrázolású emberalak díszíti a Gantz új korongjának borítóját. A színtelen papírtok egy hasonló ízlésvilágú térképszerű képet ez a CD-tok s egy szövegkönyvet tartalmaz. Egyből feltűnt, hogy a francia csapat nem hódolt be a trendnek és szövegeiket franciául próbálják eljuttatni a közönséghez. Eddig csak MC Solaar dalaiban találkoztam francia énekkel így nagy izgalommal tettem be a lejátszóba a korongot.
  
  A több, mint fél órás anyag egy sejtelmes introval indít, és egy monoton beszéd vezet be minket a Gantz érdekes hangzásvilágába. Sajnos a szövegekből nem értek semmit kicsit gyenge a francia nyelvtudásom de jó hallgatni. A Les jours passent et ne se ressemblent plus az egyik legjobb darab a CD-n. Belassult emocore ez a javából, s bár az ének stílusához kicsit gyorsabb tempót várnál, nagyon jó kis elképzeléseket valósítanak meg a srácok. Könnyed, kellemes gitártéma mellette a monoton francia szöveg majd úgy a szám felénél egy eszméletlen súlyos pengetés teszi felejthetetlenné a Les jours...-t. A La complainte de Ruteboeuf feküdt nekem a leginkább az albumról. Egy lágy felvezetéssel a cselló és zongora kettőse érdekes atmoszférát kölcsönöz a számnak indít a dal, majd Max szavalása következik ismét, de most hegedűszólóval kísérik a háttérben. A vonóstéma végig ott utazik az alaptéma mögött, sőt helyenként a szám fő vonulatát adja. Igazán szenvedélyes és néhol agresszív hatást kelt a Gantz játéka, bár a tempóváltásokkal még izgalmasabbá lehetne tenni a produkciót. A Le prince du Danemark végre egy igazán gyors darab már amennyire az emo gyors stílusú lehet -. Hatalmas lendülettel, skandinávos témával indul a szám és a lendületből, az ordítás erejéből talán csak a végefelé veszít egy kicsit, bár a korábbi belassulás itt sem képes eluralni a terepet. Az ötös Telliah egy csilingelős kis átvezetés, míg az Arkanoid talán a CD egyik leggyengébb darabja. Monoton, nincs benne semmi ami magával ragadhatná a hallgatót. Az il ny a pas damour heureux viszont egy igazi ballada. A leghosszabb szám s a legváltozatosabb is egyben, bár apró hibák az összhatást erősen gyengítik. Max legalábbis szerintem ő itt megpróbálkozik az igazi énekléssel is, és ez sajnos elég hamisra sikerült, ami rányomja a bélyegét az egyébként igen jó témákat felvonultató számra. Itt is kitűnik, hogy zeneileg alig van kivetnivaló a francia arcokban, csak rá kell érezniük a megfelelő összhangra és a tempóváltásokkal is operálhatnának. Az Au coeur des Ténébres adja meg a keretet az anyagnak, ahol ismét a monoton francia beszéd kerül az előtérbe.
  
  Összességében nagyon tetszett az anyag, egy kicsit talán más, látszik rajtuk, hogy próbálnak új dolgokat behozni a zenéjükbe, s ha a váltások sem csak az ordítós és ének nélküli részek kettősében fog kimerülni, akkor egy nagyon ütős, súlyos francia emocore bandává nőhetik ki magukat. Mindenesetre As Friends Rust és By A Thread rajongóknak mindenképp megér egy meghallgatást.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: