beszámoló [koncert]  2013. február 22. péntek   06:00

nincsen hozzászólás

  Az instrumentális post-rock zenét játszó japán Mono idén már harmadszorra látogatott az A38-as hajó bendőjébe. A 2010. februári fellépés, valamint a Red Sparowes-el közös, 2011. nyarán lezajlott koncert is kellemes emlék maradt, így nem volt kérdéses a részvételem az aktuális Mono fellépésen.
  
  Az előzenekar szerepét egy eddig számomra ismeretlen belga úriember, Dirk Serries instrumentális szólóprodukciója töltötte be. Dirk egy széken ülve, magába mélyedve játszotta gitárján a szomorkás muzsikáját. Az ambient hatású, terjengős dalfolyam nekem egy idő után már monotonnak és bágyadtan tűnt, bár lehet, hogy a többi jelenlévőre máshogy hatott a melankolikus zene. Dirk már az 1980-as évek eleje óta alkot, tehát nem ma kezdte a zenélést, ennek megfelelően egy minőségi, bár kissé egyhangú produkciónak lehettünk tanúi.
  
  Az 1999-ben alakult japán Mono legutóbbi budapesti koncertje óta kiadott egy új albumot, a címének megfelelően szüleiknek dedikált For My Parents-et. A másfél órás fellépés jelentős részét ez a 2012-ben kiadott, immár hatodik nagylemez adta: a Legend, a Dream Odyssey és az Unseen Harbor is elhangzott a kvartett előadásában. A műsor fennmaradó részében a Hymn To The Immortal Wind lemez szerzeményei csendültek fel: az Ashes In The Snow, a Burial At Sea, az Everlasting Light, a Follow The Map és a Pure As Snow (Trails Of The Winter Storm) kerültek megidézésre. A fellépés hasonlóan alakult, mint a banda korábbi hazai előadásain, azaz a négy zenész a muzsikában elmerülve prezentálta az epikus, 10 perc körüli játékidővel bíró instrumentális post-rock szerzeményeket. Egyedül Takaakira Goto gitáros kelt ki magából az egyik dal során, hogy székét feldöntve a színpadon fetrengjen egy sort. A másik három zenész nyugodtan adta elő az érzelem dús, gondolatban más tájakra utaztató dallamokat. A basszusgitáros, de időnként zongorán is játszó Tamaki Kunishi-n látszott a fáradtság, de ettől függetlenül a zenei produkciójában a többiekhez hasonlóan nem volt hiba. Egy kellemes, sokszor andalító, máskor érzelmeket felkorbácsoló post-rock koncertnek lehettünk tanúi, amelyet a jelenlévő hallgatóság végig élvezettel figyelt.
  
  A Mono újabb hazai fellépése ismét egy professzionális post-rock koncertélményt adott. Ugyan nem szolgáltak meglepetéssel, de a tőlük várt magas színvonalat megbízhatóan hozták. A post-rock rajongók még biztosan találkozhatnak velük a jövőben hazánk színpadain, így aki valamilyen oknál fogva eddig nem látta őket, lesz még lehetősége a pótlásra.

Kulcsszavak:
  mono     dirk serries´ microphonics 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás